• A betűk soha

    nem halnak meg. CAPISTO!?

    Alszanak csupán.

Nagy őszi érzés-kiállítás

BEVEZETÉS

 „Ahhoz, hogy valamely dolog érdekes legyen,

elegendő, ha csupán sokáig nézzük.”

 

1

 

(A belvárosban élt, egy omlatag bérház ötödik emeletén, egy harminchat négyzetméteres lakásban, amely régebben egy öreg­ember tulajdona lehetett, s melyet ő néhány ócska bútordarab­bal együtt egy ismeretlen férfitól - az „örököstől”? - bérelt.

Barna hajú, vidékiesen csontos fiatalember volt: a szemei szürkék, s néha olyankor is fölragyogtak, amikor pedig nem né­zett senkire. Ezen a késő délutáni órán az ablak előtt üldögélt nádfo­natú karosszékében, melyet évekkel azelőtt, a „volt” barátnőjétől kapott. A rézsút beeső vörös fényben a szoba sajátosan kietlennek tűnt.

Ősz volt, a levegőben leveleket forgatott a szél.

Esteledett - de ez az este már oly régóta tartott, hogy most hirtelen fájdalmassá lett az idő, mint valami szerv, melyet csak akkor érez meg az ember, amikor rendellenesen működik: egyszeriben annyi lett belőle, hogy önálló életre kelt, és többé nem úgy múlt, ahogy szokott, hanem mint amikor valakinek az arcában fújnak fel egy óriási gumitömlőt. Mindenre kiter­jedt, fullasztott, és sehová sem lehetett előle menekülni.

 

Följebb ült. Lábait maga elé nyújtotta. A napot bámulta, amint némán aláhajlik a karcsú kémények által fölhasogatott levegőben; egy beépítetlenül maradt telek irányából előmagasló fa koronájának csúcsát nézte és körülötte a sárga meg bordó nyugati eget, melynek színpompás háttere előtt a tűzfa­lak és cseréptetők most különösen csupasznak tűntek.

Messze e falak és tetők mögött, a várost kettészelő folyón túl terültek el a város északkeleti peremnyúlványai, lakó- és ipar­telepek által alkotott, csúf vidék, amerre sokáig maga is dolgozott.

 

Lejjebb csúszott. Két ujjal megdörzsölte a halántékát, fölgyűrte a pulóvere ujját. Asított, megrázta a csuklóját. Mozgatni kezdte a lábujjait: úgy mozgott a lába le-föl a cipőjében, mint egy papírdobozban.

Az égen alaktalan felhők úsztak.

 

Órák óta ült már ebban a karosszékben. Váratlanul átvillant az agyán, ez most megint egy olyan történet, amely a „végén” kezdődik... De hogyan is lehetne másként? A világ legtöbb története visszatér önmagába.

Az egyik felhőbe váratlanul, mint egy acéltű hegye, csillogó repülőgép fúródott. Behunyta a szemét. Olyan zajt hallott, mintha valahol egy marék muskátlit tépnének ki a földből.

Fölállt, az ablakkeretnek támaszkodott. Lent, a házak tövében már sűrű­södni kezdett a félhomály: csönd volt, csak távolról, a keresztutca irányából hal­latszott egy nehezen beinduló motor köhögése. Az üzletajtók fölött fehér és piros neonégők vibráltak, azzal a szemfájdító élénkséggel, amely minden harsányság ellenére inkább egyfajta városi unalomgerjesztésnek hatott. Az utca fölött kifeszített forgalmi lámpák ugyanabban a közbülső állapotban, sárgán villogtak.

Ebben a pillanatban néhány alak tűnt föl a járdán: egy házaspár volt a két kisgyerekével, s vásárolni indulhattak, mert hosszan elácsorogtak egy-egy ruházati bolt kirakata előtt. Alig vesztek el, amikor kutyáját sétáltató nő tűnt föl; körülnézett, majd a kutyát maga mögött vonva átvágott az úttesten. A szemközti presszóból virágot áruló öregasszony lépett ki, mint kisdedeket, szorította magához hervadó csokrait. Ment egy darabig, aztán lekanyarodott az első mellékutcába. (Mellékszereplő, gondolta.)

Nézte, nézte a kötényes virágárus-asszonyt, a kutyájába ka­paszkodó nőt, a gyerekeiket terelgető házaspárt, és hirtelen az a benyomása támadt, hogy azok ott lent semmit nem élnek át az idő múlása közben: semmire nem gondolnak, nem vállalkoznak, minden csak valami megváltoztathatatlan összevisszaságban nyüzsög bennük, miközben a halál, melytől pedig oly fenemód biztonságban tudják magukat, percről percre közelebb kerül… Szeretett volna valami mást érezni irántuk, mást ehelyett a szórakozott közöny és/vagy aggodalmas csömör helyett, amit érzett, de már nem volt más érzésekre képes.

 

Szemközt, a szűk utca túloldalán ugyanolyan bérház emelkedett a magasba, mint amely őt is foglyul ejtette. Az alkony rőt fényében egyszerre oly közelinek tűnt, hogy ha kinyújtja a kezét, talán meg is érinthette volna a durva falat, mely sajátos, fojtott fénnyel világított: mintha a bensejéből áradna valami akaratlan ragyogás. A kapu fölött zárt erkély ugrott előre, melyet két ágyékkötős szoboralak tartott a vállán. A párkányokat hideg bádog födte.

A vakolat nagy területeken mállott: mint tépett sebek, téglafoltok bukkantak elő.

Az egyik párkány alatt hirtelen megmozdult a félhomály. Fehér galamb lépett az árnyékból elő: megállt, mintha csak töprengene valamin, aztán váratlanul a mélybe vetette magát – egy pillanatra úgy tűnt, lezuhan, de végül szárnyra kapott, s rézsút emelkedve eltűnt a tető kiszögellései mögött. Mintha spongya repült volna át az égen: egy pillanatra mindent letörölt, hogy aztán minden ugyanúgy, noha némiképp mégis megváltozva összeálljon.

 

Nézte a galambot, amint tovahúz előtte a levegőben, és újra az a képzete támadt, hogy mindez csak „félreértés”… Az utca mintha két hegycsúcs közötti űrré tágult volna. A galamb repülése beláthatatlan távolságban következett be. Ezt már ismerte. Az ablakkeretnek támaszkodott. A combjára feszülő farmernadrág vászna merev volt, elutasító, rideg. Megmarkolta a függönyt, és kishíján felkiáltott, mert újólag megértette: mától kezdve nincs köze ehhez a galambhoz, ezekhez az utcákhoz, a háztetőkhöz: mindez csupán egy elgondolhatatlan álom néhány véletlenszerűen fölbukkanó foszlánya immár.

 

Huzat támadt, meglibbentette a függönyt, körbeforgott a padlón. A szekrény megreccsent. A túloldalon, egy emelettel lejjebb az erkélyen gyerekkocsi állt, plasztikponyvával letakarva, egy másik életforma jelképeként. Az erkélyajtó nyitva volt, odabent egy fémtárgyat ütögetett valaki egyenletesen. A konyhából edénycsörgés hallatszott, majd a kinyitott csap zubogása. Megcsörrent a telefon. „Miért nem veszi már föl valaki?” Helyette egy fiatal nő hangosan felkiáltott: - Nem érdekelsz!

Overallos férfi lépett ki az erkélyre, és levette a gyerekkocsiról a ponyvát. A telefon elhallgatott. Az erkély melletti ablakban virágcsokor állt, egy karcsú vázából hervadt őszirózsák hajoltak elő. Ezekről a virágokról minden átmenet nélkül a vörös hajú lány jutott az eszébe, akivel alig néhány napja ismerkedett meg… Bizonyos volt benne, hogy nem találkoznak többé soha. Lehajtotta a fejét. Átfutott az agyán, hogy az egész ügy talán „másképp” is alakulhat még - igen, lehet, hogy érdemes lenne még egyszer próbálkozniuk: mondjuk egy étterem-hajó víz fölé nyúló teraszán találkozhatnának össze, mintegy véletlenül, ő Varga’s zakóját viselné, a lány válltöméses blézerben, alatta a mélyen kivágott blúzzal… A lámpák fénye megcsillan a poharakon…

Összerázkódott. Vajon miről igyekszik elterelni a saját fi­gyelmét? Mást kitalálni! Visszaült a fotelbe, és reménykedve várt a véletlenre, amely végre megmutatja, hogyan kell elgondolkodnia önmagán: ugyanis már nagyon unta, hogy valahányszor elemezni próbálja az érzéseit, minduntalan megakad, mert képtelen elhinni a saját gondolatait – ugyanis nem az övéi voltak.

 

Mind gyakrabban ábrándozott el arról, milyen „szép” volna, mint egy álmot, afféle utolsó lehetőség gyanánt még egyszer „megalkotni” magának az életét: szerkeszteni egy folyamatos, fölfelé ívelő életutat, amely ezúttal teljes értékű napok láncolatából állna, kitalált ismerősök elképzelt társaságában, s végre élni, meg­szenvedni, élvezettel kiszürcsölni ezeket a napokat, melyekben ugyan minden ugyanolyan szabványos és végzetszerű volna, mint a valóságos életben, mégis egyfajta határozott irányulás biztonsága hatná át; mindez egy gondolatokból megformált városban menne végbe, mely egyszerre lenne részegítően közel és megnyugtatóan távol - - -

Viszolygás fogta el. A hajába túrt. Hátranyújtotta a karját, míg meg nem érezte hónaljában az ing feszülését. A fény úgy hatolt be az üvegen, mintha fertőtlenítőszer csöpögne egy műtőasztalra.

 

Összekulcsolta kezeit a tarkóján, és körülnézett. Milyen észrevétlenül vált ez a szoba is a gazdátlanság területévé! A falakat piszkos tapéta borította, mely mögött a sarkok tájékán mintha titokzatos, szív alakú üregek húzódtak volna. A parketta a szoba közepén egyetlen tágas, elhagyatott, üres térség volt. Az előző napi újság oly leplezetlenül hevert az ágy mellett, hogy még a szoba túlsó végében állva is ki lehetett venni a fej­léc betűit. Mitévő lehet az ember egy ilyen tárva-nyitva hagyott állatieleség-raktárral? Máskor, ha nem bírta tovább, lefeküdt és elaludt, most azonban úgy érezte, tűrhetetlen álma lenne, ezért inkább a helyén maradt. Valami történt, valami, amit már nem lehet meg nem történtté tenni…

 

Az iszonyatos hangzavarba, melyet sokan hibásan csendnek ne­veznek, új meg új zajok keveredtek. A kalapálás a túloldalon elhallgatott, aztán újra kezdődött megint. Feje fölött, a te­tőtéri lakásban fölsírt egy kisgyerek. Odasiettek hozzá, a padló megreccsent. A lépcsőházban han­gos kulcscsörgéssel megindult valaki.

Aztán valaki kiáltozni kezdett az utcán. Visszaállt az ablakba. Egy öregember kiabált odalent teli torokból, közben fejét furcsán a két keze közé szorította s úgy tekergette, mintha az agyát szeretné „kirázni” a koponyájából. Holmi különös, kény­szeredett kinövésnek tűnt csak az a fej a vézna öreg nyakán, annyira nem volt arányban sem a magasságával, sem a testtartásával. Amint két karját hátrahúzta, kéz­fejei nem látszottak ki a túl hosszú kabátujjból, csak az ujjak, bár azok sem értek össze. Ahogy telt az idő, kisebbfajta csődület tá­madt körülötte: mint amikor borsószemek gurulnak mindenfelől egy konyhai lefolyó mélyedése felé.

 

Csak állt, és nézte a jelenetet: képtelen volt az ablak négyszögétől el­szakadni. Az öreg már valósá­gos önkívületben rángatta magát, éles hangja körbeforgott a feje körül. Egy férfi odaóvakodott hozzá, hogy lecsillapítsa. Va­laki a tömegből szaladni kezdett a túloldalon álló telefonfülke felé.

Fölágaskodott, homlokát az üveghez nyomta, s úgy követte a futó alakot a tekintetével, talán még szurkolt is, hogy időben odaérjen - aztán egy szempillantás alatt vége lett. Megint kívül került.

- Nem érdekel – suttogta maga elé. El­fordult. Az a homályos érzete támadt, hogy „elébe” vágtak valamiben. Azzal a gyil­kos nyugalommal lépett el az ablaktól, ahogy egy merénylő kezdi meg szervezett menekülését.

 

A nap ebben a pillanatban végleg eltűnt az egyik tető gerince mögött. Az üvegre tapadt porszemek még utoljára fölizzottak, aztán ár­nyékba borult a szoba. Olyan gyöngeség fogta el, hogy le kellett ülnie. Végighúzta kezét a homlokán: érezte a ráncait. Mintha csupán azért lett volna fejbőre, hogy szanaszét ne hulljanak a gon­dolatai. Felemelte a kezét, hogy megdörzsölje a szemét; de végül csak le­gyintett.

Kétségkívül itt lett volna az ideje, hogy belekezdjen a történetébe, ha nem tart másfelől attól, hogy vannak dolgok, melyek „eltaszítják” ma­guktól a megfogalmazást - nem mintha ezek a dolgok „megfogalmazhatatlanok” lennének, egyszerűen bizo­nyos dolgokról tanácsosabb hallgatni.)

 

     2

 

Azon a hűvös októberi reggelen váratlanul képtelen és igaz élményben volt része: egy minden előjel nélküli „felvillanás” ráébresztette, hogy ő tulajdonkép­pen: senki. Amikor az erős fény fölragyogott, mindaz, amiről korábban azt hitte, „város”, kopár síkságnak bizonyult, amiről pedig úgy gondolta, az élete, egyfajta sivár, jelentés nélküli tengés-lengéssé fajult; s e baljós fé­nyességben, amely így megmutatta magának, sehol nem látszott az égbolt.

Egy seholnincs település határvidéke volt, terjengős kommen­tár egy meg nem írt könyvhöz. Senki és semmi nem volt. Nem tudott érezni, nem tudott gondolkodni, nem tudott szeretni. Egy megírásra váró regény főszereplője volt, amint tűnékenyen és formátlanul bolyong valakinek az álmaiban, aki soha nem lesz képes megalkotni.

Szüntelenül gondolkodott és szüntelenül érzett ugyan, de a gondolataiban nem volt meggondolás és az érzelmeiben nem volt érzelem. Átzuhant egy csapóajtón, és most iránytalanul, tes­tetlenül hullt egy önmagába visszakanyarodó űrben; személyisége, mely mindaddig inkább „szokványos” volt, hirtelen „roppant forgószéllé” vált egy jelentéktelen üresség körül, a rideg óce­án örvénylésévé egy gombostűfejnyi lyuk körül, és a vízben, amely maga is sokkal inkább volt elnagyolt, zavaros kavargás, mint „víz”, ott sodródott az összes tapasztalat, inger és benyomás, melyet a szemével, a fülével és az ujjbegyeivel fölfogott a világból - utcasarkok, női harisnyák, mobiltelefonok, hűtőgépalkatrészek és papírfoszlányok űzték egy­mást egy egyszerre közönséges és fékevesztett körforgásban. Mégis ő, egyértelműen „ő” volt ennek az egésznek a nem létező, csupán a mélység geometriája által megsejthető középpontja: a „semmi” volt, mely körül az örvény keringett, csupán mert szokása a forgás, noha maga a középpont immár teljességgel elhanyagolható.

 

Mint minden valóságos történetnek, ennek is konkrét, akár egy naptár lapjain is megjelölhető kezdete volt. E jel ugyan elhelyezkedhetett volna bármely más lapon, egy nappal vagy egy negyedévvel előbb vagy később, egyremegy, mégis, úgy tűnik, valamely véletlenszerűen elhatalmasodó kényszer hatására ezt a napot kellett választania. Nem volt más magyarázat. Feküdt, és szinte már nem is élt, csak mozdulatlankodott a paplan alatt, gondolatainak és érzéseinek pengését hallgatva, magára ismerésének fényében behunyt szemmel is elvakulva. Nem tudta, mi történt, csak azt, hogy többé semmi nem mehet a régi módon tovább. Ajkai közül sziszegve tört elő a levegő.

Időbe telt, míg sikerült úrrá lennie magán. Végül az óra csörgött: föltápászkodott, kibotorkált a für­dőszobába. Szerencsére erős, egészséges fiatalember volt: ahogy szappanozta magát, örömmel tapasztalta, hogy mozdulatai, akár a hosszútávfutóké, lépésről lépésre újra fölveszik tevékenységeinek a hétköznapi gyakorlat által megkövetelt ritmusát… Talán csak egy rossz álmot hurcolt magával, míg el nem veszti egészen. Mintha a szakadár tárgyak is megneszeltek volna valamit, a fogkeféje, a tusfürdője, a villanyborotvája: szolgálatkészen álltak a rendelkezésére, egy olyan valóságos sorrendben, hogy neki már csak arra kellett ügyelnie, ki ne essen a szerepéből és el ne vét-sen va-la-mit… Már jobban volt. Megtörölközött, fölvette a fürdőköpenyét. Visszaballagott a szobába.

 

(Valahol becsaptak egy ajtót. Összerezzent. Elképedve vette tudomásul, hogy lám, most minden elővigyázatossága ellenére: emléke­zik. Vagy csupán rosszul álmodom? – gondolta. A tökéle­tesség utáni reménytelen vágyakozása, amely többnyire meg­akadályozta abban, hogy befejezzen bármit is, most abban is meg kellett volna akadályoznia, hogy belekezdjen valamibe; de úgy látszik, ezúttal elkalandozott a figyelme, és csinál­ta. Persze, amihez aztán eképpen eljutott, már távolról sem az akarat össz­pontosulásának, inkább elerőtlenedésének eredménye volt, mint ahogy belekezdeni is csupán azért kezdett bele, mert addigra belefáradt a tiltás erőfeszítésébe... De már nem volt szíve félbehagyni.)

 

Ahogy kilépett a kapu alól, az erős fények és a hűvösség szinte arcul csapták. Fázósan húzta össze zakóját maga előtt. Az égen nagy, lomha felhők úsztak. A napnak háttal indult el: hosszú árnyéka kéken zuhant végig a járdán.

A sarkon befordult. A túloldalon javíthatták a vezetéket, mert az aszfaltot egy szakaszon felbontották, és a területet piros csíkos lécekkel elzárták a forgalom elől. Maga sem tudta, miért, de bizonyos volt benne, hogy a kiásott gödör na­gyon mély. A földet a túloldalon halmozták föl, külön kupacba az össze-vissza görbült aszfaltlapokat. A földhányás ol­daláról apró rögök indultak meg rejtélyes céltudatossággal a gödör szájadéka felé.

Minisztériumi rendszámú Audi kanyarodott a járda mellé, két férfi szállt ki belőle, nagy csattanással csapták be maguk mögött az ajtót. Ahogy megkerülte a kocsit, egyiküknek át kellett lépnie egy, a járdáról lefelé csordogáló kutyavizelet­csíkot; amint megemelte a lábát, látszott, hogy kioldódott a cipőfűzője. Nem figyelmeztették, mégis észrevette: csodál­kozás nélkül lehajolt, és bekötötte.

Ment, nézte a lábát a kocsi lökhárítójának támasztva cipőjét fűző férfit, és egyszerre büszkeség fogta el, hogy lám, anélkül, hogy bármit is meg szándékozna figyelni, semmi nem kerüli el a figyelmét. Visszagondolt hajnali szoron­gásrohamára, és egyszeriben átható és tovagyűrűző élménnyé vált, így „sietni”, mint minden reggel, végig a régtől ismerős utcán - egyáltalán, újból a begyakorolt sokaság részévé válni!

A következő sarkon befordulva váratlanul a szemébe tűzött a nap, s egy pillanatra újra be kellett hunynia a szemét. Kiért a főútvonalra.

 

Az ég világoskék volt.

Átvágott egy kereszteződésen. Az órájára pillantva látta, hogy késésben van, s ahogy visszaengedte a karját, egy testes nő meglökte. Szemrehányó­an a nő után fordult, amikor egy ballonkabátos férfi ütkö­zött neki. Bocsánat, dünnyögték mindketten. Már indult volna tovább, de egy bevásárlókocsiját maga mögött húzó öregasszony ismét meg­akasztotta... Megérintette valami: ment a járdán, és a sok ember, a taszigálódás, a véletlenszerű, tolakodó érintések egyre fokozódó ingerültséget ébresztettek benne. Utolérte egy környezet, amely mellett mindaddig csak elment: házak és utcák szürke sora formálódott meg a kényszerű lengésekből, megtorpanásokból és csomósodásokból, melyeket maga után hagyott. Járművek zúgtak-morajlottak körülötte, monda­nivaló nélküli pillantások súrolták az arcát, álmos női arcok ma­radtak el, melyeken a kozmetikumok vastag rétege maga volt a megtestesült túlzás, s ahogy ment, egy pillanatra elképzelni sem tud­ta: mit keres itt, a világ megszámlálhatatlan hely­színe közül éppen „itt”? Villamos csörömpölt tova, és az éles zaj hallatán egyszerre nem tudott másra gondolni, mint hogy micsoda fárad­ság lehet az utasok számára ebbe a bádogtartályba bezárva egyik helyről a másikra veszkődni, egyáltalán: micsoda remény­telen vesződség lehet azoknak létezniük is tovább!

 

Nemrég ment el a busz, a megálló legalábbis üres volt. Egy oszlopnak vetette a hátát. A környéken alig lézengtek. Milyen lehangolóan sivítottak a teherautók légfékjei! Tekintetét a cipője orrára szegezte, de aztán, ahogy egyre több a vára­kozó utas gyűlt össze körülötte, a sok tésztás arc láttán hirtelen olyan embergyűlölség fogta el, hogy elállt a lélegzete. Odébb húzódott. A megálló végében, az üvegpavilon padján középkorú férfi ült lehajtott fejjel, kezét összekulcsolta az ölé­ben, és olyan rettentő kifejezés honolt az arcán, mintha nem is a buszra, hanem a végzetére várakozna. Leült mellé, és ő is maga elé bámult.

 

Milyen főfájdítóan egyhangú látványt nyújtottak a gépkocsik, amint elrobogtak előtte! Milyen unalmasak voltak tulajdono­saik is a volán mögött idétlenül gubbasztva, minden szemmel látható erőfeszítésük ellenére szinte pirulva önnön köznapisá­gukban! Kinyílt a közeli pékség ajtaja, kenyérszag csap­ta meg az orrát, de ezúttal ez sem újdonságként, hanem mint amit számtalanszor érzett már. Minden csupán önmaga ismétlődése volt: egymásban, egymás által tükröződtek a dolgok, tükör nélkül, mégis tébolyító pontossággal. Körülnézett, és látta az általános tolongást maga körül, a fehér, ráncszab­dalta arcokat, amint bele-belecsúsznak egymás kontúrjaiba (arcfogyatkozás, gondolta váratlanul); szögletes mozdulatokkal előre-hátra lendülő karokat látott, gallérokat, orrokat, válltöméseket, ballonkabátokat, amint egymásba tűnve hullámzanak - de mintha csak ugyanazon rejtett, engesztelhetetlen romlás felé igye­keztek volna mindannyian. Végignézett a járművek súlya alatt kishíján behorpadó úttesten, és hirtelen torkig lett az egésszel. Micsoda város, micsoda útvonalak! gondolta. Micsoda bősz egyhangúsággal egybefolyó tegnapok és holnapok! Micsoda igazságtalanság, hogy az embernek nap mint nap éber lélekkel kell átengednie magát ennek az egésznek…

 

Végre beállt a busz. Amikor fölszállt és megkapaszkodott, a hűvös csövön hirtelen ismerős langyosságot érzett meg. Émely­gés fogta el. Mintha rothadt ételt nyelt volna. Időbe telt, míg fölismerte: saját, előző napról ottmaradt testmelegével fog kezet. Csak most vált nyilvánvalóvá, hogy minden reggel ugyanazon a helyen kapaszkodik meg a peronon… Láthatatlan, langyos formák tartották fogva a kezét, melyek mind ő maga voltak. A rémülettől és unalomtól ásítozni kezdett.

A busz nagy reccsenéssel meglódult.

 

Kinézett az autóbuszablakon, s úgy rémlett, áttetsző himlőhelyek nyüzsögnek a szeme előtt, de amikor behunyta a szemét és újra kinyitotta, csak még több volt belőlük. Elhatározta, hogy amikor leszáll, először megáll és türelmesen felnéz az égre… Állt, s közben csaknem összeroppantotta a krómmal befuttatott kapaszkodórudat. - Minden rendben - mondta mellette valaki. Igen: nyomorúságosan rendben volt minden.

Platánok úsztak tova az üveg mögött, hársak, hirdetőtáblák, villanyoszlopok, megdagadt sorvezetőkhöz hasonlatos házfalak, melyek valamiért hátrafelé dőlni tűntek, amint elhaladt előttük - de mintha min­denütt csak ugyanaz a minta ismétlődött volna, ráadásul egy olyan szabatos ritmusban, hogy amint nézte, könnyezni kezdett bele. Lehunyta a szemét - de ekkor meg kocsiszekrény kezdett el oly hátborzongatóan nyikorogni, miközben a kapaszkodó rúdja oly gusztustalanul csúszkált a keze alatt és az ablakok fölé kiragasztott hirdetmények betűi olyan átható nyomdaillatot árasztottak, hogy csaknem felkiáltott. Már csak arra ügyelt, nehogy a többi utas észrevegyen az arcán bármit is.

 

 3

 

(Itt tartunk hát, gondolta. Egyszerre olyan fáradtság tört rá, hogy le kellett hunynia a szemét. A feje fölött húzódó csővezetékben hangosan zubogni kezdett a víz. Valahol bekapcsoltak egy porszívót; nagyot nyelt. Védekezésképp, mint valamikor régen, kapargatni kezdte a körömágyát, míg ki nem bukkant alóla a fehér holdacska. Autó fékezett odalent csikorogva. Hát már sohasem szabadul ettől a fékezhetetlen érzékszervi garázdálkodástól?

Megriadt, mert egyszerre félővé vált, hogy immár a magány sem szavatolja számára a legnagyobb, legeslegföleme­lőbb fájdalom, a vereség fájdalmának esélyét: ami­kor indulatok nélkül érti meg az ember, hogy el van veszve minden. Úgy látszik, hiába volt az utolsó napok minden igyekezete: még mindig a különböző „vágyak” és „érzelmek” keletkeztek benne sorsa, a világ, mondhatni „az emberiség túlélő ma­radéka” iránt, ráadásul az egész olyan szerencsétlen módon nyilvánult meg, hogy félő volt, csak közhelyeket ismétel…

Fölpattant, járkálni kezdett fel-alá. Váratlanul ismét az eszébe jutott a vörösre festett hajú csaposlány. Megtorpant. Alig néhány órája volt csak, hogy utoljára látta… Fogalma sem volt, mi lehet vele. Kétségbeesetten kutatott az emlékezetében. Azt sem tudta, „él-e, hal-e”… Lehetséges lenne, hogy tényleg megfojtották? Manapság minden megtörténhet.

Lehajtotta a fejét. Igen: lassan abban sem volt bizonyos, hogy „valóban” létezett a másik, s nem csupán társtalanságában álmodta magának.

 

Visszazökkent a fotelbe, szórakozottan dörzsölgetni kezdte a homlokát. Egy ér ütemesen lüktetett a nyakában. A csillár sápadtan világított a mennyezeten. Vajon meddig kell még más, fontosabb dolgok helyett „emlékekkel” bíbelődnie?

Valószínűleg nem tudta, hogy sem felejtést, sem az emlékezést nem elég akarni: akinek jó a memóriája, azt olykor úgyis torkon ragadja az élete, érzékien, szilajon, könyörtelenül. Legföljebb bizonyos jeleknek többszörös erővel kell lecsapniuk ránk, hogy áthatoljanak közönyünk és süketségünk falán, míg végül megértjük: minden szimbólum és parabola a világon, csupán az esetek jó részében hiányzik belőlünk a szükséges, végtelenül finom megfigyelőképesség.

 

Ő is valószínűleg azért szakította meg benyomásai­nak fölidézését minduntalan egy-egy gondolattöredékkel, ami azért úgy-ahogy odaillett az események rendjébe, mert minden ilyen közbe­szúrás kiskapu volt, melyen keresztül megfutamodhatott a teljes kudarc beismerése elől. Miközben e hosszú párbeszédet folytatta önmagával, olykor a szükségét érezte, hogy szót váltson valaki mással is, egy gondolattal, képpel vagy képzavarral, szinte mindegy - hogy odaforduljon például a fény­hez, amely ebben a pillanatban még utoljára szétterült az alkonyati fényben vörösen megcsillanó háztetőkön, vagy beszédbe ele­gyedjen a nemrég fölerősített fodrászcégérrel az utca túloldalán, melynek neonfelirata kartávolságnyira vibrált csupán egy sze­mélytelen érintés reményében; esetleg szóljon az egymás fölé ma­gasodó bérházak aljába kiragasztott plakátokhoz, melyek be­tűablakain a haldokló nap utoljára befutotta aranyával a nedves csirizt.

 

De miért erőlködöm, ha nem gondolkodom jobban? – tűnődött el. Másfelől mi lenne velem, ha meg sem próbálnám elgondolni mindazt, amit még el tudok gondolni, s ezáltal még inkább alábe­csülném magam annál, ami ténylegesen vagyok? Az igyekezet napszámosává kell lennem, határozta minduntalan el, élő, fáradhatatlan pró­bálkozássá, hiszen teremteni igyekszem, mert irtózom a némaság­tól, olyasformán, ahogyan más egy sötét szobától vagy egy rút, csészealj nagyságú bogártól fél. Lehorgasztotta a fejét. Úgy látszik, azok közé tartozom, akik többre értékelik az erőfeszítést, mint a di­csőséget; jobban becsülik az izzadtságszagot a rendjelnél, me­lyet hébe-hóba mégiscsak az ember mellére tűznek egy dolgos időszak végén. De ez valószínűleg így van rendjén.

 

Fölállt, levett egy kötetet a könyvespolcról.

 

"Gyerekség abban reménykedni, hogy a jövőben bármi is árnyaltabban megfogalmazható lesz” – olvasta. -  Minden próbálkozás a tények bevilágítására csupán a jövôbe ásott csapda…”

Lapozott.

„…Valami történt. Még nem tudhatjuk, maguk a „dolgok” változtak-e meg, vagy csupán fogalmi burkaik hasa­doztak föl egy újszerű megvilágítás sugárzásában, csak annyi bizonyos, hogy e változások magukkal sodor­ták az összes, eddig megingathatatlannak hitt vélekedést.”

„…Mintha észrevétlenül élő hullájává változtunk volna valaminek, ami tegnap még megújíthatónak látszott. Irgalmatlanul csupasz és nyugtalan lett körülöttünk a világ. Mintha minden tárgynak és érzésnek lehántották volna a héját, s most mezítelenül vonaglanának a szemünk előtt, egymásra csúszva, egy­mástól mégis rémületesen eltávolodva...

 Nincs mit körülhatárolni. Többé az idő sem ugyanúgy mozog. Ami mindeddig „büszke definíció” volt, mától kezdve puszta fontoskodás. Kilúgozott szö­veggé lett az életünk, textussá, melyből lassanként ki­vesznek a tárgyak, az állítmányok, a határozók: puszta alanyai maradtak. Végletes grammatikai ki­szolgáltatottság ez.”

 

„Olykor mégis tétova remény ébredt benne, hogy, mint minden csend, e pangás is csupán viszonyla­gos. Nagyarányú változások várhatók? Néha szinte érzékileg tapinthatóvá vált a sóvár mozgo­1ódás, finom, kétségbeesett rángások, megannyi pasztellszínű próbálkozás, melyek hol itt, hol ott pú­posították az idő hártyáját elő: bizonytalan, elmo­sódott közelítések voltak ezek egy egye­lőre láthatatlan „közép” felé…

…Esztelenség azt hinni, gondolta, hogy az óra meg­állt, s mostantól kezdve valami komor, fennkölt logika alapján végső mozdulatlanságba dermed a világ…”

 

„Ugyan!”, gondolta. „Idézetek!” Visszatette a kötetet a helyére.

 

Olykor már maga sem tudta, hogy az az emberállat, mely az egymást követő napoknak ebből a káoszából fokozatosan összeállt, valóságos-e, vagy csupán valamely esztétikai és hamis képzet, melyet megrajzolt magáról. Lehetséges, hogy így volt, hogy csupán esztétikailag élt valaki másban. Miután sokáig oly puha és befolyásolható volt, most e bérlakásban alakította ki végre valódi énjét, mint egy szobrot, lényétől idegen módon, és mégis valóságosan. De ráismert önmagára, még ha folyton ki is kellett lépnie önmagából, olyannyira tiszta művésziesség­gel élt a semmiből kialakított öntudatával.

El-eltűnődött: vajon ki lapul ténylegesen a maszk mögött? Mert valaki kell, hogy ott legyen! De már semmi sem történhetett másként. Készülőfélben lévő szobor volt: mű­alkotássá kellett válnia, ellenkező esetben kénytelen szétverni magát.)

 

   4

 

(Vagy úgy élt csupán, mint bárki más? Mint mindenkivel, sze­rencsétlenségek történtek meg vele és roppant boldogságok jutottak osztályrészéül, mégis, egy idő után rá kellett jönnie, hogy semmi sem valóságos, ami vele történik. Látszólag ugyan min­dennek megvolt a maga szigorú, méltóságteljes koreográfiája, a végén azonban mindig kiderült a turpisság: hogy csupán egy ügyetlenül kivitelezett árnyjátékot lát a város torz, semmire sem kötelező díszletei között. S mindez valahogy egyre távolabb zajlott: s a messzi színpad oly elhagyatottnak tűnt, mint egy éjszakai temető vagy mint egy, a veszteglő vonat mentében hosszan ásítozó peron. Mindaz, amit sokáig oly tiszteletreméltóan szabályozottnak és végzetszerűnek talált, suta, sajnálatraméltó ripacskodássá fajult.)

 

Ácsorgott a rázkódó busz végében, s arra gondolt, hogy az ő számára, úgy látszik, afféle letöltendő büntetéssé vált a mai reggel… Amikor megpillantotta a házat – afféle díszes, a századfordulón épült polgárház volt, mely apró tornyocskáival minden reggel arra figyelmeztette, úticélja felé közeledik -, az ajtóhoz lépett. A busz időközben csaknem kiürült. Megnyomta a gombot.

Leszállt.

„Csak így egyedül, Uram?” „Bizony, nincsen kíno­sabb dolog.” „Az ember egészen elálmosodik tőle.” Sietős léptekkel indult meg a kapucinerszínű lombok alatt. A napot ismét a hátába kapta: hosszú árnyéka, mint óriás gyertyaláng, imbolygott előtte.

 

Egy műszakiszervezésiadatszolgáltatóintézetben dolgozott a város szélén. Negyedik éve volt, hogy itt állt alkalmazásban. Ahogy lépkedett a fiatal hársakkal szegélyezett járdán, hirtelen az az érzése támadt, hogy a fák „egy megadott ritmus” szerint törnek mellette a magasba… Nyomasztó élmény volt: mintha egy rosszul elzárt csap csöpögésének zaját látta volna.

 

Az „intézet” régimódi, klinkertég­lás épülete már messziről komoran magasodott a környék egyforma családi házacskái fölé. Egy keresztutcából váratlanul két kollégája fordult ki: kezet ráztak, s együtt indultak tovább. Elhaladtak a városi közlekedési vállalat gazdasági épülete, egy autó­buszgarázs, majd a régi szövőgyár düledező téglakerítése mellett. Lassan olyan elhagyatott vidékre értek, hogy a nagy csöndben szinte hallani lehetett az egyes falevelek zizegését.

Megkerülték az intézet oldalszárnyát. A „főbejárat” a keresztutcában, egy némileg fellengzős homlokzati árkádsor alatt nyílt.

 

Valami baj lehetett odabent a világítással, mert az előcsarnokban sötét fogadta őket. Önkéntelenül is megtorpantak. Fekete volt a levegő, mint egy olajoshordóban. Kollégái végül nevetgélve tovabotorkáltak, de ő képtelen volt megmozdulni: csak meresztgette erőlködve a szemét, míg a félig nyitott ajtó felől beszűrődő gyönge fényben föl nem derengtek előtte az előcsarnok vaskos kőoszlopai.

Valaki nekiütközött hátulról; tovább indult. A lépcső aljából még egyszer visszanézett. Szeme időközben hozzászokott a félhomályhoz: milyen hatalmas lett az előcsarnok ahhoz képest, hogy mekkora volt azelőtt! Maga is meghökkent, egyszeriben milyen szabad tekintettel látja, milyen méltóságteljesen elomlónak, milyen - közhasznúnak! A súlyos mennyezet a gipszmintás boltíveivel mintha lassacskán kiadott volna magából valamit... Mint egy álomban, indult tovább.

 

Az „intézet” helyiségei az épület teljes negyedik emeletét elfoglalták. Kilépett a liftből. Hosszú, keskeny folyosó nyúlt el előtte, a fal tövében kilazultak a szegély kőlapjai, magasan, csaknem a mennyezeten arcképek függtek. A benyílók közti falsíkok komor egyhangúságát csupán  néhány kovácsoltvas virágtartó törte meg, a barnára száradt cserepekből merev, mesterségesnek tűnő virágszárak hajoltak alá. Itt fenn már működött a vi­lágítás, a megfeketedett neoncsövek körül sápadt fénycsomók imbolyogtak. Idegesítő búgás vibrált a levegőben.

Haladt végig a folyosón, és már csaknem a szobájánál járt, amikor végre eljutott a tudatáig, hogy „valami nincsen rendben”… Megtorpant. Olyan benyomása támadt, mintha az árnyékok és a fények megmoz­dulnának, s kezdenének egybecsúszni körülötte. Beszédfoszlányok ütötték meg a fülét: kollégáinak álmos szó-váltása szűrődött ki az egyik ajtó mögül.

Ismeretlen szag csapta meg az orrát. Fölkapta a fejét. Közvet­lenül mellette kinyílt egy ajtó, s a nyíláson keresztül széles fény­pászma ereszkedett a padlóra. Sorompó! Csattanás hallatszott a feje fölött: egy fénycső föllobbant, majd azonnal elhalványodott. Meg kellett kapaszkodnia a fal­ban, mert hamarjában képtelen volt eldönteni, ő szédült-e meg, vagy a padló kezd mindenfelől kipúposodni körülötte… Vigyázat!, gondolta. Nem valódi! Az arcába nyúlt, de addigra már alig volt arca… A virágcserepek, a kőkockák, a neonbúgás, a falat borító festék megmagyarázhatatlan derengése: mintha minden idézőjelbe került volna. Mindaz, amit maga körül tapasztalt, hallott és látott, csupán fél­reértésnek, egy szellemjárás okafogyott, kifejezés nélküli elemének  tűnt.

- Már vártam – suttogta. - De nem fontos. Nem számít.

Sarkon fordult. Csupa „kimagyarázkodás”, érthetetlen „handa­bandázás” volt körülötte minden! Nem értette, mi ütött bele, de nem is volt szükséges elgondolkodni rajta. Mint akinek szél vág az arcába, simította hátra homlokából a haját.

A lépcsőházban lefelé már valósággal szaladt, aktatáskája könnyedén himbálózott a kezében. Keresztülvágott az üres elő­csarnokon: most meg kidolgozottnak és meggyőzőnek találta a mozdulatait, mint egy atléta. Egész testében hallotta vére sötét lüktetését.

- Kez-dő-dik-a-ka-land – ezt a ritmust dobolta a szíve.

A bejárati ajtó nyitva állt. Odakint sárguló ágak hajladoztak a szélben.

 

 

TÁRGYALÁS

A kaland

 

             1

 

A súlyos ajtószárny döngve csapódott be a háta mögött. A szél az arcába vágott, és elemi erővel söpörte félre a haját. A kapu fölötti párkányról madár rebbent föl. Behunyta a sze­mét: ráncos szemhéja megfeszült. Üres szívvel me­gyek el, gondolta. Nem félt, inkább egyfajta sajátos remény ébredt ben­ne, hogy mégis van „elévülés”, hogy nem életfogytiglan kell leélnie, bármit is mértek ki rá.

Találomra megkerülte az épület oldalszárnyát. Kifelé indult, a városhatár felé: erre még sohasem járt. Széles, egyenes utca volt, kétoldalt négyzetes kőlapok szolgáltak járda gyanánt. A talpában érzett minden repedést, a talaj minden egyenetlenségét. Hervadó kertek mellett haladt el, melyekben itt-ott öregem­berek hajladoztak, egyébként egy lelket sem lehetett látni. A hársak és akácok hangosan zúgtak a szélben. Korhadt ágak hullottak körülötte a földre.

Az égen felhők vonultak, olyan las­san, hogy első pillantásra csupán mozdulatlan, széles sávoknak tűntek a magasban, míg alattuk, meglehetősen alacsonyan és e sávokra keresztirányban jóval sötétebb felhők húztak tova: olyan sebesen mozogtak és olyan gyor­san változtatták az alakjukat, hogy alig győzte észlelni őket. „Miért tűnik föl most nekem ez az ég?”, gondolta. Voltaképpen nem is tűnt föl, csak látta, érintettként, de minden hátsó gondolattól mentesen. Másik kezébe vette át az aktatáskáját.

 

Egy ideig így baktatott, csak a lépéseire fi­gyelve, a törzse alól ritmikusan előbukkanó lábaira. A kőlapok közötti hézagokból sárga fűszálak meredeztek elő. „Lesből rontott szívemre az ősz”, jutott valamiért az eszébe. A fák, e különös, kö­nyörgő kézfejekhez hasonlatos alakzatok semmit sem sugallva hajladoztak az út mentén.

 

Váratlanul kiért egy főútvonalra. Annyira minden átmenet nélkül bukkant elé a zajos úttest, olyannyira előzmények nélkül e kertvárosias környéken, hogy egy pillanatig nem is volt képes keresztülvágni rajta. A zaj úgy csapott fel a járda és az úttest határán, mint egy tócsa vize a belécsobbanó bakancs karimája mentén. Az aszfalt fölött kipufogófüst és por kavargott. Személykocsik robogtak tova, villamosok csörömpöltek sár­gán, súlyosan himbálódzó ütközôkkel... Mintha még soha nem lett volna ennyi ideje, pusztán nézelődésre! A közlekedési lámpák korábban ismeretlen, mély színekkel világítottak. Minden szín és forma közjegyzői hitelességgel vésődött a tudatába.

 

Szép őszi reggel volt. A nap meleg ragyogással vonta be az aszfaltot, s ha egy felhőgomoly mégis elta­karta egy pillanatra, a felhők peremén széttartó fénypászmák je­lentek meg, és ez az ezüstös koszorú hosszú másodpercekig áhíta­tos hallgatásra intette az egész várost.  Az út mentén platánok álltak sort, lombjuk itt-ott már sárga volt. A fák tövét vasrács fogta körül, a vas hézagaiban platángolyócskák és papírszemét gyűlt össze.

 

Jó ideig haladt így, szemben a nappal, elfelé a külvárostól, tehát félig-meddig a belváros irányába. Kisvártatva valóban magas, a háború előtt épített házak közé jutott. Fölnézett: a szürke tömbök szinte összehajoltak a feje fölött. Ez a tény váratlanul elégedettséggel töltötte el: mintha kedvére való lett volna végre „igazi” házak, „igazi"”vá­rosi utcák, „valódi” függőlegesek közé kerülnie. Elhaladt egy, a piros színével úgyszin­tén igen városiasnak ható postaláda mellett, és akaratlanul is megnézte az ürítés idejét: 9-10 között. Ezt még nem ürítették ki, könyvelte el magában.

A sarok után a járda kis terecskévé szélesedett. A tér üres volt, közepén kút állt, melyből vízsugár csordo­gált csöndesen egy kőmedencébe. Olyan szabályos volt az a sugár, olyan tiszta, hogy alátartotta a kezét: meg kellett tennie. Háromujjú platánlevelek hevertek a földön, szélük körül vizes volt az aszfalt.

 

Ahogy tovább indult, azonosíthatatlan zaj ütötte meg a fülét: mintha a ház fala kezdett volna surrogni mellette a szélben. Védekezésképp igyekezett minél közelebb húzódni a falhoz. A homlokzatot ereszcsatornák tagolták egy pillanatnyilag átláthatatlan, de a későbbiekben föltétlenül kiismerhetőnek tűnő rend szerint. Úgyszólván látta, amint a bádogcsöveket rágja a korró­zió: szabálytalan, csipkés peremű nyílások tűntek a szemébe, mélyükön fekete volt a levegő. A bádogot itt-ott eternitbetoldások szakították meg. A csatornák alul pipaszerűen kihajoltak az aszfalt fölé, a kicsorgó esővíz nyomán harántirányú, rozsdaszínű fol­tok keletkeztek a járdán, s a hosszúkás foltok bágyadt vöröses­barnája újólag az eszébe juttatta, hogy ősz van; rendben volt megint minden.

Gyógyíthatatlanul külvárosi tájon járt, az épületek si­vár anatómiáját csupán az ásítozó kapualjak és néhány elha­nyagolt, poros kirakat tagolta. Szemben a CBA pavilonja előtt csípőre tett kézzel az arcát napoztatta egy eladólány, miközben a bejárat melletti kis zöldségesstandnál társa éppen almát ürített a vevő - egy igen fiatal és igen kövér nő - nylonszaty­rába. A raktárba vezető kocsikijáróból váratlanul előgördült egy furgon, és minden különösebb értelem nélkül - hiszen verőfé­nyes idő volt - be volt kapcsolva a fényszórója. Más nem történt. Bicikli érte utol; hirtelen féke­zett, és megcsúszott a poros járdán. A sarkon két férfi találkozott össze, kezet fogtak: olyan száraz volt a tenye­rük, hogy az utca túloldaláról is sejteni lehetett bőrük összesúrlódásának zaját.

 

Egy „bisztró” előtt haladt el, az ajtóból borszag és hangos, izgatott moraj csapott ki. A söntéspult alig látszott az emberektől. A félhomályban vörös képű férfiak ittak. Az üvegajtó mellett sittel teli, nagyobbfajta konténer állt, odébb szabóműhely üvegajtaja nyílt: a fülkeszerű helyiségben hidrogénezett nő gubbasztott, térdeinél egy füzetes regény és egy villanyfőző pihent a kisasztalon. Megállt az üveg előtt, de a nő nem nézett föl rá, csak bámult tovább szótlanul maga elé, olyan tekintettel, mint aki álmodik.

Az égboltot mintha kisikálták volna, csak itt-ott úszott mutatóba néhány felhőfoszlány.

 

A sarkon önkéntelenül is megtorpant. Mozdulata túlságosan váratlan lehetett, mert egy - szemlátomást az italboltból hazafelé tartó - férfi nekiütkö­zött. Pardon, dünnyögték mindketten. Szél fújt, idegen hangokat és illatokat sodort magával. A férfi tovább csörte­tett, ő azonban valósággal összerázkódott a váratlan érintéstől. Egy újabb szélroham csillogó port fújt a szemébe.

Minden átmenet nélkül megmagyarázhatatlan riadalom fogta el. Milyen fájdal­massá vált egyszerre a főútvonal látványa! Az ég nyilvánvalóan túl magasnak bizonyult a kép aljába visszahúzódó civilizáció-erő­dítményekhez képest, s e mozdulatlan, távoli kékség hirtelen olyan intenzívvé és basáskodóvá vált, hogy a mélyén lelapuló bérházak, az erőlködve tovaigyekvő járművek, az egész önimádatban tetszelgő emberi közeg egy pillantás alatt vásári felfordulássá, szánalmas bóvlivá züllött a szemében. Mintha a mélyazúr levegő, amely által voltaképpen a da­ganat módjára túltengő idő nehezedett nyomasztóan alá, kezdte volna a dolgokból kiszorítani a szuszt, s e könyörtelen súly alatt min­den igyekvés, mely révén a sorvadó világ tétova jeleiből még bárki is megpróbálhatott volna valami ér­telemfélét kisilabizálni, siralmas kényszercselek­véssé torzult. Kész cserbenhagyás volt ez az ég.

 

Nem volt mit tenni. Bárhová nézett, émelyítő és alkat­rész volt minden. Lábfeje fülledten csúszkált le-föl a cipő­jében. Hóna alól verejtékcsepp indult meg.

 

Leírhatatlan csömör fogta el. El innét! Kishíján futásnak eredt. Kivonni magát a forgalomból! Kezét irdatlan súllyal húzta le aktatáskájának fogantyúja. Nem fordulhat elő!, gondolta - nem tudni, mire, ­de dacosan.

A megállóba éppen begördült egy busz: fölugrott, és attól kezdve legalább „utazott”, a kapaszkodó bőrhurkát egy pillanatra sem elengedve. Nem érzékelte az egymást követő megállókat, inkább csak hagyta magát keresztülszállítani rajtuk. A lépcsőházban ismerős, furcsa szag terjengett megint. Négyesével vette a fokokat fölfelé. Az előszobában ledobta a táskáját, besietett a szobába, és a heverőre ejtette magát.

 

Már kishíján elnyomta az álom, amikor hirtelen fölriadt a szomszéd lakásból áthallatszó veszekedésre (bár az is lehet, hogy csak hallását ingerelte hirtelen fölébredése annyira, hogy a szomszédból átszűrődő neszeket veszekedés lármájának vélte). Mindenesetre megdöngette öklével a falat. Vízvezeték zaja volt a válasz, majd hallatszott, hogy elzárják a csapot. Végre csönd lett. Elaludt.

 

Álmában egy kihalt térség közepén állt: téli mező volt vagy elhagyatott gyárudvar, ezt képtelen volt eldönteni. A talajt simára döngölték, csak itt-ott meredezett elő néhány sárgára fagyott fűszál. Szél fújt, tócsák tükre csillogott a fagyos fényben. Két karját dideregve összefogta a mellkasa előtt.

Hirtelen tompa zaj ütötte meg a fülét. Megfordult, és látta, hogy alig kőhajításnyira tőle megnyílik a föld: a néma talajból lassan két, leginkább hegedűtok vagy teniszütő formájú valami emelkedett elő. Egy műanyag strandlabda is előkerült valahonnan, pat­togni kezdett a két idom között. Élénksárga labda volt, tölgyfalevél alakú, barna pettyekkel.

A nap ridegen fénylett a magasban. A két leírhatatlan formájú tárgy mozdulatlanul, lélektelen nyugalommal állt. Alábbhagyott a szél. Ebben a pillanatban az a be­nyomása támadt, hogy „azok” ott tulajdonképpen keményre fagyott holttetemek, melyeket csupán a föld iszonyú ereje préselt olyan laposra... Megborzongott. Síri csönd honolt a tájon, a fűszálak rezdületlenül álltak, és csak az egyenletesen pattogó labda puffogása volt hallható, vég nélkül.

 

                     2

 

Jó ideig tarthatott ez a rettenetes játszma, mert amikor föléb­redt, már délután volt. A gangon poroltak. Szürke, nehéz, romlott volt a levegő. Jó darabig feküdt így, mozdulatlanul a hátán, és hallgatta a hatalmas rongy vagy szőnyeg csattogását. Végül föltápászkodott.

Kinyitotta az ablakot. Azonnal a szemébe tűnt, hogy a szemközti ház homlokzata valahogy objektumszerűbb benyomást kelt, mint korábban: mintha időközben egy rideg gipszformával cserélték volna ki. Az ablakok sötétek voltak, az erkélyek néptelenek, kivéve a kapu fölötti „főerkélyt”, ahol az üveg mögött egy öregasszony a virágcserepei fölé hajolt, noha nem lehetett eldönteni, öntözi vagy tépdesi a virágait. Becsukta az ablakot.

Ott maradt az üveg előtt. A sárgaréz ablakki­lincs úgy meredt elő a fából, mint egy horgas mutatóujj… Elkapta a tekintetét. Hátraszegte a fejét, és az ablakkeret felső, vízszin­tes deszkáját kezdte el bámulni, de itt meg azonnal szembeötlött egy fenyegető küllemű repedés... Nem törődni vele! Fölemelte a kezét, két ujja közé csiptette az orrnyergét, aztán a felkarjához dörzsölte az állát, közben önkén­telenül is hátradöntötte a fejét, és ekkor megint a szemébe tűnt az ab­lakkilincs… Hát már sohasem marad abba?

A háztetőn a japán „gigaelektromulti” fényreklámja már működött: a szobát, mint­ha egy mesterséges szív dobogna, időről időre karma­zsinszínű fény árasztotta el, hogy aztán, mint amikor egy redőny szakad le, újra és újra a bútorokra zuhanjon a félhomály. Szél fújt, az utca fölött kifeszített lámpák tehetetlenül hibálóztak. Valami nyikorogva „becsukódott” a közelében; a hang irányába kapta a tekintetét: nyit­va felejtett ablakszárny volt, lassan újra kinyílt, és ebben a pillanatban odabent, az ablak alá tolt heverőn egy ottfelejtett teniszütőt pillantott meg. Gyorsan máshová nézett, de ott meg semmit sem látott, csupán távolabb a villany­rendőrt, amint hol pirosra, hol zöldre vált…

A „gurtni” után nyúlt, hogy leeressze a redőnyt. A fényreklám vaskos neoncsövei fölbúgtak. Megrán­totta az erős vászonszalagot.

A falécek nagy robajjal zuhantak egymásra.

 

Csönd támadt. Visszaült az ágy szélére, és gondolkodni kezdett valamin, közben sarkával ritmusosan a heverő fa­rost oldallemezét kopogtatta. Olyasféle hang volt, mint amikor egy szállo­daajtón kopogtatnak. A zajról eszébe jutott élete első „hivatalos” vidéki útja, afféle „kiszállás”, amikor idősebb kollégája, akit a regulárisadathálózatkarbantartásra elkísért, a szállodában átkopogott hozzá a reggeli előtt… Nyomban emlékezetébe tolult az intézeti szoba képe is, ahol dolgozott, a számítógépek ezüstös zúgása, majd egy finoman fogazott repedés, mely az íróasztala mellett futott lefelé a falon. Minden indok nélkül fölvillant mellé az épület kövér gondnokának képe is, majd rögtön utána egyik kolléganője, pontosab­ban annak harisnyája, melyen előző nap szaladni kezdett lefelé egy szem, hátul a vádlinál… Miért nem figyelmeztette senki? Lehajtotta a fejét, és megpróbálta elképzelni, vajon „mit gondolnak kollégái” a tá­volmaradásáról: de teljes mértékben indokoltnak találta mai elhatározását. Ha már nem sikerül elérnie a végső pontot ott, ahol él, ideje volt valami mással is megpróbálkoznia.

Az ablakban ismét megjelent a vörös derengés: szétterjedt a szobában, leülepedett a padlón, aztán megint sötét lett. Üresség rántotta össze a levegőt. Mintha egész addigi élete egyetlen ilyen nagy, lüktető „tályog” lett volna, amely most „megnyílik” hirtelen… Visszagondolt az utolsó néhány napra, és szinte dührohamot kapott korábbi, folytonos készségétől a riadalmakra. Inkább nem lett volna szabad gon­dolni semmire!

Autó fékezett odalent, valami fölbúgott, halk női nevetés hallatszott, majd teherautókerekek gördülése az aszfalton, de most mindezek a zajok csupán valamely különös, össze­tett csendféleség megnyilatkozásainak hatottak, melyek egyetlen hideg, metsző akarat részeként bolygatják föl a sötétet.

 

Akkora volt körülötte a csend, hogy szívének termé­szetes dobogása ipari zajnak hatott. Fölállt, és fölgyújtotta a villanyt. Az ébresztőóra fülsike­títő hangon ketyegett az ágy fejénél. Kézfején, a hüvelyk- és mutatóujj közti, félhold alakú területen jól láthatóan lüktetett az ér. A függöny mozdulatlanul lógott az ablak előtt. Ebben a pilla­natban olyan részvétlennek és áthatolhatatlannak tűnt fel körülötte minden, hogy moccanni sem mert, mert attól félt, be­leüti magát a levegôbe... A csillár villanykörtéi hidegen ragyog­tak. Nadrágja durva ráncokat vetett.

 

Váratlanul, mint akire fény hullik, eszmélt rá addigi életének összes korlátozására, me­lyek útjában álltak a magasabbra irányuló figyelemnek, s egyidejűleg átélte azt is, ahogy ezek az akadályok sorban ér­vényüket vesztik, és valami fagyos üresség nyomul a helyükbe. Megértette, hogy az összes határ ér­vénytelenné vált – többé nem korlátozza semmi: az egész volt az igaz, noha ez az „egész” sem volt immár más, mint egyetlen maradék morál beláthatatlan, félelmetes tá­gassága.

 

Fölállt, hogy kimenjen valamiért a konyhába. Odamenet egyszeriben múlhatatlanul fontosnak érezte, hogy utánanézzen egy bizonyos törlőruhának, azonban a homokcsikorgásszerű zaj, ahogy a parketta megnyikordult a talpa alatt, elterelte a figyelmét. Folytatta ugyan útját a konyha felé, de előtte még tett egy kitérőt, mert a dohányzóasztalkán kiürítésre várt a hamutartó. Ahogy előre hajolt, észrevette, hogy összegyűrődött mögötte a pokróc az ágyon: kezében a teli hamutartóval visszament megigazítani. Amint fölegyenesedett, eszé­be jutott, hogy meggyújthatná a villanyt a fürdőszobában, de menet közben megpillantotta a tegnapi újságot, és inkább megállt egy kicsit olvasgatni… Végül kiment a konyhába, csurgatni kezdte csuklójára a vizet. Kis idő múlva elzárta.

 

Határozottan úgy látta, fejjel lefelé van minden. Ebben az ál­talános elegésztelenedésben egyszerre azt kívánta, hogy éljen át újra valamit: jeleket, érzéseket, bármit, csak ne ilyen tompa puffanással létezzen… Visszament a szobába, kinyitotta a szekrényt - egy ing kezdett lecsúszni a vállfáról, és már nem tudta elkapni! Kárpótlásképp gyorsan ki­simította felöltőjének egy kabát ujjába akadt szárnyát. Megigazított egy pár cipőt is, melynek egyik da­rabja a másik orrára csúszott. Amint oldalt pil­lantott, észrevette, hogy az előszobában résnyire nyitva ma­radt a fürdőszobaajtó: máris odaugrott, és becsukta. Dacosan azt gondolta: „Később nevetni fogok ezen!”

 

Visszaült a karosszékbe, és bekapcsolta a televíziót. Egy reklámblokk ment éppen. Kétségbeesetten igyekezett tekintetét a képer­nyőre összpontosítani, de most meg az a pökhendi erőszakosság, ahogy ezek a fölháborítóan vidéki hirdetések rárontottak.... Hiába próbált odafigyelni, a nézése elé minduntalan idegen gondola­tok tolakodtak, csupa kétes, másoktól orzott benyomás, mesterséges igény, finoman álnok eszme: mintha mindenfelé hasadékok keletkeztek volna rajta, melyeken kedvükre járják át a fogyasztói szlogenek... Arra gondolt, hogy a visszájára for­dult minden, s úgy látszik, ő is olyan lett csak, mint bárki más, akit kiszolgáltatottá tesz bármely újfajta mobiltelefongeneráció vagy a túlvitaminozott gyermekzabpehely is, melyet holnaptól a supermarketben családi kiszerelésben is megvásárolhat…

 

Ezt nem! Fölpattant, és elzárta a készüléket. Azonnal valami te­vékenységbe kellett kezdenie. Jobb híján odalépett a könyv­állványhoz, és rendezgetni kezdte: ábécérendbe állította a tulajdonostól itt maradt lexikon darabjait, fölcserélte a hamutar­tót az alatta lévő polcon heverő tévéújsággal… Odébb csúsztatta a szüleitől kapott kristályvázát…

De hiába volt minden, a világ csak egyre elna­gyoltabbá és ridegebbé vált. A csillár egyenletesen, nagy erővel vilá­gított a feje fölött. A tetőtérben felköhögött egy kisgyerek, mélyről jövően és nagyon sokáig: fájhatott neki a köhögés, mert sírt is hozzá egy kicsit, talán álmában, nagyokat zihálva közben. Ahogy állt, és hallgatta a ház neszeit, váratlanul az a benyomása támadt, hogy a teste dagadni kezd, de olyan gyorsan, hogy a körme alatti szablya alakú rések egy pillanat alatt bezá­ródtak… Hát mi kell még? Kétségbeesés fogta el, hogy még ez a „végső” változat, me­lyet most kipróbál, hogy ez is csütörtököt mondhat.

 

Kibotorkált a fürdőszobába. Kinyitotta a csapot, előre hajolt, és megmosta az arcát. Behunyta a szemét, hogy semmi mást ne érezzen, csak a vízcseppeket, amint szertecsorognak a ráncaiban. Jó darabig maradt így, előre hajolva: mint aki pa­rancsot kapott. Az ember nem okta­lanul fél, gondolta.

Levette a fogmosópoharat a polcról, mozgatni kezdte a kefét a szájában, közben a tükörből figyelte, mint mozog az ínye mentén ide-oda a hab. Olyan erővel szorította a kefét fogaihoz, hogy a műanyag nyél egészen meg­hajolt. Hirtelen megpillantotta a nyakát a tükörben, milyen rettenetesen nagy az ádámcsutkája az ökle alatt. Nagyot nyelt. Micsoda rabság, gon­dolta. Orrcimpái megreszkettek. Halántékán gyufaszál vastagságú ér kanyargott lefelé, a járomív felé. Mi ez az arc? Fölemelte a kezét, görcsösen ökölbe szorította a válla előtt. A vízsugárnak olyan hangja volt, mintha üvegdarabok peregnének egy porcelánedénybe.

 

Még utoljára vizet fröcskölt az arcába. A hideg hártya úgy tapadt rá, mintha álarcot viselne, amely mögött végre biztonságban lehet. Arra gondolt, hogy talán még rendbe jöhet minden. A csöveken keresztül hallani lehetett, ahogy valahol kinyitnak egy rádiót. A fal túloldalán középkorú pár veszekedett. A tükör fö­lött villanykörte égett: behunyta a szemét, és a fényhez közelítette az arcát, míg erős, narancsszínű derengés nem támadt a szemhéjai mögött - akkor elfordította a fejét, mire megint sötét lett. A mozdulatot többször is megismételte.

Ide-oda ingatta a felsőtestét.

 

Mialatt távol volt, eleredhetett az eső, mert amikor visszatért a szobába, a redőny lécein hangos kopogás hallatszott. Közel le­hetett a zápor középpontja, mert csaknem egyszerre dörgött és villámlott. A villámok a redőny résein át vakító magnéziumfénnyel árasztották el a szobát: a ragyogás egy-egy pillanatig elidőzött, mintha csak keresne valamit, aztán kihunyt. Két dör­gés között viszont olyan csönd támadt, hogy azt is hallani lehetett, ahogy a szomszéd lakásban a férfi és a nő be­szélget. Olyan tagoltan formálták a szavakat, mint­ha papírról olvasnák föl a mondanivalójukat. Váratlanul az a benyomása támadt, hogy azok ott ketten: vakok. Nyomban megsajnálta őket. Elképzelte, ahogy itt-ott a ház­ban szaladtak az emberek becsukni az ablakokat... A hajába túrt. Mit kezdjen magával?

 

Levetette magát a fotelbe, újra kinyitotta a televíziót. Már a híradót adták. Egy tudósító magyarázott valamit lendületesen, noha az eső suhogása miatt alig lehetett érteni a szavait. Lustaságában már ásítani sem volt kedve; nem neki szólt az eső, másoknak esett, mint ahogy a tudósító is nyilvánvalóan másokhoz intézte a sza­vait.

Eszébe jutott az idő, amikor még minden arra figyelmeztette, hogy le­gyen szorgalmas, akkor semmi baj nem történhet  - vagy a vallásosságra figyelmeztették így? -, és ő tiszta szívvel fogadta ezeket az intelmeket. Vajon mit érthetett félre? Valami oka bizonyosan volt! A képernyőre szegezte te­kintetét, és egyszerre állatias bizalom fogta el, hogy valami még jobbra fordulhat – de „mi”?

Fölhangosította a készüléket. A tudósítónak mély orgánuma volt, választékos kifejezéseket használt; láthatólag nagy rutin­nal öntötte formába a gondolatait. Arcának minden részlete jól kivehető volt, a szabályos ajkak, a kiálló arccsontok, az alig észrevehetően megremegő, finom toka; olykor föltűnt gesztikuláló, napbarnított keze is, a csontos férfiujjai. Gyűrűsujján egy meglehetősen nem-odavaló pecsétgyűrűt viselt.

Bámulta a tudósító arcát, hallgatta, amit mond, amikor váratlanul egy szó jutott az eszébe: „konstrukció”. Igen: nincs tévedés. Behunyta a szemét. Egyszeriben tökéletesen nyilvánvalóvá vált, hogy a valóság egészen más: csak éppen azokról az indulatokról, azokról a tétova eszmékről, széteső gesztusokról talán már nem is lehetséges tudósítani.

Egyszerre viszolygás fogta el a profi szabatossággal magya­rázkodó tudósító, egyáltalán a riporterek, a hírolvasók és az összes többi kommunikációiparos láttán, akik szemlátomást máig nem képesek elfogadni, amit pedig már minden járókelő régen meg­értett: hogy nincs többé „magyarázat”, a világszellem ki­múlt, életünk törvényeit nem ismerjük, s az idő, a történelem, a társadalom túlontúl bonyolulttá deformálódott ahhoz, hogy végérvényes útra lehessen vezetni, egyetlen csapással rendbe lehessen hozni. Nincs többé „Törvény”, és nincsen „Ítélet”. Csupán egyfajta úri távolságtartás, együttérző elközömbösödés adhat némi reményt arra, hogy a zűrzavar növelése nélkül tegyünk valamit. Nincs más megoldás. Föl kell hagyni az állító mondatokkal, és tenni a dolgunkat végre.

Nézte ugyan tovább a képernyőt, de már csak úgy, mint egy vi­rágcsokrot, egy fényképezőgépet, egy szalmakalapot, vagy bármely más hétköznapi tárgyat; függetlennek érezte magát, tehát szabadnak, ügyes és vakmerő személynek, akinek sikerült végre eloldania magát minden divatjamúlt ne­hezéktől. „Milyen egyszerű”, gondolta. Részegítő volt az a csönd és tágasság, melybe beléemelkedett.

A levegőbe csapott. - Szabad vagyok! – ujjongott magában. – Mint egy vizes fűszál! Egy földhányás! Élő! Ember! Egy idom! – Már alig volt képes türtőz­tetni magát. - Szabad vagyok, mint egy úszósapka! - kiáltott föl végül.

 

Egy pillanatig nem maradhatott tovább a lakásban: ki kellett törnie a szabad ég alá, hogy elférjen kettesben a mámorával. Valami olyan erővel feszítette belülről, hogy úgy érezte, szétpattan a mellkasa. 

Fölugrott, kikapcsolta a televíziót. Az előszobában magára kényszerítene az edzőcipőjét, kifordult az ajtón. Kettesével vette a fokokat lefelé. Közben ádáz vágy fogta el, hogy örökké ezen az új mó­don élje át a világot, s talán ettől az óhajttól, talán mástól, de zavarba jött; s talán zavarában, talán a reménykedés fölkavarodottságában, de mindenképpen anélkül, hogy bármit is ki szándékozott volna fejezni vele, mulyán nevetgélni kez­dett.

 

3

 

Kint az utcán, ez föl is tűnt neki nyomban, még világosabb volt, mint gondolta.  Az eső épp csak szemerkélt. A járdák feketén csillogtak, az utcai lámpák fénye remegő, sárga csíkokat festett az aszfaltra. Az égen felhők úsztak, a házte­tők cserepei ezüstösen fénylettek, a kéményekből könnyű, szét-szét­szakadozó füstoszlopok gomolyogtak elő.

A körút irányába fordult. A levegő nyirkos volt, az erős szél függőleges választékot fújt hátul a hajába. Cipője rövidesen átázott, farmernadrágja nedvesen tapadt a combjához. Az úttest széli vályúban barnás­rozsdás víz futott a csatornanyílás felé.

A sarkon kishíján beleütközött egy tele­fonfülkébe; gondolkodás nélkül belépett. Az alsó rekesz üvege be volt törve, üvegcserepek reccsentek meg a talpa alatt. A zaj most szinte jólesett a dobhártyájának. Leemelte a telefonkagylót. A készülék kellemetlen, magas hangon adott vonalat. Kinyitotta a noteszét, találomra föltárcsázta az első számot, de még mielőtt a készülék kicsönghetett volna, nyilvánvalóvá vált, hogy valójában nincs kinek telefonálnia: gyorsan visszaakasztotta a kagylót. Másik számot tárcsázott, majd megint egyet, de hiába, alig csöngött ki a készülék, minden alkalommal egyszerűen vissza kel­lett raknia.

Még próbálkozott egy ideig, végül megunta a telefon idétlen kattogását. Gyöngyvászon kabátkát viselő, vastag lábú nő sietett el a odakint járdán: a nő után né­zett, és kilépett a fülkéből. Az ajtó föltűnő lassúság­gal csukódott be mögötte: nyikorgott, mint egy kertkapu.

 

Egyre föltűnőbbé vált, hogy bármennyire is igyekszik semmit sem megfi­gyelni, akaratlanul is érzékel mindent. Lámpaoszlopok emel­kedtek mellette a magasba, végükben az úttest fölé hajló lámpates­tekkel, melyek félkaréjban szerteszivárgó sugárzása elválasztot­ta egymástól az alvadtvérszínű eget az utca világosabb tartományától. Lába előtt egy félelme­tes, faág alakú repedést pillantott meg: átlépte. Elhaladt egy narancssárga színű, alumíniumlábon álló szemétgyűjtő mellett. Belerúgott egy papírgalacsinba: az némán görgött a járdán egy darabig, végül megállt, éppen egy hirdetőoszlop tövének ütközve.

Már valósággal viszolygott ezektől a körös-körül fölzárkózó részletek­től. Védekezésképp elhúzta szeme előtt a kezét: ahelyett, hogy elfordult volna! Amint fölemelte az ujjait, megérezte rajtuk a telefon­kagyló műanyagszagát… Ez nem lehet igaz!

Fölnézett a házra, amely mellett éppen elhaladt, és tisztán látta, hogy a földszint felett még öt emelet helyez­kedik el, egyik a másikon! valószínűleg mind súlyos fotelekkel, ágyakkal, sötétre pácolt szekrényekkel telizsúfolva! Rémülten emelte az ar­ca elé a kezét. Egy párkányon megbillent egy muskátlifej, de mintha nem is széllö­kés mozdította volna meg, hanem magában a virágban felgyü­lemlett belső feszültség. Arrébb rosszul elfüggönyözött üvegajtón át egy földszinti üzletlakásba látott be: két széket pillantott meg, egy heverőt és egy összecsukható szobalétrát, melynek felső fokán egy platnin valami főzelékféle rotyogott. Úgy érezte, ezt a „főzeléket” már végképp képtelenség megemésztenie: igaz, az egész szobabelső kínosan megmagyarázhatatlan volt.

 

A járda aszfaltja éles határral véget ért, púpos macskakövek váltották fel. Azon tűnődött, minden agresszivitásuk ellenére mennyire suta minden benyomás, amely éri. Lélektelen tájon járt: mintha a világ, mely­ben e tárgyak kallódtak, már meg is kezdte volna megérdemelt kényszermunkaszolgálatát. Minden jel arra vall, gondolta, hogy új korszak küszöbén állunk, és ebben az új korszak­ban a föld uralkodó lénye már nem az ember lesz. Leginkább talán madárhoz hasonlít majd, bár nagysága és alakja változó: éppen úgy lehet keselyű, mint patkány vagy svábbogár for­májú lény.

Vajon hogyan lenne lehetséges magát ebből a világból el­származtatni? Megállt, és megnézte a tükörképét egy kirakatban. Egészségügyi szaküzlet lehetett, mert odabent vastag damilokon fűzők és ormótlan ortopédcipők függ­tek. A kirakat alatt, a fal tövében a lábazat és a járda között mélyedés tátongott, a résben cigaret­tacsikkek és használt buszjegyek gyűltek össze. Odapiszkált a lá­bával: edzőcipőjének orra haránt irányú ráncokat vetett. Fölnézett. Egy ereszcsatornába ütközött a tekintete: a koszos bádogcső, mint óriási felkiáltójel, emelkedett a fal mentén a magasba. Követte a csövet a tekin­tetével: az elsőn egy ablak szárnyait éppen sarkig tárta valaki: konyhaablak lehetett, mert folyadékkal teli edény kiöntésének zaját hallotta. Az erős vízsugár hangosan loccsant a mosogató oldalán. Följebb, a kékesbordófekete égen ezúttal nem lát­szottak felhők: közönyös, meghatározhatatlan mélységű üres­ség borult fölé. Az utcai lámpák sugárzása eltakarta a csillagokat, noha azok ott tülekedtek a feje fölött, ebben bizonyos volt.

 

Ahogy befordult a sarkon, nem túl messze maga előtt két görnyedt, alacsony alakot pillantott meg, amint imbolyogva haladnak a járdán. Mentükben oda-odafordultak egymáshoz, és mintha a nagyobbik, férfiforma alak egy kapualj felé próbálta volna terelni a kiseb­biket, noha az a maga túlzó, hadonászó mozdulataival kitérni próbált. Rekedt szitkozódás és női karattyolás hallat­szott, végül mindketten eltűntek egy kiszögellés mögött.

Amint ballagott tovább, váratlanul durva zaj ütötte meg a fülét: ru­hasurrogás és egy erőteljes, asztmás hang ritmikus fújtatása. Elhaladtában még fölvillant előtte a nő arca is a kapubejáró sö­tétjében: eltorzulva ragyogott a falhoz szorítva, egy alaktalan férfikabát meg-megránduló vállai fölött.

Elfordította a fejét. Fölháborodásában megsajdult a tarkója. Ez a söpredék!, gon­dolta. Senkinek nem hiszem el, hogy ez a szánalmas, nemide­valósi csúfság, ez lenne a - realitás!

A saroknál hatalmas kátrányoshordó állt, rozsdás, olyan, mint egy fedezék.

 

Fölgyorsította a lépteit. Képtelen volt lecsillapodni. Az utcai lámpák fénye csillogó, ezüst köröket rajzolt az aszfaltra. Nem így élni! Effektívebben! Gondosabban! Szeretett volna valami másra gondolni, de nem volt más. Semmi „de”! Meggyőződés! Jöjjön, járjon át a tiszta levegő, és süssön a nap: megalkuvások nél­kül várni ki, míg - - - - - -

Megbotlott, s noha azonnal visszanyerte az egyensúlyát, a mér­ge elszállt, és ahogy maga elé nézett, a lábbelijén száradó sárfoltokról egyszeriben világossá lett, hogy közben elállt az eső, és – bár valószínűleg nem ettől a ténytől, de - ráébredt, hogy valójában - föltehetőleg? - valami más fojtogatja: de hogy az a „más” voltaképpen miben áll, már képtelen volt megfogalmazni.

A sarkon jobbra fordult, itt lejtett az utca; kaviccsal felszórt téren ment át, melynek csak a bejára­tánál zöldellt néhány bokrocska; keskeny mellékutcába ért, mely a sarkon szögben megtört, és már egyáltalán nem az előző utca folytatásának tűnt; gépkocsimoraj hal­latszott, és ahogy közelebb ért, egyre világosabb és benzinbűzö­sebb lett a levegő. Kiért a körútra.

 

Itt még mindig nagy volt a forgalom: a járdán nyüzsögtek a járókelők, és az úttestet csaknem beborították a tülkölő gépjárművek. A csontjáig hatolt, s egyben könnyített is rajta valamit ez a mozgalmasság. Mint csillogó poliplábak, hosszú gépkocsisorok rángtak mellette. Hajlott alakok siettek tova a falak tövében: fehér arcok, ázott frizurák derengtek föl a kirakatok fényében. Egy nyitva hagyott kapualj­ból ismeretlen szag csapott ki, de nem lehetett eldönteni, zöldségszag, szájszag, vagy csupán a búcsúzó város kipárol­gása.

 Elindult, lépésről-lépésre. Minden átmenet nélkül eszébe jutott a madár, melyet a … téri metróállomáson látott egyszer a mozgólépcső aljá­ban csapkodni ide-oda. Fölemelte a tekintetét: a tetők fölött a fényszórók fénye idesugárzott a pályaudvar felől az éjbe borult égbolton át. Zsebre dugott kézzel haladt a házmesterek által időről-időre gumi­slaggal tisztára mosott házlábazatok mellett, melyeket aztán a kutyák estére alaposan összevizeltek. Csapott vállú alakok igyekeztek a dolguk után, feketén csillogó táskákat látott, fölhajtott gallérokat, sárgán világító kirakatokat… Egy bank portálját. Lámpaoszlopot. Egy nylonszatyrot, csuklóval. Igen: s ahogy lépkedett, egyre inkább úgy létezett számára már csak a főútvo­nal, mint egy fölsorolás (ráadásul olyasfajta, ahol a tételek párosával sorakoznak): csemegebolt - vermutosüvegek, kabátgallérok - selyemsálak; sápadt kézfejek - esernyőfogantyúk. És: elindulás - megtorpanás; haladás - ­irányváltoztatás.

 

Elhúzott mellette egy busz, belsejében himbálóztak a kapasz­kodók, ablakait itt-ott pára lepte, és ahogy távolodott, úgy érezte, őbelőle visz magával egy darabot.

 

A sarkon színes neonfelirat tűnt a szemébe. Egy sörbár előtt járt A rikító betűk egyszerre az eszébe juttatták, milyen szomjas.

Benyitott az ajtón.

Fanyar, vöröses félhomály fogadta. Kis, majdnem üres helyiségben találta magát, csak a fal mentén körbehúzódó, krómozott kö­nyöklőnek támaszkodva ácsorgott egy fiatal párocska, és odébb, a sarokban ücsörgött két kigyúrt, aranyláncos fia­talember.

A söntéspult előtt magas bárszékek sorakoztak. Fölkuporodott az egyikre, és körülnézett. A könyöklőnél álldogáló párocska előtt egyetlen korsó sör állt, abból kor­tyoltak felváltva: közben le nem vették a szemüket egymásról, még amikor ittak, akkor is a másik szemébe néztek a korsó pereme fölött. A fiú kézfejére sötétkék kereszt volt tetoválva. A lány feltűnően alacsony volt, szinte törpe; első pillantásra úgy tűnt, gyengeelméjű, de aztán észrevette, hogy a medveszerű, széles arcban élénk, mandulavágású szemek csillognak. A lány két kézzel markolta a korsót, s amint megemelte, látszott, hogy az ujjai is kifejezetten tömpék és formátlanok. Feltűnt, hogy valahányszor a fiú mond valamit, a medvearcú lány vihogva oldalba böki, amikor pedig a lány torz kezével végigsimított a fiú arcán, az az apró kéz után kapott a szájával, és futólag megcsókolta.

 

Elfordult. Már nagyon szomjas volt. A söntés végében csíkos kartonfüggöny lógott, de személyzetnek nyomát sem látta. A függöny ebben a pillanatban meglibbent: fiatal lány lépett ki, ha­nyagul a pult szélének dőlt, és lapozgatni kezdett egy magával hozott képesújságban. Sürgetően a lányra bámult, de az csak olvasott rendületlenül tovább. Amikor már olyan száraz volt a szájürege, hogy úgy érezte, taplóból van, rekedten odaszólt.

- Kérek egy korsó sört!

A lány kelletlenül maga mellé helyezte az újságot, és kiszolgálta.

 

A bárszék ülőkéje kényelmetlen volt, zavartan igazgatta magát a recsegő műbőrön. A pultra helyezett újság meg-megzizzent, de olyan hal­kan, mintha csak valami még rosszabbat szándékozna előreve­títeni. Az utcáról behallatszott a forgalom tompa moraja.

Ebben a pillanatban megérezte, hogy milyen fáradt. Belekortyolt a korsójába: hideg, kesernyés íz áradt szét az ínyén. Ivott. A fiatal párocska a háta mö­gött fojtott hangon föl-fölnevetett. A korsó alja éles hangon koppant a pult krómacél borításá­hoz. Odahúzott egy alátétet; újra kortyolt.

 

A lány hirtelen lecsapta az újságot, hátrasietett, és a függöny mögött bekapcsolt egy CD lejátszót. Túl hangos zene szólalt meg, lehalkította, koncertfelvétel: egy akusztikus gitár és egy zongora szólamai felelgettek egymásnak. Elmondhatatlanul jól esett a fülének most ez a zene, s hozzá azok az adakozó, keserű ízek a szájában… Egészen felélénkült.

Eszébe jutott egy akciófilm, melyet nemrégiben DVD-n látott: hanyagul előre könyökölt, és körülhordozta szürke pillantását. Végigmérte a két fiatalembert, akik egyetlen szó nélkül üldögéltek a sarok­ban. Mindkettőjük nyakában vastag aranylánc lógott. Az U alakú söntéspult lemeze személytele­nül ragyogott a neonfényben. A tetovált kézfejű fiú mereven a barátnője szemé­be bámult… Nem mozdult semmi. A krómozott könyöklő mintha csak ragasztva lett volna a falon. Lehajtotta a fejét. Korsójában halkan sistergett a hab. A mosogató peremén nagyalakú műanyagkefe hevert: kis tócsa vette körül, kövér buborék úszott a felszínén, elpattant…

A csaposlány ebben a pillanatban fölemelte a kezét, könyöke fölé húz­ta a pulóvere ujját, és a két fiatalembe­r felé fordult, akik közül a magasabbik mintha éppen mondani kezdett volna valamit, noha csupán ajkának néma mozgását lehetett látni. Felpillantott. Közte és az aranyláncos fiatalember között éppen félúton egy üveghamutartó szikrázott fel a pulton. Ettől az összekötő egyenestől balra a CD-lejátszó piros kijelzője lüktetett a függöny nyílása mögött. Megfordult, és meglepetéssel észlelte, hogy a kijel­ző feltűnik a könyöklő fölött körbefutó tükörben is, igaz, némileg „el­torzulva” és a távolság által „kicsinyítve”... Közvetlenül a piros fényalakzat mellett a medvearcú lány arca tükröződött, amint éppen rágyújt: a gyufa lángja sárgán világította be az arcát. Csuk­lójáról idétlen férfi-karóra csúszott a kabátujj mögé. A gyufát tartó kéz mögött a hátteret a söntéspult tükörképe alkotta. A csap pereméről kövér csepp pottyant alá őrjítő némasággal egy korsóba, melynek fenekén megreme­gett az összegyűlt, koszos hab. Mellette a mo­sogatókefe erős sörtéi szinte súrolták a tetovált fiú tarkójának körvonalát, amint átvette a lánytól a gyufaskatu­lyát. Mielőtt zsebrevágta volna, a füléhez emelte és megrázta: a gyufaszálak olyan zajjal verődtek egymáshoz, mint amikor a szomszéd szobában egy zippzárat húzogatnak le-föl.

 

Nyilvánvaló volt, hogy mindaz, amit a tükör által észlel, tervszerű, körülményes műgonddal áll arányban az egyes tárgyakkal és eseményekkel. Önkéntelenül is csettintett. Összevág minden! Előre könyökölt, és rendelt még egy korsó sört. Csak most vette észre, hogy a pult mögött álló csaposlány milyen csinos: kurta, bronz­vörös haja meg-megcsillant az álmennyezet égőinek fényében, s zöld szeme és őszibarackszínű bőre mintha titokzatos összhangban állt volna e csillogással. Hirtelen­jében nem is tudta levenni a szemét a lányról, csak nézte megba­bonázva, amint teletölti a csap alá tartott nagyalakú poharat. Lassan, megnyerő aggályossággal végezte a munkáját, begyakorolt mozdulatokkal, melyekben mindazonáltal némi kelletlen­ség is fölfedezhető volt.

A lány szépsége egészen felvillanyozta: kihúzta magát, és alig leplezetten a másik arcába bámult. Közben igyekezett a lehető legrokonszenvesebb arckifejezéssel várakozni a sörére, az azonban épp csak elétolta a poharat, és elfordult. Vagy inkább „elkapta” a tekintetét? Képtelen volt eldönteni. A kecsegtető lehetőségtől mindenesetre egészen felvillanyozódott: makacsságá­ban, és mert mindenképpen meg szándékozott maradni a lány emlékezetében, a zsebébe nyúlt, a pénzét számolgatva, hogy legalább a borravaló mértéke által kife­jezésre juttathassa frissiben támadt rokonszenvét.

Lejárt a lemez. A lány hátrasietett, hogy új CD-t tegyen be, aztán ott is maradt, az újságjába mélyedve.

 

Kiürült a második korsó is. Hajlottan ült, előre könyökölve a pultra… Az üres pohár láttán egyszeriben unatkozni kezdett. Mintegy vezényszóra mintha a tárgyak is távolabb húzódtak volna: észrevette, hogy a kartonfüggöny csíkjának barnája, amely mindaddig me­leg barnának imponált, fokozatosan „kemény és távoli barnává” válik, és az ülőkék huzatának „puha sárgájából” is hideg és könyörtelen sárga lett... A hamutartó üvegét is mintha cserbenhagyta volna a korábbi csillogás. A tükör a falon már csak egy motívum volt. Mi keresni­valója volt még itt? A bárszék egyre kényelmetlenebbé vált. Mintha minden elnehezült, eltömegesedett volna körülötte, és erőtlenül süppedezne – hová?

 

Intett a lánynak, hogy fizetne. Az közömbös arccal számolta le a visszajárót. Jó lett volna abban reménykedni, hogy a lány csak a „zavarát” vagy „vonzódását” igyekszik palástolni ezzel az arckifejezéssel - vagy, mint a legtöbb vendéglátóiparban dolgozó nő, egyszerűen súlyt helyez arra, hogy már az arcáról leolvasható legyen: nem kí­ván kalandba bocsátkozni a vendégeivel? De még erről a köznapi maszkról is lerítt, hogy a lány rosszkedvű. Még mintha valami más is feltűnt volna a csinos arcon: egy indokolatlanul határozott ránc?; esetleg a „keserűen” lebiggyesztett alsó ajak? – de már nem volt kedve elgondolkodni rajta. Tökéletesen kihunyt a barackszínű arcocska iránti érdeklődése.

Zsebre vágta a visszajárót, és elköszönt.

 

Ahogy kilépett az ajtón, csaknem összeütközött egy öltönyös férfival, aki fekete diplomata-aktatáskával a kezében szorosan a fal mellett sietett valahova. A vézna alak olyan váratlanul per­dült elé, hogy a meglepetés, párosulva a sörözőből magá­val hozott külvilágundorával egészen felbőszítette. Motívum! Összerázkódott. Karórájára kellett pillantania, hogy megbizo­nyosodjon róla, valóban este van. Leszegte a fejét. Szerencsére egy imént eldobott szilvamag hevert nedvesen a járdán, és a láttára egyszeriben mégis átélhette, hogy ősz van - ez most valamiért sajátságosan fontosnak tűnt föl a számára. Talán valamiféle előjel ez a szilvamag, gon­dolta. Vajon akadnak másfajta utalások is? Fölgyorsította a lépteit. Egy csöndes mellékutcában kutya ugatott fel hirtelen, mire valahol egy másik válaszolt, ahogy egyébként csak vidéken szokás. A túloldalon egy felújítás alatt álló étterem üvegtábláira belülről fehér keresztet mázoltak. Bár már későre járt, egy redőnyt csak most eresztettek le nagy gördüléssel.

Kivilágított autók suhantak el mellette a most bevehetetlen ments­váraknak látszó polgárházak tövében. Keserűen kellett tudo­másul vennie, hogy valami megint megváltozott körülötte - bár most már ezek a „felismerései” is egyre kétségesebbé váltak. Vajon egy macska szaladt keresztül az úttesten oly világos foltokkal a hátán? Az aszfalt nedvesen csillogott, mint egy beteg állat szeme. Mire hazaért, olyan fáradtnak érezte magát, hogy minden lépésébe valósággal belegörbültek a lábszárai.

Föl sem gyújtotta a villanyt, csak lezökkent az ágyra, hanyatt fordult, és mereven bámulni kezdte a mennyezetet. Minél előbb el akart aludni, mert attól tartott, ha ébren marad, csak egyre széttartóbbá és fölnyithatóbbá válik... Pislogott egyet: valami szá­raz, csonthéjas hangon kattant a szemüregében. Teljes erővel összeszorította a szemét.

De képtelen volt elaludni; kinyitotta hát megint. Sötét volt, mint egy konzervdobozban. Csak amikor egy-egy autó nagy zörgéssel elhaladt az ablak alatt, jelent meg néhány párhuzamos fénycsík a falon: a csíkok lassan tovább mozdultak, majd eltűntek, s ilyenkor a zörgés is szép lassan elenyészett. Örült, hogy az ablak előtt redőny van, amely távol tart mindent, ami nem odavaló. Valóban későre járhatott, mert már a szemközti neonreklámot is kikapcsolták.

Le akart zuhanyozni, de egyszerűen képtelen volt feltápászkodni. Gusztustalanul egyedül érezte magát. A gyerek újra felköhögött a tetőtérben, aztán az anyját hívta. A közeli templomtoronyban ütött az óra, nem számolta, hányat. Fölhúzta a lábát, arcát a kezébe temette. Váratlanul átvillant az agyán, hogy a gondnokon kívül sen­kivel nem beszélt még a házból, látásból is csak néhány lakót ismer... Hogy valami másra gondoljon, ropogtatni kezdte az ujjait. Hirtelen félelem hasított belé, hogy nem aludhat el: nem vesztegetheti el a világról való tudomását, mert összetartó erő híján azonnal szétesik, elemenként világgá megy a személyisége... Olyan zajt hallott, mint amikor a plafonról keményen a földre pottyan egy fekete, páncélos bogár. - Írmagja sem marad! – mondta valami a koponyájában. Szorongásából már rég félelem lett, a félelemből pedig önmaga ellen fordított kíméletlenség… Aztán váratlanul veszélyesen könnyűnek érezte magát, könnyebbnek egy tollpihénél, mégsem bírt mozdulni, csak hevert ebben a komplikált könnyűségben. Végül - jellegében ugyanúgy, ahogy nemrég a redőny lezuhant - elaludt.

 

Álmában újra kisgyerek volt: otthon járt a faluban, ahol született. Nyár volt, rekkenő hőség. A községi tanács épülete előtt ácsorgott, amikor váratlanul két biciklis rend­őr kanyarodott ki a szovjet szabadsághősről elnevezett mellékutcából. Szürke egyenruhájuk volt, sapkájuk műanyagellenzője csillogott a napsütésben.

Amint kerekeztek feléje, észrevette, hogy a rend­őrök nadrágszárát facsíptető szorítja össze, s ettől minden átmenet nélkül ellenállhatatlan jókedve támadt. A rendőrök egyre közelebb értek, és ő hiába szerette volna visszafojtani, nevetnie kellett: feszítette, egyre feszítette, míg végül kidőlt, kibuggyant, kirobbant ajkai közül a kacagás. A szájára szorította a kezét, elfordult, arcát a tanácskert kovácsoltvas kerítéséhez nyomta, de hiába. Futásnak akart eredni, de valami nem engedte: mintha saját nevetése tekeredett volna a lábai köré. A közelgő egyenruhások felé sandított. A kisebbik ebben a pillanatban elmosolyodott: észre­vette, hogy a fiatal parasztfiúnak kutyafoga van.

Eszelős félelem lett úrrá rajta. Hiába próbált menekülni, mozdulni sem tudott. A fiatal rendőr már egészen közel ért. Megint fölhúzta az ajkát: tarajos fogai tövében nyálbuborékok pattantak el. Egy hosszúkás tárgyat húzott a szürke felöltő alól elő, lehetett kardpenge, vasbot vagy logarléc, ezt álmában képtelen volt eldönteni.

A fiatal rendőr megállt mellette, és fölemelte a hosszúkás eszközt. Elfordult, úgy várta a csapást. Csattanás ütötte meg a fülét - erre a zajra ébredt fel. A lépcsőház irányából kulcscsör­gés és távolódó léptek zaja jelezte, hogy munkába indul valaki.

 

Pecekig feküdt némán: nem mozdult, csak szaggatottan vette a levegőt, és a szíve kalapálását hallgatta. Végül újra elaludt.

 

II.


1.

 

Reggel aztán megint „éktelen” zajongásra ébredt. Mint amikor egy palánkot dönget iszonyú erővel valaki. Kikukucskált a redőny rései közt: a szemközti csemegebolt előtt teherautó állt, arról rakodtak ilyen nagy garral. Még mindig a torkában dobogott a szíve. „Mintha rossz lenne a lelkiismerete!” Tapadós nyál gyűlt a szájába.

A teherautó platóján atlétatrikós férfi állt, és rekeszeket ado­gatott lefelé: olyan erővel lökte el magától őket, mint aki saját, személyes ellenszenvét is kifejezésre kívánja jut­tatni munkavégzése során. Nézte a dolgozó férfit, körülötte az üres reggeli levegőt, s egy idő után – talán a táncoló konzerv-rekeszek látványától - rettenetesen megéhezett.

Kisietett a konyhába. Kutatni kezdett a hűtőszekrényben, de egy többnapos parízervégen kívül semmit nem talált. A ke­nyértartó mögött ugyan rálelt egy üveg sörre is, de az áporodott volt és langyos, és csak még éhesebb lett tőle. El­határozta, hogy leszalad a csemegeboltba.

 

Kiment a fürdőszobába, hogy megmosakodjon. Megállt a tükör előtt, közel hajolt, és vizsgálgatni kezd­te az arcát… A látvány valósággal sokkolta. Mintha egy lárvát nézegetett volna – olyan viszolyogtató látvány volt, hogy egy pillanatra elképzelhetetlennek tűnt, hogy még egyszer nyájasan azt mondhatja magának: „Na, pajtás, ide hallgass!” Másrészt, gondolta, ilyen arccal olyan érzéseket is megengedhet magá­nak az ember, melyek addig csak álmában fordultak elő. Ezzel a most lelepleződött arccal semmi, de semmi nem volt többé elképzel­hetetlen. Minden magamutogató kitérő fölöslegessé vált: a további bűnbakkereséstől megkímélhette magát. Ezzel az új ábrázattal nem voltak többé korlátok: kéjgyilkos épp úgy lehetett belőle, mint könyvelő vagy önmagát korbácsoló szerzetes.

Megmozdult az állán egy izom, olyan mindentől elvadult otthontalansággal, hogy félelem fogta el a saját képmásától. Szerencsére ebben a pillanatban megkordult a gyomra, és újra az eszébe juttatta, hogy éhes.

 

Ahogy szaladt lefelé a lépcsőn, a fordulóban huzat csapta meg: borzongás futott végig rajta, és homályos, mindenkitől független szabadságérzet ébredt benne. Fölnézett: a folyosó egyik ablaka be volt törve. Odakint sü­tött a nap, a levegőben, mint nyugtalan, a boltok elé kiakasztott kendők, színes napsugarak hullám­zottak.

 

Az élelmiszerboltban időközben befejezték a rakodást. Beállt a „felvágottaspult” előtti sorba, és nézegetni kezdte a közvetlenül előtte álló öregasszony nyakát, a ritkás, ősz hajat, mely alól szürkén derengett elő az idős tarkó bőre. Odébb, a pékárupult mögött egyedül ült az elárusítólány: tágra nyílt szemmel bámult maga elé, s ha nagy néha odalépett va­laki, hogy óriáskiflit kérjen vagy rozskenyeret, szórakozottan kiszolgálta, majd azonnal visszaült, és a körmeit kezdte piszkálni.

Párizsit vásárolt és füstölt húst. Kenyérhez valamiért nem volt kedve. Amint az előtérben megállt, hogy kipakoljon a kosarából, hirtelen megint rátört az ébredése utáni, gyilkos éhség. Egyszerűen nem volt alkalma, hogy tür­tőztesse magát. Ennie kellett. Mutatóujjával föltépte a felvágottas csomag papírját, és falni kezdett; kapkodva tömte magába a hússzeleteket, a maradékot figyelmetlenül maga mellé potyogtatta a földre. Érezte, hogy nézik, de nem törődött vele. Tébolyult egy éhség volt.

Amint a felvágottal végzett, a füstölt húst vette elő. Egyetlen rán­tással tépte ki a papírjából: harapta, rágta, fuldokolva nyel­te, az önkívületbe hajló szenvedéllyel. Valósággal parázs­lott az ínye, annyira kívánta a húst. Egy falat megakadt a torkán, köhögni kezdett: csillogó húscafatok robbantak szerte a szájá­ból. Kiáltozást hallott, fogai már csaknem belevástak a rágós húsba, de nem hagyta abba. Már kisebbfajta csődület vette körül. Végül a bolt tulajdonosa odalépett, és kivezette. Lesandított a fehér köpenyes férfi arcába, de arról semmiféle érzelem nem volt leolvasható, mint ahogy ő is tökéletesen tárgyila­gosan vette tudomásul a történteket.

Valaki kitárta előtte az ajtót. Kipenderítették.

 

Ott találta magát a járdán. Az erős szél port vágott a sze­mébe, és ettől újra elment az étvágya. Maga sem értette, hogyan, de úgy találta, hogy jó helyen van: itt végre a világon kívül érezheti magát. BELE FOGOK NŐNI!, gondolta dacosan. Állt, kezében a hús maradékával, és a nap olyan erővel tűzött az arcába, hogy hunyorognia kellett. Váratlanul, korábban soha nem tapasztalt cáfolhatatlansággal meg­érezte, hogy él: a zsigereiben érezte a múló időt, amely ezúttal nem úgy mozgott tova a házak között, ahogy szokott, hanem mint egy ismeretlen, hideg forma, mely egy rajta kívül álló rendszernek szól - szavak nélkül, de félreérthetetlenül. E könyör­telen erejű mulandóság súlya alatt a környező világ egyszerre lélektelennek tűnt föl a szemében, elbizonytalanodott feltételes megállóhelynek, mely a magas, roppant magas, sugárzó ég alatt ellenállás nélkül várja sorsa beteljesedését. És ezen a színhelyen egy ember föl­lépte legföljebb jelentéktelen közjáték lehetett. Képtelen volt eldobni kezéből a maradék húst, pedig a papír már rég összegyűrődött, és minden csak még ragacsosabb lett tőle, csak tartotta sután a kezében.

 

Végül egy nagyot sóhajtott, és hátat fordított a napnak. Elindult a jár­dán. Váratlanul az jutott az eszébe, hogy „semmit nem adnak in­gyen”... Ezen aztán jó darabig elrágódott: hogy tényleg, „mindennek ára van”. Így haladt, míg a napsütés meg a szél némileg helyre nem hozta.

Kijutott egy virágárusstandokkal zsúfolt, egyszeri terecskére, mely valójában a már közeli körút egy szabálytalan kitürem­kedése volt. Haja a homlokába hullott. A kirakatok fájdalmasan szikráztak körülötte. A maradékot még mindig a kezében szorongatta – kidobta egy kukába. Furcsa zaj ütötte meg a fülét, mintha a ház roppant volna meg, amely mellett állt - pedig csak egy ajtó csapódott be a szélben. Amerre csak nézett, szem­fájdítóan csillogott minden: autószélvédők, hűtőrácsok, kirakatüvegek szikráztak föl a tűző napon. Az ég álmatag-kéken ragyogott. A házfalak egységes barnásfeketék voltak, az aszfalt szürke volt. Az úttest szélén egy platán állt, és foltos törzséről egy pillanatra azt hitte: pikkelyes… A lefolyórácsok körül bolyhos platángolyócskák gyűltek össze.

Csak most figyelt föl arra, hogy körülötte a járókelők mind „kabátot” hordanak, „felöltőt”, „dzsekit”, és csak ő lépeget ott egy szál pulóverben, s ettől egyszeriben hazátlanul pőrének érezte magát. Már sejtette, hogy mostantól kezdve mindent más összefüggés­ben lesz kénytelen észlelni, mint mások. Rendőrjárőr jött szem­be, biciklit toltak maguk mellett, és, mert a nap az ar­cukba tűzött, bután hunyorgatták a szemüket. A két rendőr nadrágjának szára kapoccsal volt összecsíptetve: ettől akarata ellenére is elnevette magát. Feltűnt, hogy az az észlelete, miszerint a két rendőr „hu­nyorog”, egyúttal azt a jelentést is hordozza, hogy „vicsorog”, miközben az ő „ne­vetése” egyfajta „szenvedésnek” vagy „kergeségnek” is fölfogható volt... A fiatalabbik rendőr inge alól pamuttrikó szegélye tűnt elő. Szabálytalan!, förmedt rá magában. Ugyanakkor némi irigység is ébredt benne, mert ebben a pillanatban föl kellett ismernie, hogy a két rendőr páratlan összhangot áraszt. Vagy csak az egyenruha teszi?, töprengett. Esetleg az arcuk, amely oly egységesen gondolattalan? Hirtelen megirigyelte a rendőröket a vonásaikért. Milyen szépnek látta őket egyszerre a nagy maga­biztosságukban: szépnek, mert nincs mit rejtegetniük, szépnek a maguk töretlenül külsődleges mivoltában. Érezte, hogy ha ko­molyra fordul a dolog, ez a két rendőr, ahogy a többi járókelő is mind, pontosan tudják, mit kell tenniük, mit először és mit azután, mert mindent kipróbáltak és begyakoroltak már; semmi baj nem érheti őket, mert mindenre megvan az előírt sorrendjük. A betanult programjaik minden eshetőségről gondoskodnak.

Szerencsére a rendőrök gyorsan elhaladtak mellette, és mintha magukkal vitték volna a féltékenységét és a vágyakozá­sát is. Váratlanul hulló falevelet pillantott meg, szív alakú haldoklót, amint rézsútosan alávitorlázik a levegőben: egy női kabát vállán megakadt, aztán lehullott a földre, egyenesen a lába elé. Annyi ideje maradt csak, hogy lépést váltson: borzalmasnak érezte volna, ha rálép. Visszafordult, hogy mi lett a falevél sorsa, de az összecsapó testek már eltakarták.

 

Ment, mendegélt tovább. Egy idő után zsebre vágta a kezét, bámészkodni kezdett. Hallatlan árubőséget látott mindenütt: egymástól alig érzékelhető módon különböző ci­pőket, karórákat, formatervezett fogkeféket, vegyestüzelésű kazánokat... Egy fehérnemű-bolt kirakatában színes nyakkendők és férfiingek lógtak, de olyan feltűnést keltő pózokban, hogy azonnal világossá vált, csak valami másról akarják a figyelmet elterelni.  Egy köntös legyező alakú árnyékot vetett a vitrin oldalára, mellé a közeli fa lombozatának árnyéka is oda­vetődött: a két árnyék, ahogy a fa ágait fújta a szél, össze-össze­csúszott. Ügyes!

Szűcsüzlet, majd egy zöldre mázolt „török falatozó” mellett haladt el. A sarkon hirtelen technozene ütötte meg a fülét. Egy ajándékbolt előtt járt: a bejárat fölé hangszórót szereltek, az ontotta magából a hangokat. A kirakatot ezernyi aprósággal, ánizzsal, csokoládéval, színesre mázolt dísztárgyakkal zsúfolták tele.

Az árut rekeszes üvegpolcokon rendezték el: a polcok hal­vány árnyékot vetettek, s e törékeny árnyakról egy pillanatig azt hitte, csir­kecsontot szórtak a vitrin aljában szét… Megállt. Hátul fóliát feszítettek ki, eltakarva a voltaképpeni üzlethe­lyiséget. A fólia fakeretéhez színes villany­égőket erősítettek, melyek fénye hol elhalványult, hol fölerősö­dött, a zene ritmusának megfelelően.

A rideg fémzene különös érzést keltett benne, mintha lassacskán a zsigerei, a csontjai is pulzálni kezdtek volna. Hallatlanul kellemes volt így álldogálni. Behunyta a szemét: arcát játékból a nap felé for­dította, míg szemhéjai át nem forrósodtak, és a fény aranyló hártyát nem húzott a szemgolyói elé - akkor megfordult, és az üveghez hajtotta a homlokát. Itt az árnyékban szemhéja hamar kihűlt: egy ideig csak re­ménytelen feketeséget látott, majd ismét halvány derengés támadt, immár kevésbé tolakodóan, és most már a zene rit­musképletének megfelelően váltakozva. Föltűnt, hogy a szemhéja mögött megjelenő vörös pulzálás ritmusa megegyezik csontjai kidagadásának és lelappadá­sának ütemével is.

Egy idő után megérezte, hogy nincs egyedül. Oldalt sandí­tott. Fiatal fiú állt mellette: lehajtott fejjel az üveg felé fordult, és ő is a zenét hallgathatta, mert önfeledten dobolt a lá­bával, és a fejét is minden hangsúlyos ütembe mintegy bele-belebiccentette. Az erős fényben jól látszott a fiú hepehupás tarkója, nyaká­nak gyerekesen sima bőre. Fülkagylói vörösen lángoltak, amint áttűzött rajtuk a nap. Meghökkent, milyen magasra föl van nyírva a fiú haja. Ballon­kabátjának gallérja szalonnás volt, szegélye kirojtozódott, a szélben magányos cérnaszálak lifegtek.

Nézte a félig háttal álló alakot, és hirtelen teljes biztonsággal megérezte, hogy a fölnyírt tarkójú fiú gyen­geelméjű.

 

A zene még inkább fölerősödött, egyúttal a villanykörték fény­ereje is jelentősen megnőtt. Maga sem tudta megmagyarázni, miért, de aggasztónak találta ezt a társítást. Veszélyes!, villant át az agyán.

Ebben a pillanatban a fiú megmozdult. Előre szegte a fejét, és furcsán ingatni kezdte, mint aki szimatol valami után. Közben lassan kihúzta kabátzsebéből a kezét, a csukló körül harmo­nika módjára gyűrődő kabátujj fokozatosan kiengedett. Amint emelte a karját, ujjait szétterpesztette és begörbítette, mint aki belemarkolni kíván a levegőbe. Egy pillanatra mozdu­latlanná dermedt, aztán csúsztatni kezdte az ujjait fölfelé egy láthatatlan falon - tapogatta, nem kíváncsian, inkább görcsösen, valamely különutas kényszernek engedelmeskedve. Mint aki egy láthatatlan súlyt emel, de nem képes félkézzel a feje fölé vinni. Közben, talán az erőfeszítéstől, kezdett félol­dalt csavarodni a törzse.

Ahogy nyújtotta fölfelé a kezét, az újból megrekedt: ott remegett a feje magasságában, iszonyú erővel ökölbe szorítva. Megfoghatatlan túlerővel küzdött a fiú, reménytelenül. Egy pil­lanatig úgy tűnt, még győzedelmeskedhet, de aztán a válla rán­gatózni kezdett, majd a szája sarka is, egész arca eltorzult, és ebből tudni lehetett: elveszített minden esélyt.

Ezüstös nyál buggyant ki a szája sarkán. Hiába igyekezett megtartani az egyensúlyát, amint egy mozdulatba belekezdett, azonnal ellenerőbe ütközött, amely visszakényszerítette a tagjait. Az arca már oly hevesen rángatózott, hogy attól kellett tartani, lecsúszik elöl a nyakára. Szája hirtelen elnyílt, ajkai között hatalmas nyálgömb jelent meg, majd rögtön el is pattant a fiú torkából előtörő, iszonyatos kiáltás légnyomásá­ban. A zömök alak ívben kifeszült, aztán a földre hanyatlott. Ott hányta-vetette magát, feje kopogott az aszfalton.

 

Addigra többen is odaértek. Csődület támadt. - Rosszul lett - ­mondta valaki. - Mentőt kell hívni. – Úristen, hogy vérzik a feje! – Valóban, néhány szőke hajtincs vértől csatakosan tapadt a fiú homlokába. Egy asszony letérdelt, hogy zsebkendőt tömjön a fekvő fiatalember fogai közé.

Ő csak állt, és bámulta a sürgölődést: mint aki képtelen egy rossz álomból fölriadni. A térdeplő asszony gyors egymásutánban néhány kérdést intézett hozzá, de egyikre sem volt képes válaszolni. Észrevette, hogy úgy bánnak vele, mintha a fiú hozzátarto­zója lenne, s ezáltal valamiképpen részese, talán némiképp „oka” is a bekö­vetkezett szerencsétlenségnek... A térdeplő nő megint kérdezett vala­mit. Olyan átható volt a pillantása, hogy neki rossz érzése támadt. A fiú közben lassan elcsöndesedett. Megindokolhatatlan lelkiismeret-furdalás fogta el. Látta, amint egy kalapos férfi is a fiú fölé hajol: szétfeszítette a szemhéjait, és közvetlen közelről a szemébe bámult. A tömeg hangosan fölmorajlott a nyilvánvaló hősiesség láttán.

Ki­használta az alkalmat, hogy így elterelődött róla a figyelem, és eloldalgott.

 

Átfúrta magát a kíváncsiak gyűrűjén. Néhány lépés után futásba váltott: minél gyorsabban el akart tűnni a helyszínről. Már torkig volt ezekkel a mindenfelől oly gátlástalanul feléje menete­lő epizódokkal. Aludni - vagy legalábbis üresebbnek lenni! Egy parkoló autóból, melynek tárva-nyitva állt az ajtaja, cigány­zene hallatszott ki, és a cimbalom pengésének hallatán hirtelen mélységes riadalom fogta el az előtte tornyosuló idő gondolatá­ra.

Jónéhány sarkot tett meg így, futva, végül sötét ruhás nők csoportja jött szembe a járdán: akkor lelassított, és lépésben ment to­vább. Szíve vadul kalapált. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában, valahányszor futtában a falu főutcáján szembe­jött valaki, mindig meg kellett torpannia és tettetett ráérősség­gel mennie tovább, míg túl nem került a szembejövőn, és csak azután mert szaladni megint - mire idáig ért gondolatmene­tében, túljutott a fekete ruhás csoporton, és szaladni kezdett újra. Egyre inkább kimelegedett, homloka gyöngyözött, fújtatott, és a külvi­lág, mely már amúgy is puszta iránypont volt a számára csupán, egyre elmosódottabbá vált - de csak akkor lassított le, amikor már kishíján összeesett.

Sárga pihenőpad állt a járda szélén. Lerogyott, előre könyökölt a térdére. Lába körül szemetes volt a járda, az aszfaltot papírhulladék, cigarettacsikkek és szétköpdösött szilvamagok borították. Régen járhatott erre utcaseprő, mert a szilvamagok már egészen fakók és szárazak voltak. A pad aljáról pergett a festék, a porban világos zománcszemcsék csillogtak. Odébb hirdetőoszlop állt: az ormótlan henger tövében egy gyű­rött rádióújságot, egy keményfedelű cigarettásdobozt és kettő darab barnára száradt almacsutkát számolt meg. Annyira való­ságos volt az a cigarettásdoboz, olyan érzékletesek az almacsut­kák, oly kétségbevonhatatlanul törekedtek egymás szom­szédságára, hogy váratlanul az az érzése támadt: egészen közel jár már ahhoz, hogy fölismerje a rendezőelvet, mely végül minden mást a háttérbe szorít majd. Csak egy kis időre van még szüksége. Hiszen ki állíthatja, hogy a világ föl van már fedezve?

Lassan csillapodott a szívdobogása. Hátradőlt, karjait széttárta, tarkóját a pad támlájának támasztotta. Lábszárá­ban meg-megrándult egy izomrost. Az ég egyenletesen, befo­lyásolhatatlanul kék volt fölötte. Kései fecske­csapat húzott el a magasban: olyan összetartozásban vibráltak, amely nem szorult semmiféle magyarázatra, nyilvánvalónak tűnt, hogy bárhonnan Afrikába találnak. Az úttest fölött kifeszített dróthuzalokon zászlók lobogtak, melyek már az őszi kereskedelmi vásárt hirdették.

 

Ült a padon, haja a homlokába hullott, és nem gondolt sem­mire.

 

Váratlanul eszébe jutott a gyengeelméjű fiú. Mélységes szánalom fogta el… Hirtelen megdermedt ültében. Mint aki egyszerre megérti, milyen pokoli szerencséje volt – épp, hogy csak megmenekült! -: hogy az a fiatalember valószínűleg csak tévedésből vagy tanácstalanságában csuklott össze mellette, de a szerepek bármikor fölcserélődhetnek: következésképp a fiú helyette rángatózott a földön.

Tudomásul kellett vennie, hogy minden csökönyössége, minden tiszteletre méltó erőfeszítés ellenére egy tapodtat sem jutott előbbre. Ezúttal sikerült ugyan elkerülnie a vereséget, egyelőre – talán gyöngeségből, talán együttérzésből – a helyére léptek, de nyilvánvalóan csak ideiglenes haladékot kapott. Képtelen egy érzés volt. Mostantól kezdve bármikor, bármi megtörténhet.

Ismét fölnézett az égre, és érezte, amint félelmében kiszárad a szája. A magasban felhők gyűltek fölé, s mint megannyi fehér, légies torzó, úsztak át az égen, miközben mélykék űrök nyíltak köztük a láthatatlan csillagokra. Vonultukban helyenként különös alakot öltöttek: az egyiknek kanalasgém formája volt, mellette elmosó­dott küllők forogtak, távolabb egy fe­hér alkar legyintett lustán... Egy szekfű szárára szalagot ve­tettek: kondenzcsík hajolt rajta át. Mégis, mindeme hallatlan sokarcúság ellenére mindegyik forma összecsengeni tűnt a másikkal: egy szilárd együvétartozás bizonyossága hatotta őket át. Összekapcsolódtak, egyfajta tágabb összefüggésben.

 

Oldalt fordította a fejét, és látta maga körül a körutat, a járókelőket, a gépjárműveket, a járdaszegély bazaltlapjait, de ezúttal mindez csupán színlelt egymásmelletiségben sodortatott tova, mondhatni véletlenszerűen, az összetartozás legcsekélyebb esélye nélkül. Döbbenetes volt az a jeges magánvalóság, melyre rálátott. Gyalogosok tűntek a szemébe, gépkocsikerekek, átmeneti kabátok, visszapillantótükrök, de a kifejezések, hogy „visszapillantótükrök” vagy „gyalogosok”, többé nem jelentettek semmit – az ádáz többesszám csupán időről-időre egymás mellé sodorta a dolgokat, de szemlátomást legföljebb azért, hogy végül annál végletesebben magukra maradjanak. Minden csak önmaga görcsös szándéka volt, megannyi gyámoltalan, összefüggéseiből kiszakadt forma, melyek olykor egy-egy tétova kísér­letet tettek ugyan a társulásra, ám e próbálkozások is csupán néhány gyógyíthatatlanul elmagányosodott angyaltest találomszerű kísérletei voltak. A sárguló lombú fák, a kalapok a nők fején, a motorháztetők, a maroktelefonok, a félcipők: mindezt külön-külön, önmagába bezárkózva látta, s csak idő kérdésének tűnt, a gyönge kötések mikor szakadnak föl végleg, és a bomlás hőjében hamvadó város mikor roppan bele végleg önnön magányosságába.

Behunyta a szemét. Nem tudomásul venni! Olyan erős változtatás- és szabadságvágy fogta el, hogy futásnak kellett erednie megint.

 

Egyenletesen szaladt, ezúttal olyan sokáig, hogy félelem ébredt benne, soha többet nem lesz képes újra lépésben menni. Elfutott egy gesztenyefa előtt, mely a mögötte feltűnő világos égszelettel váratlanul megtetszett neki; bekukkantott egy kínaiakkal zsúfo­lásig tömött étkezde ablakán; átugrott egy tócsát. A háztömbök és keresztutcák olyan sebesen maradtak el mögötte, mintha csak a várostérképen ügetett volna. Már csaknem a pályaudvarnál járt, amikor egy virágosbódéhoz érve a piros és sárga csokrok végre ráébresztették, hogy értelmetlenséget csinál.

Megtorpant. Már megint nem a megfelelő formát választot­tam! gondolta szégyenkezve. Elhatározta, hogy a jövőben igyekszik olyan éretten viselkedni, amennyire csak tud; egyike lesz a többi­eknek, akik a mindennapjaikkal vannak elfoglalva, s lám, olyan gondtalanok, hogy virágot is vásárolhatnak akár… Közvetlenül a stand mellé állt, s ezáltal olyasvalakiként, aki ha akarná, akár maga is kardvirágot göngyöltethetne selyempapírba, a műanyag bódé árnyékában valamennyire védettnek érezte magát… Jótékonyan hatott rá a környezet, a virágok és a víz szaga, a kis tócsák szerteszét. Az a szépséges műgond, ahogy a cigányasszony egymás mellé fektette a gerberáit a celofánon! Egyszeriben elkerülhetetlennek érezte még az iménti, megmagyarázhatatlan futását is. Ha nem cselekszem, lehetetlenné válik, hogy többé bárhol a helyemen legyek, gondolta; nem tudom elképzelni, hogy úgy éljek, ahogy bárki más élt vagy él; egyszerűen elgondolhatatlan, hogy a dolgok változatlan formá­ban létezzenek tovább.

 

A bódé előtt talpas alumíniumvázákban szekfű-, rózsa- és gerberacsokrok terültek tölcsérszerűen szét. A cigányasszony átnyújtotta vevőjének a virágait, egy fiókba söpörte a pénzt, és nekitámaszkodott a pavilon olda­lának. Barna bőrű, kövér asszony volt, felső ajka fölött fekete szőrszálak ütköztek ki. Egy férfi állt meg előtte, kérdezett valamit, de a cigányasszony nem válaszolt, illetve végtelenül hos­szúnak tűnő idő után csak annyit mondott: - Holnap érkezik hollandi tulipán.

A férfi tovább lépett.

Fejük fölött kipattant egy ablak. Ősz hajú nő hajolt ki, és belekiáltott a levegőbe: - Ott hozzák a bútoraimat! - Két iskolásfiú haladt el a járdán. – Ma milyen korán végetért a tanítás! - Kezdődött megint! Öregember állt meg a bódé előtt, egészen közel hajolt a virágokhoz, de nem szó­lalt meg, csak sípolva lélegzett egyet. SZTK-szemüvegének szára ragtapaszcsíkkal volt körbetekerve. A bódé falához há­mozott krumplival teli nylonzsák támaszkodott, mellette üres vödör, a vödörben nyelével lefelé régimódi, zöldre mázolt part­vis. A cigányasszony, akitől a szemüveges öregúr mégis kérdezett valamit, fejét megrázva köhögni kezdett. A bódé előtt kereszt­ben gömb alakú virágmag szállt el. Könyörület! Úgy érezte, még néhány ilyen apró közönségesség, és nem bírja tovább. Megsajdult a nyelőcsöve, le egészen a gyomorszájáig. A cigány­asszony, akit az öregember makacsul tovább kérdezgetett, váratlanul fölmeresztette fekete körmű mutatóujját, és jobbra-balra ingatni kezdte. - Fölfúvódás ellen leginkább ánizs­mag, borsosmentalevél, cickafarkfű, kutyabengekéreg, édesköménymag, kapormag, majoránna, borsikafű, bazsalikom és les­tyángyökér használatos - kántálta.

Még egy elnevezés, és beszakad a dobhártyám!, gondolta kétségbeesetten. Megint az a benyomása támadt, hogy csapdá­ba került: a szavak, melyek körülrajzották, csupán helyette­sítésképpen kiötlött, idétlen kifejezési kísérleteknek tűntek, me­lyek rendre mást jelentettek, mint amire eredetileg szánták őket; ebből pedig kétségbevonhatat­lanul következett, hogy többé a mondatok sem a „gondolatok leképezését célzó nyelvi alakzatok” immár, csupán felelőtlen, véletlenszerű találgatások. Mintha lassanként kezdtek volna a dolgokról lecsúszni a szavak, sőt, mintha észrevétlen fordult volna a kocka, és egy pontosabban körül nem határolható pillanattól kezdve immár maguk a megrettent tárgyak igyekeztek volna megvalósítani a szavakat… S ebbe a folyamatba lehetetlennek tűnt személyesen beilleszkedni. Egyszerre úgy látta, hogy a virágok megtorpannak és elkezdenek visszafelé nőni, az alumíniumtar­tályok feneke felé. A cigányasszony arcbőrébe egyenként csúsz­tak vissza a szőrszálak. Az égről sorban leváltak és a mélybe zuhantak a felhőfosz­lányok. Ablaktáblák hullottak csörömpölve a jár­dára.

Nyilvánvaló volt, hogy egy általános átrendeződés kezdődött meg. A levegő irdatlan zajjal préselődött ki a házak közül. Tévedésnek bizonyult minden. Semmi nem volt hitelt érdemlő többé, csak a kétely. Üresség volt.

 

Olyan elszántan fordult sarkon, hogy a mozdulatba bele­rázkódott az arca. Egy pillanatra lehunyta a szemét… Már a pályaudvar közelében járt. A főútvonal, amely tulajdonképpen a belvárost körbezáró „körút” egy szerves alkotórésze volt, itt kiszélese­dett, a távolban gépkocsifelüljáró ívelt rajta keresztül. A pályaudvarral szemközt nemrég még mozi működött, de a bejárat, úgy tűnt, zárva van: belesett az üveg­ajtóra ragasztott, kopott plakátok résein, azonban mindenütt csak reménytelen feketeséget látott.

 

Az áruház elé érve lekanyarodott az aluljáró felé, de aztán, ahogy ment lefelé a lépcsőn, hirtelen olyan heves szorongás fogta el, hogy in­kább visszafordult és végignézegette a földszint frissen rendezett, bár így is elavultnak ható kirakatait. A túlol­dali söröző teraszán üres asztalokon lobogtatta az abroszt a szél. Mennyi hervadt falevelet söpört már az ősz és a víz a csa­tornavályúba! Két fiatalember jött szembe, szemlátomást csak az imént szálltak le motorkerékpárjukról, bőrkesztyű­jük a hasukon fekete derékszíj mögé dugva, nadrágjuk szára fűzős, magas cipőben. Bal kéz felől a felüljáró folytatását képező főútvonal hatsávosra szélesedett, s a végében, mint egy hosszú-hosszú völgy túloldalán, hatalmas épület: a bazilika kupolája ragyogott föl.

 

Ahogy indult volna tovább, fölfigyelt egy nagydarab lányra, amint ringó léptekkel elhalad előtte a járdán. A lány rövid bőr­kabátot viselt, szűk nadrágja csaknem szétrepedt vaskos, tömörségében mégis állati módon kívánatos combjain. Mozdulatai kissé kapkodónak és nehézkesnek tűntek - talán lecsüngő, hatalmas válltáskája akadályozta az előrehaladásban -, de erős fara kihívóan zökkent minden lépésnél hátrafelé. Farmernadrágja a  térdhajlat tájékán durva ráncokat vetett. A bokánál izgalmas harisnya villant elő.

Ez a lábszár, a csípő és a combok vonala, a mellek valószínű domborodása olyan gerjedelmet keltett benne, hogy érez­te, amint az arca csupa szigor lesz. Teljes biztonsággal tudta, hogy le fogja szólítani a lányt. Kiszáradt szájjal indult meg utána. Voltaképpen csak azért nem lépett azonnal oda, mert nem volt az a fajta, aki előrelapoz egy könyvben. Ballagott csak némán a lány nyomában, és ha az megállt egy kirakat előtt nézelődni, ő is meg­torpant.

A lánynak barna szeme volt és egyszerű vonású, szeplős arca; a haját csíkokban hidrogéneztette. Kezdetben nem tűnt tudomást venni arról, hogy követik, végül azonban szemlátomást őt is magával ragadta valami megfoghatatlan, őserdei izgalom. Le­lassította a lépteit, csípője még erőteljesebb ringásba kezdett, s türelmetlenül hátra-hátrapillantott: ilyenkor látszott, hogy izgalmában re­megnek az ajkai.

 

De ő nem engedte siettetni magát. Megelőzte a lányt, aztán bevárta egy gyalogátkelőhelynél; le-lemaradozott, színleg eltűnt a tömegben, de végül előbukkant mindig. Mintha saját fölindultságával próbálná fölcsigázni a másikat: a végére olyan fölfokozott lelkiállapotba került, hogy legszíveseb­ben a nyílt utcán ráugrott volna. Gyorsan megelőzte a lányt, és szembe­ fordult vele. Megkérdezte:

- Ne haragudjon... Meginna velem valamit?

 

A másik közömbösen megvonta a vállát. A mozdulat meghökkentette: nem tartozott a játékhoz. De aztán, ahogy a lány félszegen elmoso­lyodott, látta, hogy annak is egészen száraz már az ínye a vá­gyakozástól. Mellei csaknem szétfeszítették almazöld pulóve­rét, festett szempillái meg-megremegtek.

 

Visszaemlékezett egy eszpresszóra, melyet csak az imént hagytak el, és fölajánlotta, hogy üljenek be oda. A lány bólintott. Némán, várakozásteljesen indultak el egymás mellett, olyan gyorsan, hogy szinte szaladtak, és olyan közel, hogy a vál­luk csaknem összeért.

Aztán, ahogy mentek egymás mellett, hirtelen megérezte, hogy vége. Elrontotta. Talán másképp kellett volna hozzá­kezdenie az egészhez, könyörtelenebbül, késlekedés nélkül kihasználva a vágyat, melyet fölszítottak egymásban; magával kellett volna sodornia a lányt az első kapualj félhomá­lyába, odaszorítani a falhoz, átpréselni a nyálat a szá­jába, ágyékát odaszorítani az ágyékához; de már késő volt. Oldalt pillantott, és hirtelen nem tudta, mit keres mellette a másik. Láthatólag már az is lehiggadt: közönséges, üres arccal lépke­dett az oldalán.

Amikor odaértek a presszó ajtajához, legszívesebben to­vább ment volna, de a lány várakozásteljesen megállt, és így ő sem tehetett másként. Egy pillanatra közelebbvalónak érezte magához a másik válláról lecsüngő, ENERGY feliratú táskát, mint a tulajdonosát. Letelepedtek egy asztalhoz. A műanyag terítőn kör alakú benyomat jelezte, hogy a hamutartót csak nemrég vették el. Észrevette, hogy az anyagot egy helyen pörkölt peremű lyuk üti át.

Sört rendelt, a lánynak Bacardit és kristályvizet, és visszakérte a felszolgálónőtől a hamutartót is. A másik némán üldögélt az asztal túloldalán. Ugyan mit mondhattak volna egymásnak?

Szórakozottan játszadozni kezdett: a hamutartót a kör alakú be­nyomat fölé illesztette vissza, a kristályvizes üveget a kiégett lyuk fölé, a sörösüveget és a poharakat pedig aggályosan sorba igazította egy leginkább a hamutartó érintő egyenesének tekinthető vonal mentén... A másik értetlenül bámult rá, de nem zavartatta magát. Fölemelte a poharát, forgatni kezdte a kezében. Kortyolt. Halk pezsgés hallatszott. Szívesen beleivott volna a lány italába is, de egyszerűen nem merte megmozdítani az ásványvizes üveget: rettenetes lett volna szembenéznie azzal a pörkölt szélű lyukkal.

Cigarettásdobozt vett elő inge mellső zsebéből, rágyújtott. A lány türelmetlenül fészkelődni kezdett. Oda sem pillantott: a füstbe bámult, a bonyolult mintázatú gomolygásba. A lány fölpattant, és valami olyasmit vetett oda, hogy „el kell mennem”, vagy „meg kell vesz­nem”, nem lehetett pontosan érteni. Nem nézett föl, nem is válaszolt, csak hallgatta behunyt szemmel a távolodó cipősarkak kopogását. Csönd támadt. Magához húzta a hamutartót, és attól kezdve anélkül, hogy bármire is gondolt volna, ült tovább.

 

2

 

Az égő filter szagára riadt fel. Elnyomta a csikket. Magához intette a fölszolgá­lónőt, és fizetett.

Találomra indult el visszafelé az utcán, olyannyira akaratlanul, hogy végül maga is meghökkent, amikor ismét egy mozi bejáratában találta magát. Az ajtón éppen tódult kifelé az előző előadás kö­zönsége. Ezt a tényt valamiért jelzés értékűnek vélte: a pénztárnál vett egy jegyet, és végre valami biztonságtudat-féle töltötte el.

Az ablak előtt annyian ácsorogtak, hogy mire beért a nézőtérre, a film már javában pergett. A cselekmény egy félbehagyott erőműépítkezésen játszódott, köves, fehér völgyben, melyet óriási vastraverzek holdbéli tájjá változtattak. Ideiglenesen kialakított, kavicsos utakon hordta a port a szél. Az embertelen nagyságú, egyhangú betonelemek között hernyótalpak nyoma sötétlett.

Ahogy leült a székre, a szürke, rücskös betonfalak elé éppen be­úszott a hősnő gyönyörűséges, szív alakú arca, és ezt a beállítást rögtön nagyon szépnek találta. Behúzta a nyakát és fülelni kezdett, mert egyszerre úgy érezte, a vásznon valami olyas­mi tombol gyönyörűségesen, amivel szemben a legszebben kikozmetikázott közömbösség is tehetetlen. „Jaj azoknak, akik védtelenek közülünk”, mondta a főhősnő lágy hangon. Érzelmes zene szólt. Az utolsó sorban ült, a csönd ritka pillanataiban hallotta, hogy a vetítőgép halkan zümmö­g a feje fölött.

Kis idő elteltével a történet mégis untatni kezdte. Nem ment ki a moziból, csak egyre üresebb szemekkel bámulta a vász­nat. Lám, ezen a képregény-élvezeten is túl vagyok, gondolta. Hirtelen az a fajta magabiztosság töltötte el, melyet azok­kal a módozatokkal, ahogy a hétköznapi szabványokat szokás az emberre tukmálni, többé nem lehet megingatni. A férfi fő­szereplő is, aki, mint az akciófilmek hősei általában, nem tudott úgy végigmenni az úton, hogy géppisztolyropogás ne szakítsa meg az útját (miközben, ha néhanapján mégis odafordult a hősnőhöz, fogpasztareklám-mosolya azonnal föl ne szikrázzon), mindinkább csupán egy sorvadófélben-lévő álomipar rekvizítumának tűnt föl a szemében: fölöslegesen egyénieskedő, az erőszak gyönyörében tetszelgő, környezetét mégis legföljebb magához szürkítő alaknak, aki mindent és mindenkit csak legyűrni akar - megoldás helyett. A szép fő­szereplőnőről is tudta már, hogy a végén kudarcot vall, hogy a HAPPY END édeskés kulisszái mögött egy gondolatgyilkossá deformálódott tömegcivilizáció embertelen üressége várja. Mindazt, ami ebben a filmben megtörténhetett, már előre ismerte: akár be is foghatta volna a fülét, becsukhatta volna a szemét, mert minden párbeszéd csak ugyanazon fogyasztói panel egyhangú ismételgetése volt, amint minden, mégoly professzionálisan leforgatott jelenet is csupán visszatérő próbálkozás egyetlen, csömörig ismert tény leplezésére.

 

Egy idő után elege lett az egészből. Megfordult a széken: a sötétség belevágott a szemébe, és azt a képzetet keltette, hogy egyedül ül a nézőtéren. Behunyta a sze­mét, hogy megszabaduljon ettől a képzettől, de ehhez most legalább centiméter vastag szemhéjra lett volna szüksége. Ebben a világvége-hangulatban egyszerre oly keveset, olyan kevés szemé­lyeset érzett önmagából, hogy zavarában köhögni kezdett. Már csak abban reménykedett, hogy elhatalmasodó sejtései idővel másokkal közössé válhatnak benne: borzalmas lett volna egy reggel arra ébrednie, hogy az általánosnak tűnő elegésztelenedés kizárólag az ő személyes tulajdo­na.

Megjelent a vásznon a hősnő: megállt az őszi derengésben, és kutatóan a szemébe nézett… Segítség híján grimaszt vágott ­- mentség gyanánt, hogy föl ne kelljen ordítania. Fölpattant, és oldalazva kisietett a teremből.

 

Átvágott a kihalt előcsarnokon. Saját moz­dulata, ahogy kitaszította maga előtt a lengőajtót, azt a benyomást keltette benne, hogy - legalábbis átmenetileg - egéru­tat nyert. A forgalmas főútvonal ezúttal úgy hatott, mintha valamely nyugalmas helyre érkezett volna meg. Elindult a járdán, ment a sok ember között, és az akadályoztatásoknak és továbbindulásoknak ez a többi­ektől függő ritmusa, a puszta tény, hogy egy zsúfolt bulváron előrehalad, egyszeriben azzal a megújult reménnyel töltötte el, hogy talán még lehetséges egy „másik” életet élnie, szabadon egy újólag meglelt én-kép szerint - hogy mindaz, ami jelenleg oly nyomasztóan rátelepszik, egyszer még közönséges „emlék-patinává” nemesedhet. Még minden lehetsé­ges!, gondolta. Gyönyörűséggel tapasztalta, hogy egyszerre mennyire nyíltan, minden hátsó gondolattól mentesen megy végbe körülötte minden. A járókelők az őszinteségtől kipirult arc­cal siettek útjukra, a kirakatüvegekre magától értetődő megoldásként ereszkedett alá a fény, s a mobiltelefonálók görnyedt árnyai is nagyúri korrektséggel húzódtak félre a csöndes kapualjakba. Mintha sikerült volna végre a maguk megfelelő valóságosságában tudomásul vennie a dolgo­kat! Szemébe tűnt egy gyerekkocsi, melyet egy fiatal pár együt­tesen tolt, s mialatt nézte, azt kívánta, bárcsak ne felejtené el ezt a gyerekkocsit soha. Belesett egy üzlet ajtaján: a pult mögött eladólány ült, és pompázatos komolysággal maga elé meredt. Úgy látszik, a részletekben éppen annyi örömünk telhet, mint gyötrelmünk, gondolta. Elmosolyodott, és egyszerre dühödt reménység fogta el, hogy a világban talán mégsincs tudatos esztelenség.

Jó darabig haladt így, sodródva a tömegben; végül a sok ember, az állandó irányváltoztatás mégis elfárasztotta. Akkor elege lett az egészből.

Lekanyarodott az első mellékutcába.

 

Most meg milyen jó volt végre magára maradnia! A szűk utcácska meglepően kihalt volt, s valami különös, bár távolról sem kellemetlen illat lengte be (öregség-szag, jutott az eszébe). Az egymásra hajló háztetők között betűzött a nap, fölragyogott az ablaktáblákon, sárga és ezüstszínű foltokkal pettyezte a járdát. A párkányokra erősített virágtartókban mus­kátlifejek piroslottak. Öntudatlan élvezettel lépkedett a roska­tag, alsó szintjükön kőlapokkal burkolt házak között, leszegett fejjel, minden megfogalmazható cél nélkül. A túloldalon csillogva folyt a víz az útszéli vályúban, s egy pillanatra mintha fölitta volna az aszfalt minden céltalanságát. A járdaszegély kövei a víz alatt egészen fehérnek tűntek. Maga sem tudta, miért, de eszébe jutott a mélyút szülőhelye határában, oldalfalain fekete áfonya nedvesen kéklő, szövedé­kes gyökérzetével: gyerekkorában gyakran ásott innen agyagot, hogy golyókat és csúzlilövedéket formázzon belőle.

Mint egy álomban, ment tovább.

 

Figyelmetlenségében azonban valószínűleg csak egy láthatatlan szimmetria­tengelyt került meg, mert amikor a következő sarkon befor­dult, a távolból újra a főútvonal robaját hallotta. Az utca végében villamos csörömpölt el, szikrázó áramszedőkkel. Kiérve látta, hogy azért jó messzire elkeveredett: a sörbár kö­zelében járt, ahol előző este is megfordult. Eszébe jutott a vörös hajú lány, majd nyomban a csapolt sör íze, és rémesen megszomjazott.

Fölgyorsította a lépteit.

 

Azzal a kitervelten hanyag mozdulattal lökte be az ajtót, ahogy a férfi főszereplőtől látta néhány perce a moziban. A kis helyiség most is csaknem üres volt, csak a könyöklőnél álldogált egy teveszőrkabátos, szemüveges férfi, és megpillantotta a két aranyláncost is: ugyanazon a helyen ültek, mint előző este, mintha időközben el sem mozdultak volna. A lány kissé távolabb állt, combjával előre, a pultnak támaszkodva, és félig a fiatalem­berek felé fordult, noha olyan kifejezéssel az arcán, mint aki csupán félreértésből vagy egyenesen közömbössége bizonyítékául vette föl éppen ezt a testhelyzetet.

Az imént, útban a sörbár felé úgy tervezte, hogy egyenesen oda­siet a pulthoz, föllendül a székre, rámosolyog a lányra és úgy rendel majd, most azonban érezte, belépője annyira igénybe vette az energiáit, hogy egy halk köszönésnél többre semmiképpen nem vállalkozhat. Így aztán csak odalépett a pulthoz, és minden kitérő nélkül fölkapaszkodott a bárszékre.

A lány fölismerte, legalábbis meglepően barátságos pillantást ve­tett rá. Odasietett, és bensőséges hangon megkérdez­te: - Ugyanazt fogyasztja?

A tény, hogy a lány visszaemlékszik rá, kellemesen meglepte. Egyúttal mintha egyfajta sokatmondó árnyalatot is fölfedezni vélt volna a lány hangsúlyaiban… Fölbátorodva megerősítette, hogy valóban egy korsó sört áll a szándékában elfogyasztani. A lány a csaphoz lépett, és telitöltötte a nagyalakú poharat. Közben több ízben is barátságosan felé pillantott, amitől őt hirtelen olyan izgalom fogta el, hogy remegni kezdett a keze. Gyorsan előre könyökölt a pulton, és összekulcsolta az ujjait.

Ahogy a lány letette elé a poharat, gyors egymásutánban meg­figyelte, hogy annak hosszú műkörmei haragoszöldre vannak lakkozva, bal kezének mutatóujján köves gyűrű csillog, a kézfején pedig két gyö­nyörűséges, kék ér kanyarog a csukló irányába… „Valentino” selyemblúza vendéglátóipari munkaruhának túlságosan is elegánsnak hatott. Amint a pohár alá csúsztatta az alátétet, mintegy vélet­lenül úgy maradt, előre hajolva, hogy képtelenség volt el­dönteni: csupán szórakozott, vagy pedig így kíván alkalmat te­remteni a számára valamiféle közeledésre. Szoknyája meggyűrődött elöl, ahogy a pult szélének támaszkodott.

Érezte, hogy a torkában dobog a szíve. A szűk helyiségben mozdulatlanul állt a levegő. Hirtelen hatalmasodott el rajta a vágy, hogy megszólítsa a lányt: mint aki különben valami döntő fontosságú dolgot mulaszt el. Arca égett a sóvárgástól.

Mindinkább egyfajta különös, felfokozott lelkiállapotba került. A sörözőben akkora volt a csönd, hogy amint megigazította könyökét a pulton, hallotta a pulóver anyagának recsegését. Szeme sarkából észlelte, hogy az egyik aranyláncos erősen feléjük bámul: oldalt fordult, és kihívóan visszanézett rá, mintegy szavak nélkül szólítva fel a másikat, hogy hagyja abba a fixírozásukat. Közben azon gondolkodott, hogyan is kezdjen a dologhoz… A lány még mindig előtte állt.

Egy ideig állhatatosan farkasszemet nézett az aranyláncossal, végül az lustán elfordult, és az órájára pillantott. Ő ebben a pil­lanatban, tökéletesen időzítve odahajolt a lányhoz, és fojtott hangon megkérdezte, megvárhatja-e munka után valahol. Az zavartan oldalt pillantott, a fiatalemberek irányába, majd cinkosan visszasúgta: - Még nem tudom. Nem lehet pontosan megmondani, mikor végzek.

Ő ettől a bizonytalanságtól teljesen elvesztette a fejét. Fölemelkedett ültében, előre hajolt, és közvetlen közelről a lány arcába sziszegte, hogy minden­képpen megvárja - ha kell, órákon keresztül ácsorog az utcán, de nagyon fontos, hogy találkozzanak. A lány mozdulatlanná dermedt, figyelmeztetően újra oldalt pillantott, a fiatalemberek irányába, majd vissza rá, könyörögve, de ő nem vett tudomást e néma közlésekről. Úgy maradt, a lány felé hajolva, és várakozás­teljesen a másik szemébe bámult.

 

A magasabbik aranyláncos ekkor érkezett oda.

- Mit akarsz a menyasszonyomtól? - kérdezte durván. Közel hajolt, és tolakodó kifejezéssel az arcába bámult. Gyorsan ő is előre tolta az állát, de csak nézett vissza esetlenül, nem tudott mit mondani.

A másik fiatalember is odalépett. Mutatóujjával pökhendien megtaszította a vállát, és valami gúnyos megjegyzést tett rá, ő azonban oda sem nézett, csak lesöpörte válláról a kezet. Közben nyugodtan azt mondta: - Ne haragudjatok. Nem tudtam, hogy a lány hozzátok tartozik. - Maga is elcsodálkozott rajta, hogy nem fél: csupán olyasfajta tárgyilagos kíváncsiságot érzett, mintha messziről szemlélne egy bizonytalan kimenetelű jelenetet.

A magasabbik szippantott egyet a cigarettájából, és közvetlen közelről belefújta a füstöt az arcába. Félrefordította a fejét, de a másik utána hajolt, és úgy fújta a füstöt tovább, a végén már olyasformán, mint­ha köpne. Amikor már csaknem összeért az arcuk, fölemelte a poharát, és az aranyláncos fickó képébe löttyintette.

 

Nekiugrottak, háta a söntéspultnak szorult. Nagy ne­hezen sikerült kiszabadítania magát. Tenyérrel mellbe taszítot­ta a magasabbikat, közben az alacsonyabb őt lökte meg, hogy újból a pultnak esett. Az egyik szemből jött, a másik a háta mögé került, így végül sikerült hátracsavarniuk a karját. Kapott egy gyomrost, végül kituszkolták az ajtón. Jól meglökték, de nem esett el, csak előre kellett szaladnia pár lépést.

Azonnal visszafordult, és nekirohant annak a fickónak, amelyik a lány vőlegényének nevezte magát. Oldalról olyan erejű ütés érte, hogy egy bárszékre zuhant, azonban neki is sikerült egy nagyot behúznia esés közben. A kisebbik megra­gadta a lábát, és ráncigálni kezdte; odarúgott, közben a másik könyökkel az arcába vágott: így kezdték el vonszolni ki­felé, a lábánál fogva. Az ajtó előtt fölállították, közrefogták, és kipenderítették az utcára. A járdán még kapott kettőt, aztán otthagyták, éppen egy fodrászüzlet kirakata előtt.

Amint kapkodott levegő után, az üvegen keresztül összenézett egy fehér köpenyes nővel. Az észrevette, hogy vérzik, legalábbis ös­szecsapta a kezét és felkiáltott, mire többen is odaszaladtak. Kiegyenesedett, és a két fia­talember után vetette magát, hogy összetörje őket. A zömöket még az ajtóban érte; ráugrott, hogy az csaknem a földre ros­kadt, de a zajra a másik is megfordult, mire alkarjával gyorsan mellbe vágta; félrehajolt, annak ökle csak súrolta a fül­tövét, de közben érezte, hogy ágyékon rúgják… Egy ököl a la­pockáján csattant… Már szédelgett. Megragadták a haját, ki­vonszolták az utcára, és elkezdték verni a fejét a falnak. Végül magára hagyták.

 

Fölemelkedett, hogy utánuk eredjen, de megtántorodott, és nekiesett a falnak. Azért tovább támolygott, és kishíján utol is érte őket, de a magasabbiknak még sikerült behúznia az ajtót. Fönn­akadt az üvegen. Egy ideig így állt, mintegy az ajtóra tapadva: nem érzett fájdalmat, csak hogy lüktetnek az ajkai, és valami meleg­ség szivárgott lefelé a szája sarkán.

Végül levált az üvegről. Sarkon fordult, és elindult a járdán. Hogy eltakarja a száját, az arca elé emelte a kezét, de senki nem figyelt rá. Csend volt, mintha egy üveg­búra ereszkedett volna fölé, a villamoskerekek csattogása csak valahonnan a távolból hallatszott, az elhaladó autók zörgése egyne­mű, halk suttogássá szelídült, és csak a szíve dobogott fülsiketí­tő zajjal és az ízületei roppantak meg minden lépésnél, mint­ha megakadna bennük valami. Oldalt pillantott: nyakcsi­golyái recsegve fordultak el egymáson.

 

Érzéketlenül haladt a járdaszegély mentén, a vesztesek görnyedt testtartásával; végtagjai le-lemaradozva követték. Ebben a pillanatban valaki megrántotta a pulóvere ujját. Megpördült: a vörös­re festett hajú lány volt az. Még lihegett a futástól, úgyhogy nem is szólt, csak elővett egy papírzsebkendőt, és félrevonva a tömegből tisztogatni kezdte az arcát. Benyálazta a zsebkendőt, és kis körökben dörzsölgetni kezdte a fölhorzsolt bőrt az arcán. Közben hátra-hátratekintett, szikrázó pillantásokat vetve a sörbár felé. Ahogy elemelte a szájától, rúzsa elmázolt, piros foltokat hagyott a foszladozó papíron.

Amint végzett, egy szemétgyűjtőbe dobta az elhasz­nált zsebkendőket, és szembe fordult vele. Mélyen a szemébe nézett. Mentegetőző hangsúllyal azt kezdte magyarázni, hogy noha azok a fiatal­emberek valóban az ismerősei, most „mélységesen szégyelli magát miattuk”… Egyébként is föltehetőleg hosszabb magyarázatot igényelne, hogy „megvilágítsa”, ezt a kifejezést használta, a maga „sajátos helyzetét”. Közben furcsa, szenvedélyes pillantást vetett rá.

Most sajnos vissza kell sietnie a sörbárba, folytatta a lány, hiszen az a helyiség a munkahelye, de – itt ismét mélyen a szemébe nézett - reméli, hogy még lehetősége nyílik a másik „kiengesztelésére”. A maga ré­szérôl ugyanis nagyon szeretné, ha találkoznának.

Ő csak állt kábán, és alig figyelt oda. A kifejezéseket íz­lelgette, hogy „megvilágítani”, meg hogy „sajátos helyzet”: hogy milyen rendhagyó szavak ezek egy „csaposlány” szájából. Meglepetés nélkül vette tudomásul, hogy a legkisebb örömöt sem érzi a másik ajánlatának hallatán. Úgy látszik, mindennek így kellett történnie.

De azon már látszott, hogy nagyon siet; gyorsan mon­dott egy helyet, ahol az este találkozhatnak, mire a lány futólag arcon csókol­ta, és elsietett. Félúton még visszafordult, intett, majd kopogó léptekkel szaladni kezdett a sörbár felé. Kifejezéstelen arccal követte a karcsú alakot tekintetével, míg el nem tűnt végleg a sárga üvegajtó mögött.

 

Egy erkély alatt állt, a rácsok hosszan elnyúló árnyéka bonyolult vonalakat rajzolt a járdára. Megérintette maga mellett a napsütötte falat: langyos volt. Fölnézett. A nap keresztültűzött egy platán ritkás lombozatán, éppen a szemébe: szinte fájt, ahogy a fény a retinájába hatolt.

Minden átmenet nélkül eszébe jutott az idő, amikor arról ta­nult, hogy a fény csupán „néhány rögöcske mozgása”, vagyis egyfajta „érzékekkel fölfogható ráhatási törekvés”; hogy mennyire meglepődött. Milyen más elképzelése volt róla! Most erről a mohó és titokzatos fényességről volt nehéz elhinnie, hogy épp oly közönséges érzés, akár a ránk dobott kő okozta fájdalom. Sokkal, sokkal többet harsogott a fülébe ez a sugárözön: azt, hogy veszített, s egyben azt is, hogy csatavesztése nem volt véletlen – hogy valaha talán igazi bol­dogság lakott az emberben, de ennek mára írmagja sem ma­radt; idejét hasztalan igyekszik kitölteni a környező világ és a maga dolgaival, ostoba módon az elérhetetlentől remél segít­séget, míg a szakadék végtelenné nem mélyül.

 

A szél elállt. A falevelek, mintha csak ragasztva lettek volna, mozdulatlanul csüngtek az ágakon. A levegőben még érezni lehetett a lány parfümjének illatát. Az arca csupa nyál volt. Az utca zaja, a hullámzó, változó formák kellemetlenül súrlódtak össze benne.

Milyen affektáltan nemtörődöm járásmódokat, milyen ellenségesen gondtalan arcokat látott mindenütt! Ahogy nézte őket, utánzási kedv helyett csupán bősz távolodhatnékot érzett - mindegyik arc olyan TV-shopszerűen egynemű és szabványos volt, hogy kifejezésüket csak úgy lehetett kibírni, ha teljes egészében közöm­bösítette magában az ember. Pipiskedve lépegettek legutolsó divat szerinti cipőikben, sem jobbra, sem balra nem nézve, mintha attól tartanának, másképp elvesz­tegetik szépségük csalóka látszatát; így történhetett, hogy olykor aztán úgy meredtek rá egy-egy hirtelen szembejövőre, ahogy általában a része­gek teszik: bambán, zavarukban a másiktól orzott arckifeje­zéssel.

Mi keresnivalója maradt még itt? Nem jó dolog túlságosan szabadnak lenni.

Gyorsan fölszállt az elsö villamos­ra.

 

Amint hazaért, a konyhában megeresztette a csapot, ivott egy pohár vizet, aztán a mosogató fölé hajolva lemosta az arcát. A hideg víztől hirtelen annyira elálmosodott, hogy le kellett dőlnie az ágyra. Annyi ideje maradt csak, hogy lerúgja a cipőjét: elaludt.

 

3

 

Összevissza álmodott, zavarosan. Cserebogárpajor volt egy föl­szántott barázdában, míg ketté nem szelte egy éles vasdarab. Szétfőtt tyúkokat döfködött, melyek csontjai azonnal szétomlottak; egymás mellett állt egy kövér nő és egy sovány, és a cingár beleolvadt a kövérbe, amitől mindketten szétpukkadtak; tanítónő óvakodott be egy gyerekkel, és mindkettőnek köves gyűrű volt az ujján; újabb és újabb vizespo­harak; halak, jelek a homokban, melyeket egy ostoba kertész virágok gyanánt öntözött; mézeskalácsszíveken különös üzenetek egy búcsúban, végül egy fölirat egy MAGYAROS vendéglő homlokzatán, ­bent bőrkabátos férfiak egy mezítelen nőt ütlegeltek az aszta­lok között.

Merev nemiszervvel ébredt fel szorongásos álmából. Egy pil­lanatra kinyitotta a szemét, aztán újra el­aludt. Ezúttal hajnali kivégzésen járt, egy szürke szemű legényt akasz­tottak; a legény talán mosolygott, de olyan mereven, mintha az arcába égett volna a mosolya; egy pap egy könyvből olvasott föl valamit, és a fiatalember arcáról csak akkor tűnt el a leírhatatlan kifeje­zés, amikor a hóhér a nyakába helyezte a hurkot, és a csa­póajtó végre megnyílt alatta. Mindezt valahogyan alulról látta, egy kisgyerek nézőszögéből, drapp katonanadrágok szárai kö­zül kikukucskálva.

A nyakcsigolya irtózatos roppanására ébredt föl.

 

Már sötétedett. Oldalvást feküdt az ágy szélén, kicsavarodva, az ormótlan ébresztőóra a földön hevert.

Felkönyökölt, kibámult az ablakon. A nap már eltűnt a háztetők mögött, de a hamuszínű falak még úgy világítottak, mintha a jövőben energia formá­jában szándékoznák szertesugározni magukat. Szemközt minden harmadik ablakban égett a villany: megszá­molta. Fölvette a padlóról az órát. Alsó ajka még mindig duzzadt és érzékeny volt. Rápillantott a számlapra, s erről azonnal eszébe jutott a találkája; a gondolattól sürgősen vissza kellett dőlnie az ágyra.

 

Végül mégiscsak fölkászálódott. Kiballagott a fürdőszobába, fölgyúj­totta a villanyt. Rögtön lekattintotta, megint föl, megint le: a kapcsoló megbízhatóan működött. Folyatni kezdte a hideg vizet a csuklójára, közben arra gon­dolt: rendben van. Talán rendben lesz minden.

Közel hajolt a tükörhöz: itt-ott még látszott egy-egy duzzanat, egészében véve azonban már elfogadható látványt nyújtott az arca. Hosszasan vicsorgott a tükörbe, mert szeretett elgyönyörködni hibátlanul csillogó fogsorában. Egy pattanást kezdett nyomogatni az álla alatt. Mást kitalálni! Kiegyenesedett, hátravetette a haját: lám, már kopaszodni kezdtem! Végül addig-addig nézegette magát, míg a tükör holt fényé­ben tulajdon fantomjának nem tűnt fel saját maga előtt.

Hirtelen grimaszolni kezdett. - Te, te! - morogta maga elé. Te micsoda! Péppé zúzlak, péppé zúzlak, péppé zúzlak. Kérlek, hadd ne találjak Rád, te szörnyeteg. Neked az nem volna kel­lemes, ha én megtalálnálak!

Olyan hangot hallott, mint amikor nyers hús toccsan egy vágódeszkára; félelemtől eltelve pillantott körbe, de csak egy nedves törülköző zuhant a fregoliról a padlóra.

A kezeit rázogatta undorában.

 

Ebben a pillanatban megpillantotta a tükörben az előszobafogast. A fürdő­szobaajtó félig nyitva állt, és a nyíláson keresztül a falból előnyomuló,­ kovácsoltvas horgokra lehetett látni. Mintha egy téli fa ágai nyújtóztak volna az esti szürkületben. Az egyik kampó ebben a pillanatban megmoccant. Mozdulatlanná dermedt rémüle­tében. A kampó lassan kijjebb csúszott, és ő lélegzetvisszafojtva, védekezésre képtelenül, mint egy dolog, tűrte, hogy a vashorog közelítsen a háta felé. Egyetlen zökkenés jelezte, hogy áthaladt. Nem fejtett ki ellenállást: engedelmesen figyelte, amint a horog előre csusszan a testében. Megértette a példá­zatot. A tárgyak elérkezettnek látják az időt arra, hogy meglec­kéztessék.

Egész testében reszketve állt a tükör előtt, nyitott háttal, egy gombostűvégre tűzött bogár öntudatával. Nem keresett mentségeket: annyi akarata maradt, mint egy elgurult kétforintosnak. Jelentéstelen! Tudomásul kellett vennie, hogy a rossz sorrend, a halogatások, az állandósult kitérők miatt végül lehetetlen hely­zetbe került, és veszített.

Egyszerre, mintha valaki másra ruházták volna át a bün­tetését, a párbaj végetért, és a vashorog némán visszacsúszott a helyére. Ernyedten dőlt a mosdókagylóra. Nem érzett fájdalmat. A porcelán hűvös volt, a törülköző mindennapos keccsel ráncolódott a derekán. Váratlanul ellenkezés támadt benne a meg nem érdemelt leckéztetés miatt. Talán nem is történt semmi, gondol­ta. Csak egy rossz pillanat volt. Minden úgy van jól, ahogy van; legföljebb többé nem nagyzolok annyit. Bárhol vagyok, és bár­hol is leszek még, minden megfelel; az idő múlik, és szép lassan minden eltelik.

Úgy nézett körül, mintha mindent utoljára látott volna, és valóban: még nézte a polcon a szappantartót, de közben már el is vesz­tette. Nem tartozott többé hozzá semmi, csupán mímelte, hogy az övé: mímelnie kellett. Mímelem hát, gondolta. Visszabotorkált a szobába. Nem volt még egészen sötét, de az órára pillantva látta, így is jócskán kiszaladt az idôből. Nadrágot kapott magára, a „kimenő” zakóját, és kifordult az ajtón.

 

4

 

A bevásárlóközpont előcsarnokában, a vízesésnél beszélték meg a randevút. Négy perccel korábban érke­zett. Amikor eszébe jutott, hogy nemsokára találkozik valakivel, hirtelen nem tudta, hogyan viselkedjék majd, milyen sorrend­ben, és ettől a rosszullét környékezte. Vett egy Sportot, és a hóna alá csapta. Nekidőlt egy oszlopnak. A látvány, az állatias és brutális zajok, a kényszeresen/individuálisan öltözött alakok mindenütt, a gépzene, a kifestett szemek, a testek egymáshoz súrlódásá­nak fülsiketítő neszezése - mindez annyira fölkavarta, hogy a legszíve­sebben azonnal faképnél hagyta volna az egészet.

 

 

Már éppen kinyitotta volna az újságot, hogy a sportrovatba temetkezzen, amikor a mozgólépcsőről lelépő utasok között megpillantotta a vörös hajú lányt. Hű, de takaros, állapította meg önkéntelen elismeréssel. Mintha egy jókora, csillogó ékkő keveredett volna az ónosan szürke tömegbe... A lány fülében hatalmas fülbevalók szikráztak, nya­kát és csuklóját is szinte elborította a sok fémbizsu, miközben lakkozott hajából mindent elhomályosító intenzitással áradt a már ismerős, vörösréz ragyogás. Elámult. És ez a lány valóban érte kapaszkodott volna még az imént a mozgólépcső kor­látjába…? Nagyot nyelt.

 

Az aluljáróban akkorák voltak a távolságok, hogy már útközben elbátortalanodott, kiesett a szerepéből, és újra neki kellett ké­szülődnie valamiféle mosolygáshoz. A lány kurta szoknyát vi­selt, exkluzív harisnyával: ahogy közeledett, feltűnt, hogy neki is minduntalan vissza kell igazodnia saját ritmusába, mintha minden mozdulatát csupán elnagyoltan, kapkodva tervezné meg, hogy aztán kényszerűen mégis a szokásos aggályosságával hajtsa végre. Ezt a sajátosságot már más nőkön is megfigyelte, és nem tudta eldönteni, azok zavarukban viselkednek így, vagy egyszerűen így vélik megelőz­hetőnek, hogy bárki kiismerje őket. Mindez azonban egyáltalán nem befolyásolta a lány eredendő ragyogását.

Micsoda terem­tés!, gondolta.

 

Előre nyújtott kézzel sietett a lány felé, az azonban kikerülte a karját, és egy régi ismerős otthonosságával a nyakába bújt. A közvetlenség annyira meglepte, hogy egy pillanatra elfelejtette arcát a lány ajkai felé fordítani. Rafinált kölni-illat csap­ta meg az orrát. - Hű, de jó szagod van! - jegyezte meg esetlenül. Azonnal megbánta a megjegyzését, mert észrevette, hogy a lány megütközik a szóhasználatán: kijavította magát, de egyúttal egyfajta ingerült­ség ébredt benne, hogy így helyesbítésre szorult... Nyomban meg­pillantott egy gombostűfej nagyságú anyajegyet a lány felső ajkán. A szépséghiba meglepte, egyrészt, mert korábban nem vette észre, másrészt pedig, mert egyébként minden igazán kifogásta­lannak volt mondható a lányon. Elhatározta, hogy többet nem néz a másik felső ajka irányába.

Az, úgy tűnt, semmit sem vett észre: összeráncol­ta a homlokát, és óvatosan végigsimított az arcán.

- Már alig látszik - mondta.

Nem volt benne biztos, vajon a lány a zúzódásaira gondol-e, mindenesetre bólintott. Az ápolt ujjak hosszasan elidőztek az arcán, és ezt az érintést egyszerre ismét egyfajta „tűrhetetlen bizalmaskodás” jelének érezte. Meg kellett feszítenie a nya­kát, hogy el ne kapja a fejét. „Vajon meddig őgyelegnek még a ráncaimban?”, gondolta, s a legszívesebben ráripakodott volna a másikra e tolakodásba hajló, elsietett, s látha­tólag jól begyakorolt bizalmaskodásért.

Megijedt, hogy ellenszenve kiül az arcára: gyorsan el­mosolyodott. A lány talán nem érezte meg a gesztus külsődlegessé­gét, legalábbis hálásan visszamosolygott: belé karolt, fölágaskodott, és a nagy zajban szinte kiabálva megkérdezte, milyen programot „talált ki a számukra”. Őt a kérdés egészen meglepte. Szerencsére emlékezett a közelben egy kisvendéglőre: jobb híján fölajánlotta, üljenek be oda. Régebben elvetődött néhányszor arra a helyre, és kellemesen emlékezett vissza rá.

A lány bólintott. Elindultak. A másik egy pillanatra sem engedte el a karját: ezen újfent elcsodálkozott. Lépegettek a tömegben, amikor lassan észrevette, hogy a férfiak minduntalan megfor­dulnak utánuk, s ez végre megenyhítette. A lány belefogott egy tör­ténetbe, de ő alig figyelt oda: egyenes felsőtesttel lép­kedett, miközben igyekezett nem a másik felső ajka felé pillantani. Így haladtak, ő úriasan zsebredugott kézzel, a lány pedig némiképp színpadiasan belékarolva.

 

Abban a pillanatban, amikor beléptek a vendéglő MAGYAROS módra ko­vácsoltvas pántokkal díszített ajtaján, ráébredt, hogy amit emlékezetében kisvendéglőként őrzött, valójában egy ellenszenves, zajos, füstös ho­dály. Nem is értette, hogyan lehetséges, hogy ennyire megvál­tozva maradt meg az emlékezetében. Az előtérben háromtagú zenekar játszott iszonyú hangosan, ezért inkább hátul, egy sa­rokasztalnál telepedtek le. A lány szerencsére nem zavar­tatta magát sem a kellemetlen zaj, sem a füst miatt: mintha már minden tisztázva lett volna közöttük, tette le a táskáját, és zavartalanul beszélt tovább.

Szomszédságukban borosüvegekkel roskadásig megra­kott asztal állt, nagydarab fiatalemberek ülték körül: minduntalan nagyokat nevettek, s ilyenkor, ahogy a szélfútta gabona dől meg, hajoltak egymás felé. Rövid hajuk volt és egyforma vastag nyakuk, és mindegyiknek mellközépig ki volt gombolva az inge. Lopva megnézte magának a fiatalembereket, és a jókedvük annyira megnyerte a tetszését, hogy észrevétlenül maga is ingatni kezdte a felsőtes­tét.

 

Sört rendelt, a lánynak valami egzotikus nevű koktélt és üdítőt. Miközben a kívánságát tolmácsolta, kérdőn a másik szemébe nézett, és amikor a pincér ellépett, továbbra is így maradtak, jelentőségteljesen egymás szemébe tekintve. Érezte, amint kiszárad a szája. A lány éppen nagy erővel magyarázott valamit.

Az idő múlásával azonban mégis közéjük furakodott valami disszonáns elem. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a lány minden erejével azon van, hogy olyan benyomást keltsen, mintha ők ketten egy képregényből léptek volna elő - úgy csevegett, úgy csillogtatta rizsfogait, úgy csör­gette a karpereceit, mint aki minden ízében egy di­vatlap címoldalára kívánkozik. Így aztán, bármennyire hamisnak érezte is, megpróbált ő is egy „markáns arcú”, „vonzó fiatalember” pózában feltűnni: érdeklődő képet vágott, mintegy ily módon is igyekezvén eleget tenni a lány állandó beszédkésztetéséből származó felszólításnak, egyben arra is törekedve, hogy egyetértő arc­kifejezésével jelezze, beszélgetésük valódi „társalgás”, és nem csupán egyikük vagy másikuk tulajdona (s csak amikor már végképp elfáradt, sütötte le a szemét, pihenésképp saját, az asztal lapja fölött összekulcsolt lapátkezeit bámulva).

 

Amikor kihozta a rendelésüket, a felszolgáló olyan tapintattal hajolt föléjük, mint akinek mellesleg valamely titkos ajánlata is van, melyet egy mindenki mást kirekesztő lehetőség gyanánt szándékozik megelőlegezni a számukra. Elmosolyodott, látva a férfi fontoskodását: jólesően vette tudomásul a minden bizonnyal a lány külsejének szóló, kitüntetett figyelmet, de aztán észrevett egy félelmes, orsó alakú sebhelyet a felszol­gáló nyakán, és elpárolgott a jókedve.

A lány belekortyolt a koktéljába. Egy doboz Marlborót kotort elő a táskájából, rágyújtott. Ahogy az öngyújtó lángra lob­bant, a táncoló lángoszlop tükörképe egyszerre csillant meg a cigarettát tartó kéz ezúttal csíkos matricával díszített műkörmein, a nyakláncok opaleszkáló gömböcskéin és a lány orrcimpáját díszítő, juharlevél alakú kis piercing-en, s ez a döbbenetes összhang végre el­ismerő rokonszenvet ébresztett benne. Vonzónak találta, hogy a lány így kényezteti a tárgyait. Egy pillanatra valóban olyan ex­kluzívnak látta, mintha az egy képes hetilap borítójáról telepedett volna le mellé.

A lány figyelmetlenül fújta ki a füstöt, éppen az arcába. Fölköhögött.

– Valóban mellbemaró - mutatott a cigarettásdobozra. A szóvic­cen mindketten jót nevettek.

 

Lepillantott az asztalra. Kellemes meglepetéssel észlelte, hogy a pincér, noha valószínűleg véletlenül, egyetlen egyenes vonal mentén helyezte el a poharakat és üvegeket a terítőn, nagyjából az asztallap átlójának megfelelően. A lány is odapillantott, de neki valami más szúrhatott szemet, mert elfintorodott, rábökött a söröskorsóra, és ajkát biggyesztve megjegyezte, hogy a kihozott ital rossz minőségű: „poshadt”, és valószínűleg „föl is van vizezve”. Újfent meglep­te a lány választékos szóhasználata, de amint beleivott a korsójába, el kellett ismernie, hogy a másiknak igaza van. Némi jóindulatú éllel meg is je­gyezte, hogy a lánynak igazán „találóak” a szófordulatai. Az nem értette el a célzást, vagy talán túlságosan is, mert mentegetőzni kezdett, hogy ez már a foglalkozá­sával jár: ha csak meglát egy pohár italt valahol, meghallja a felszínre igyekvő buborékok „szomorú sistergését” (vagy, ha nem szénsavas italféleségről van szó, azt a „halk, tompa, olajos locso­gást”), önkéntelenül kérlelhetetlen minőségellenőrré válik, és a maga hosszú évek során megszerzett gyakorlatával azonnal fölbecsüli a „men­nyiségi és minőségi paramétereket”. És nem lehet semmiféle trükkel „megvezetni”. - Betéve ismerem az összes csalafintaságot – magyarázta. - Úgy látszik, valahogy így vannak az érzékeim kiképezve - mármint a látásom, a szaglásom és az ízérzésem - tette hozzá, és nevetett. - Kellő gyakorlattal már a színéről tökéletesen fölbecsülhető bármely italféleség, melyet eléd raknak – mondta. Ahogy fogyott a koktél, egyre inkább belemelegedett: egyre gyorsabban beszélt, és most már egyre kevésbé válogatta meg a szavait.

 

Megemelte a korsóját, és az ízre nem is figyelve kortyolt egyet. Az aljzat helyén nedves, lehangoló körív maradt az abroszon: súlyosnak tűnt, mint egy üvegkarperec. Ahogy visszahelyezte a söröskorsót, a terítő meggyűrődött, és hirtelen előtűnt az asztal lapja, és olyan idétlen mogyoróbarna volt, olyan vastagon belakkozva, mintha csak valami egészen mást kívánna leplezni.

A félrecsúszott abrosz szegélye alól váratlanul egy zölddió nagyságú göcsört tűnt a szemébe: a lakk, mint valami áttetsző ruhaanyag, gyűrődött meg a „göcsört” fölött. Mindez azonban oly alattomban, olyan fenyegető kétértelműséggel került napvilágra, hogy oda kellett nyúlnia; ahogy kinyújtotta a kezét, az asztal­lap olyan hitelesen tükrözte vissza az alkarját, hogy megrettent: e leképeződés által örökre foglyul eshet a síkban... Elkapta a karját.

Összerezzent. Elővett egy papírzsebkendőt, kifújta az orrát. Lopva a lányra pillantott, de az nem vette észre „megingását”, zavartalanul magyarázott tovább. Ez a lassan feltűnővé váló, kiapadhatatlan szóbőség most újra fölébresztette az ellenszen­vét. Uramisten; meddig beszél még? A lány, mint egy kifestett automata, rendíthetetlenül képezte a szavakat tovább. Megadóan üldögélt a vendéglő félhomályában, bámulta a másik arcát, és lassan megint úgy érezte, a felső ajkon látható anyajegy „tűrhetetlen szépséghibává” válik. Meg­ijedt, hogy maradék, a lány iránt érzett rokonszenvét is elvesz­tegeti: elhatározta, hogy a jövőben belátóbb lesz, és igyekszik jobban odafigyelni arra, amit a másik mond.

 

De most már mintha minden csak még inkább eltávolította volna. A lány arról kezdett panaszkodni, micsoda igazságtalanság, hogy neki nincs ebédszünete; aztán minden átmenet nélkül elővette a sze­mélyi igazolványát, mintegy azt igazolva, hogy a fővárosban született. Kö­zépső ujjával rábökött a képmására, közben elfordította a fejét, hogy mutassa, azóta mennyire másképp hordja a haját. Rejtélyes okból a bérletét is elővette, és az orra alá dugta, mintha össze­tévesztette volna egy kalauzzal. Ahogy tartotta kezében a mű­anyag tokot, izzadtság csillant meg a tenyerén. Három évig vendéglátóipari szakiskolába járt, de aztán „sajnos” kima­radt… Újabb igazolványt vett elő. - Látod? Viszont éppen most végeztem el a mixernői tanfolyamot – magyarázta.

Ez már sok volt. Fölkapta a fejét. Elég!, gondolta kétségbeesetten. Vajon mi célt szolgál ez a megállás nélküli igyekezet, hogy fölsorakoztassa a bizonyítékait: a szánalmas külsődlegességek, a folytonos magamutogatás? De igyekezett uralkodni magán, és hangosan csupán an­nyit kérdezett: - Miféle tanfolyam volt is az? -; azonban ahogy akarata ellenére már a kérdőmondat elején fölemelte a hangját, e hangsúlyban oly mértékben elegyedtek a hitetlen­kedés és megleckéztetés vágyának elemei, hogy újfent megriadt. Milyen jó lett volna birtokba venni ezt a feltűnően csi­nos lányt! Nem akart túllőni a célon. Elhatározta, hogy mostantól óvatosabb lesz – erre meg azonnal kínzó önelégedetlenkedés támadt benne. Most már minden hangsúlyom magyarázatot igé­nyel?, gondolta.

 

Úgy tűnt, a lány megütközött a kér­désén, végül azonban – talán megriadva az azonnali elidegenülés le­hetőségétől - félszegen elmosolyodott, és inkább témát váltott. Természetes hangon beszélt tovább, csak az tűnt föl, hogy az igazolványokat kint hagyja az asztalon, mintegy jelezvén, hogy nincs titkolnivalója.

- Minden reggel belakkozom a körmeim. – A Westendben szoktam ru­hát vásárolni. - A francia kocsik olyan egyformák - jelentette ki gyors egymásutánban. Hirtelen hozzáfűzte: - Mindig gyanakodni kezdek, ha a társaságomban viccet mesél valaki. - ­Nem lehetett tudni, ezt mire értette, mert kijelentése semmi­féle kapcsolatban nem állt előző mondataival.

 

Ahogy telt az idő, észrevette, hogy a lány minden mondatát a keresztnevével kezdi, mintha minden egyes alkalommal meg­szólítaná, vagy egyenesen föl kívánná szólítani valamire. Az is feltűnt, hogy gondolatainak kifejtése közben egyre több hibás kifejezést használ, mint pl. „harisnyafelszedés”, „ismeretségi köreim révén”, „fájdalmat szerző emlék”: mintha elfáradásával párhuzamosan felszínre törne gondolkodásának eredeti, tanulat­lan grammatikája. Bizonyos igekötőket következetesen felcse­rélt egymással. Ő a szája szélébe harapott idegességében.

Elterelni a figyelmet! Jobb híján az asztallapot kezdte vizsgálgatni megint maga előtt, aztán a lány finom csuklóját, majd rögtön a sajátját: mozgatni kezdte, alul egy ín minduntalan kiugrott... A sör tetején vékony rétegben úszott a hab, felszínén lencse alakú buborék támadt, nőtt, nőtt, aztán elpattant... A koktélpohár talpán hajszálvékony repedés futott keresztbe.

 

Megigazította az abroszt. Ingzsebé­ből cigarettát vett elő, hogy rágyújtson, amikor hirtelen észrevette, hogy neki is izzad a tenyere: inkább visszacsúsztatta a dobozt. Megnyalta a szája szélét. Arra gondolt, milyen jó, hogy nem kezdték el a lánnyal rögtön egymás kezét szoron­gatni. Azonnal az eszébe jutott, hogy régebben nem nagyon fordult vele elő ilyesmi… Félelem fogta el. Vajon nem változott túl sokat az utóbbi időben? Szó­rakozottan a kezébe vette az egyik igazolványt, de nyomban visszadobta, mert észrevette, hogy ujjlenyomata ott marad a tokon.

Átnézett a szomszéd asztalhoz. Az egyik nagydarab fiatalember arcát mintha egy kutya nyalogatta volna, de aztán kiderült, hogy csak egy vörös kendőt tekert a nyakára. Elkapta a te­kintetét. A lány éppen egy közismert női lap „színvonalha­nyatlásáról” beszélt, majd egy akkoriban hirdetett, csókálló ajakrúzsról, aztán minden átmenet nélkül a fodrászát hozta szóba, akitől „sajnos” kénytelen lesz megválni, mert újabban több ízben is „elrontotta a fejét”... Mondatainak összeállítása, úgy látszik, egyre inkább lekötötte a figyelmét, mert arra, hogy a partnerétől is kérdezzen valamit, már nem maradt energiája. A maga részéről nem nagyon bánta: úgy érezte, képtelen lenne ennek a fiatal nőnek bármit is érdemben válaszolni.

 

Lassan egyfajta rezignált bámulat fogta el a lány kiapadha­tatlan beszélőkedve láttán. Az, valahányszor szóba hozott valamit, a pillanatnyi tárgyról rögtön eszébe jutott egy másik, nem feltétlenül hasonló eset, arról egy újabb másik, és így tovább, így aztán végeláthatatlan tolongásban taszigálták egy­mást a gondolatai. A személyekkel ugyanez volt a hely­zet. Föl­tűnt, hogy bárkit is hoz szóba a lány, arról úgy beszél, mintha az illetőt a másiknak is okvetlenül ismernie kellene. - Henrik, tudod, eladta a kocsiját. - Olívia rohamos hízásnak indult. - A köves gyűrűjét Lipóttól kapta, de már csak megszokásból hordja, hiszen „azok az évek rég tovaszálltak”. -  ­„A férfiak különben is egyformák.” - Valahányszor azt akarta mondani, hogy „férfi”, „fiú” vagy „fiatalember”, ugyanazt a szörnyűsé­gesen Cosmopolitan-atmoszférájú kifejezést használta. Történetei rendre szállo­dai teraszokon, üdülőhelyeken vagy a város szórakozóhelyeinek egyikében játszódtak, és többnyire olyan vég­kifejlettel bírtak, mely kedvező fényt vetett rá. A szájából kicsapó levegő megolvasz­totta rúzsát, és az szánalmasan a fogaira tapadt.

Lassacskán kiderült, hogy a lány már évek óta annak a magas, aranyláncos fiatalembernek a szeretője. A férfi voltaképpen „nem foglalkozik semmivel”, vagyis foglalkozása leginkább abban áll, hogy „pénzt keres”: a bejelentést a lány büszke szemevillanása kísérte. Hosszas leírás következett a fiatalember személygépkocsijáról, majd lakásá­nak berendezési tárgyairól: a lány minden márkanevet tunya kétértel­műséggel ejtett ki és élénk taglejtésekkel kísért. Idővel azonban, ahogy közeledett a fölsorolás vége, e taglejtések egyre bágyadtabbá váltak: a zöld szemek el-elfátyolosodtak, és mintha az addig magabiztosan csengő hangocska is meg-meg­bicsaklott volna.

Csak fokozatosan vált nyilvánvalóvá, hogy az aranyláncos fiatalem­ber minden hivalkodó külsősége ellenére sem egyéb, mint egy „durva, önző alak”; egy „tipikus férfi”, akit a pénzen és az erőszakon kívül gyakorlatilag semmi nem érdekel; modora „faragatlan”, az ágyban is csupán „lusta, tehetetlen tuskó”, arról nem is beszélve, hogy „szellemi színvonalával” végképp nem elégíthet ki egy magára valamit adó, igényes nőt.

A lány szemében gyanús csillogás jelent meg. - Tudod, már régóta szabadulni szeretnék tőle, de nem lehet: a hatalmában tart – mondta. Utóbbi kitételt nem magyarázta meg. Finom állán megrándult egy izom.

 

Ő éppen egy szarvasbogár formájú anyaghibát vizsgálgatott az abroszon, így elmulasztotta az alkalmat, hogy jelét adja együttérzésének. Amúgy sem érzett különösebb indíttatást. Nem kértem tőle: miért adja így ki magát? Egyébként is: legalább fél órája beszél, mégsem kaptam választ semmire.

De a lány olyan várakozásteljesen bámult rá, hogy a csönd egyre kínosabbá vált. A kifestett arcocskáról szinte sütött a magány, és az, hogy már torkig van ezzel az egyedülléttel. Megérezte, hogy rajta a sor. De mit mond­jon? Születtem ekkor meg ekkor. Szüleim ez meg az. Zavarában a foglalkozásáról kezdett magyarázni valamit, a munkahelyéről, majd, miután a lány szeméből helyeslést olvasott ki, ügyetlenül fejtegetni kezdett valamely szakmai problémát, amely kétségkívül a legutolsó napokig foglal­koztatta… Kedve lett volna azt a sajátos „helyzetet” is szóba hozni, melybe az elmúlt pár nap során ke­rült, de be kellett látnia, hogy ez, legalábbis a dolgok jelen állásánál még bizonytalan kimenetelű vállalkozás lenne. Egyébként is, amikor egyszer-kétszer mégis megpróbálkozott azzal, hogy „magáról” beszéljen, minduntalan megakadt, mert nyilvánvalóvá vált, hogy „kijelent” valamit, és ezek az önkijelentései nyomban kétes, semmitmondó, sőt olykor egyenesen ízléstelen bizonykodássá váltak a saját szemében. Mit nem adott volna egy szokvány életútért, egy mégoly szimpla, de megosztható konfliktusért! De csak egyre inkább belegabalyodott a maga szélsőséges elemekre-szakadozottságá­ba.

 

Mennyire torkig volt már önmagával! Hát kicsoda ő, hogy dölyfösségében csak az izgalmaknak és igazságoknak találjon értelmet az életben?! De már hiába volt minden: mondta, mondta, míg végül a legkétségbeesettebben cirkalmas okfejtései is csupán olcsó kimagyarázkodásnak tűntek.

Körülnézett, és hirtelen nem értette, hogy a többi asztalnál az a sok ember hogyan társaloghat tovább olyan békésen, mintha mi sem történt volna. Ha nincs ott a lány, csikorgatni kezdi a fogát. Hát képtelenség, hogy többé bármit is együtt lásson, bár­mivel együtt lehessen? Lehetetlen, hogy ebből a számtalan/futólagos hangulatból idővel ki ne kristályosodjon valami, egyfajta „szemlélet”, melynek birtokában végre valamit mondani is lehet! Beszélt tovább, de közben egyre erősödő félelem fogta el, hogy ezekkel az előkészítetlen csakazértis-történeteivel lassan az önmagával érzett azonosság utolsó morzsáit is elvesztegeti. Nem értette, a lány hogyan tehette túl magát oly könnyedén ezeken a kétségeken. Szerencse, hogy a nők nem olyan undo­rodó természetűek, gondolta.

 

Belekezdett egy tréfásnak szánt történetbe, és a végén már a műszakiadatkezelésről magyarázott neki! Vajon hová rejti még maga elől is a „személyes mondanivalóját”? Ilyen korlátok között, gondolta, jobban teszi az ember, ha csöndben marad. Szerencsére a lány szolgálatkészen hallgatta, amit mond, zöld tekintetét figyelmesen az arcára emelte, és amikor kellett, nevetgélt is mindenen, így aztán ő is tovább beszélt hozzá, mintegy cinkos a cinkosához, ahe­lyett, hogy kiordította vagy kinyüszítette volna a maga KI­SZÁLLOK-ját.... A helyiségben közben egyre nagyobb lett a zaj. A lány el-elfordult: kinyitotta a táskáját, szájsprét vett elő, és belefújt a torka irányába.

 

A türelmetlenség éledezésének első jele lehetett az a spray, melyet fokozatosan követett a többi, mert feltűnt, hogy a lány mind gyakrabban kapcsolgatja retiküljén ki-be a zárat; előhúzza a kulcscsomóját, hogy aztán zörögve visszaejtse, szórakozottan körbeforgatja a gyűrűket az ujjain, és így tovább, s amikor a másik egy pillanatra ab­bahagyta, azonnal átvette a szót. Megkönnyebbülten hallga­tott el. Egy pillanatra eltűnődött, vajon sikerült-e közelebb kerülnie a lányhoz, vagy ellenkezőleg, inkább eltávolodtak egymástól… Az éppen egy ismeretlent szapult rendületlenül.

 

Elfogyott az italuk. Az elhaladó pincér karja után nyúlt: az agyonmosott kabát ujja, mintha újságpapírból lenne, szakadt végig. A felszolgáló talán még jobban megijedt, mint ő, megnyúlt arca hamuszínűvé vált, és szinte mulatságos alázattal hajolt föléjük. Felvette a rendelésüket, és elsietett.

A lány hirtelen arról kezdett beszélni, hogy mennyire gyűlöli a reggeleket. Hogy úgy érzi, a bőre „feszülni” kezd, mondhatni „fölpattan” ilyenkor, mint egy buborék: pedig csak a szemét nyitja ki. A lepedő ráncai olyan erővel mélyednek a bőrébe, hogy tisztán érezni: nem rá, hanem legbensőbb titkaira kíváncsiak. Az egyetlen menekvés, ha fölkel, és valami tevékenységbe kezd: megigazítja a széken a ruhákat, széthúzza a függönyt, helyére tesz egy könyvet, mindegy – igen, a cselekvés az egyetlen kiút. Beszéd közben ismét veszélyesen ellágyult és árulkodóvá vált az arca. Minden átmenet nélkül egy nyárról kezdett el mesélni, az érzésről, amely elfogta, amikor elveszítette a karóráját: hogy mennyire megijedt, amikor azt a „vígasztalan, fehér csíkot” megpillan­totta a csuklóján.

Váratlanul, mintha csak észrevette volna, hogy túl messzire ment, másra terelte a szót: egy barátnője kontaktlencséit hoz­ta szóba, az „elképesztő nehézségeket”, melyekkel akkor találja magát szembe az ember, amikor pótolni kívánja a kifogyott kontaktlencse­folyadékot. Közben szép lassan az arca is visszanyerte eredeti kifejezését.

 

Hogy a lány segítségére siessen, közbeszólt, hogy ő is mindun­talan leteszi, aztán a mosdón hagyja a karóráját. Az visszakérdezett, vajon mi okozhatja ezt a „kóros feledékenységet”; közben lesütötte a szemét, mint aki attól tart, valami tapintatlanságot követ el. Őt valószínűleg meglepte, hogy a másik fölhagy addig gyakorolt, tolakodó bizalmasságával, és azt vála­szolta, amit valóban gondolt: hogy ingerli az idő tudata. – De lehet, hogy csupán feledékeny vagyok - tette hozzá mosolyogva. Erre a lány nyomban egy megjegyzést tett, amit ő ne­vetve „kikért” magának, mire a másik csillogó szemmel bizony­gatni kezdte, hogy márpedig neki megvan az a „rossz szokása”, hogy rend­szerint igaza van... Fölnevettek, közben véletlenül összeért a kezük...

 

Mintha egyazon pillanatban érezték volna meg, hogy - ha nem is föltétlenül a szavaik által, de - mindketten ugyanarról nyilváníta­nak véleményt. A lány láthatólag zavarba is jött: táskájából gyöngyházszínű kazettát vett elő, kinyitotta, és a fedél kis tükrében nézegetni kezdte magát. Újrarúzsozta, majd fino­man gyűrögetni kezdte az ajkait. Orrlyukai kitágultak. Csak most tűnt fel, hogy nem csak szemhéja, hanem az egész szemürege ki van festve. Makeup-ja a fülkagyló előtt éles határral végetért, hajszálvékony rombu­szokkal a természetes bőr tűnt elő.

Amikor végzett, fölpillantott a tükörből. Összetalálkozott a tekintetük. Egymás felé csúszott a kezük, közben akaratlanul is tovább nézték egymást. A lány tenyere vizes volt és forró, s ettől, ahogy tartotta a könnyű kezet a kezében, hirtelen úgy meg­kívánta a másikat, hogy egész testében lúdbőrözni kezdett. Elhúzódott, remegő ujjakkal előkotort egy cigarettát. A lány is gyorsan tenni-venni kezdett: nyelvével megnedvesítette az ajkait, ivott a poharából, lehunyta a szempilláit… Végül halkan felsóhajtott, s mintha ezzel a sóhajtással azt mondta volna ki: „igen”. Nem mozdult, csak egyre szaporábban vette a leve­gőt, és a teste mintha kezdett volna kiterjeszkedni: szándékolt, érzéki mozdulatlanságából sejteni lehetett, hogy azonnal a másikhoz ér.

 

Nézte a lányt, és alig volt képes megállni, hogy át ne nyúljon az asztalon, és csuklóját megragadva magához ne vonja. Gyorsan elfordult. A szomszéd asztalnál ülő társaság fizetni készült: az egyik fiatalember széles mozdulatokkal integetett a feje fölött, miközben társa, akinek ingujja a könyöke fölé volt tűrve, az üvegek alján megmaradt bort töltögette a poharába. Amelyiken a piros sál volt, hirtelen föl­kapta a fejét: cseresznye nagyságú anyajegy lángolt föl az álla alatt.

Szeretett volna valami másra gondolni, de nem tudott. Úgy érezte, kétszeresére duzzadt a nyelve a vágytól. Rápillantott a lányra, és látta, hogy az is őt nézi. Most tűnt csak föl, milyen karcsú és sebezhető nyaka van. Hirtelen olyan feszültség ébredt a kezében, hogy meg kellett markolnia az asztal lapját; közben látta, hogy a lány is a retikülje fogantyúját markolássza izgalmában.

Fölemelkedett, megérintette a lány karját, hogy induljanak, olyan gyöngéden, mintha egyúttal figyelmeztette is volna, vagy inkább átadta volna az irányítást a másiknak, még egy utol­só esélyt kínálva a visszalépésre. De az már láthatólag szükség­telennek ítélt minden óvatoskodást. Vállára vette a táskáját, és föl­állt: várakozásteljes arcán látszott, hogy csak az történik, ami már úgyis esedékes volt.

 

Ahogy kisegítette a lányt az asztal mögül, sokatmondóan megszorították egymás kezét. Ettől a minden határon túlterjeszkedő egyértelműségtől a lány mintha újra elszégyellte volna magát: lesütötte a szemét, és előresietett. - Elgémberedett a kezem - szólt vissza, bizonyságképp sután emelgetni kezdve a karját. Közben a pincér is ott termett, mintegy osztozni kívánván minden időveszteséget pótolhatatlanként megélő elhatározásukban.

Fizetett, és a másik után indult. - Menjünk taxival – mondta az hirtelen, amikor utolérte. Nem nézett rá. Szinte riasztó volt ez a következetesség. Mostantól kezdve mindig sejteni fogom, mire gondol? Lemaradt, úgy lépkedett a lány után: látta, amint annak csípője sokatmondóan ring előtte, érezte a drága kölni illatát, és sóvárgá­sában megcsikordultak a belei. Egész testében elernyedve kö­vette a másikat, lassan, a neonvilágítástól némileg elvakulva.

 

A taxiállomáson egyetlen kocsi várakozott. Beültek. Nem szólt: kíváncsi volt, a másik hajlandó-e újból magához vonni a kezdeményezést. A sofőr türelmesen üldögélt előttük. Tisztán lehetett hallani a taxióra személytelen kattogását. Átvillant az agyán, hogy talán téved, hogy végzetesen félreérti a hely­zetet, és akkor a másik most csendben marad; elszorult a szíve, de nem volt hajlandó megtörni a csöndet. Végül a lány fölsó­hajtott, és bemondott egy címet. Ő megkönnyebbülten dőlt hátra. A motor felbőgött, és az utca fényei megindultak hát­rafelé kiüresedő tekintete előtt.

 

5

 

Amikor kiszálltak a kocsiból, az egész helyzet egyszerre olyan képtelennek tűnt föl, hogy zavarukban elhúzódtak egymástól. Így indultak el a járdán, csöndben, egymás között jókora távol­ságot hagyva. A sarkon a lány befordult. Átvágtak egy fehér ka­viccsal felszórt belső udvaron, melyet az utcával csak szűk kijáró kö­tött össze, majd megálltak egy háború előtti, négyemeletes épü­let előtt. A lány kotorászni kezdett a retiküljében. Milyen hidegen csillant meg a fekete gyíkbőr a sötétben! Abban a pillanat­ban, amikor fölhangzott a megtalált kulcscsomó csörrenése, ő tétován - nem mintha abban reménykedett volna, hogy ezáltal még visszabillenheti a dolgokat iménti, elragadtatott egyensúlyi állapotukba, inkább csak jelét adva társaságának - föl­emelte a kezét, és a levegőn átnyúlva megérintette a másik vál­lát. A válltömés akadt a kezébe, de nem törődött vele, simogatni kezdte a a síkos tapintású selymet. A lány szinte megdermedt erre az érintésre. Fölkapta a fejét, szembefordult vele, és megragadta a karját; közben másik kezét is kihúzta a retikül nyílásából, és azzal meg a tarkóját ragadta meg. Olyan áthatóan nézett a szemébe, hogy ő ijedtében elengedte a válltömést: ettől a lány is elszégyellte magát, leejtette karjait, és némán visszafordult a kapu felé.

 

A lány előhalászta a kulcsot, elfordította a zárban, belökte a kapuszárnyat. Kopogó léptekkel előre sietett. Fölgyújtotta a lépcsőházi világí­tást, de amikor világos lett, akkor sem állt meg, hanem egyenesen felsietett a lépcsőn. Ő kíváncsian követte. A vakolat alól, mint bevérzett szemek, vöröses téglafoltok bukkantak elő.

A harmadikon a lány kilépett a körfolyosóra, és meg­állt egy frissen mázolt ajtó előtt. Föl­emelte a kulcsot, de még nem helyezte a zárba, hanem újra szembefordult a másikkal. Megragadta a karját, ezúttal a kö­nyöke magasságában, közben fürkészve a szemébe nézett, olyasfajta elszántsággal, mint aki valójában közölni akar valamit – de mit? A rúzsozott ajkak meg-megremegtek.

Végül sikerült összeszednie magát: elengedte a másikat, kinyitotta az ajtót, és újra előre sietett. Eltűnt az egyik szobaajtó mögött. Ő zsebre dugott kézzel dőlt a fogas mellett a falnak. Azon töprengett, vajon „helyes” volt-e idáig követnie a másikat... Eszébe jutott a volt barátnője, és nem volt képes nem arra gondolni, hogy már hatodik hónapja nem volt nővel; de aztán fölötlött benne az a néhány meghitt másodperc a vendéglőben, a leküzdhetetlen sóvárgása, és egyszeriben nyilvánvalóvá vált, hogy ami megesik vele, voltakép­pen nem megtörténik, inkább „megérkezett”. Már régóta ese­dékes volt.

 

Hosszú, keskeny előszobában várakozott, a falat fejmagasságig lambéria borította. Az esztergált fogas horgain akasztók csüngtek, rajtuk megszámlálhatatlan blézer, blúz, színes trikók és kabátkák. Egy apró asztalon divatlapok tornyosultak. Az ajtó mögül dezodor sziszegése hallatszott.

A lány erősen kivágott blúzban tért vissza, és a haját is megigazította. Amint belépett, édeskés parfüm illata árasztotta el az előszobát. Azonnal egymásnak estek. A lány melle kicsi volt, kemény, apró gombocskaként előre meredő mellbimbókkal, tömör nyelve forrón és szenvedélyesen kuta­tott a fogai között. Érezte, amint egy könnyű kéz végigsiklik a mellkasán, megmarkolja a vállát, majd lejjebb vándorol, a dereka felé... Ceruzavékony ujjak kezdték bontani az ingét. Mindez hallatlanul jól esett, mégis, mikor a lány a derékszíj csatjához ért, hirtelen megérezte, hogy még nincsen készen. A másik csuklója után nyúlt, hogy föltartóztassa, de már késő volt. Az megérezte a tehetetlenségét: összerázkódott, egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán elhúzódott mellőle. Vagy inkább ellökte magától? Egyremegy. Szeme fehérje hidegen csillant meg a fél­homályban.

Tanácstalanul, égő arccal lépett előre, a másik felé. Valahol, talán egy udvari lakásban számítógép klaviatúrája kattogott egyenletesen. Némán álltak, egymással szemben, lecsüngő karokkal. A lány hirtelen sarkon fordult, és föl sem nézve eltűnt egy frissen lakkozott szobaajtó mögött. Hallani lehetett, amint fölkattintja a villanyt, és tenni-venni kezd valamit oda­bent.

Ő úgy dőlt a falnak, mint egy fölösleges kéziszerszám. A gyá­moltalanságtól, érezte, egészen mélyre csüngenek az ajkai. Micsoda szánalmas, tutyimutyi alak vagyok!, gondolta, szinte összeroskadva a felismerés súlya alatt. Ugyan mi szükség volt erre a kalandra?

Csönd volt, csak a szoba felől hallatszott a lány neszezése, és az udvar irányából a távoli klaviatúra-kattogás.

 

Egyszer csak meghallotta, hogy kikiáltanak neki az ajtó mögül. - ­Tavaly Horvátországban jártam Igorral - hallotta a lány hangját -, és annyira megutáltuk egymást, hogy a második héten egy gumimatracon aludtam a földön. Beleborzongtam, ha csak napolajjal kezdte kenegetni a hátam! – Igor az a magas, aranyláncos fiatalember volt. A lány hangjában már nyoma sem volt imén­ti fölindultságának: hidegen kiáltozott, mint egy strand hangosbemondója.

Összeszedte magát, és a másik után eredt a szobába. Az éppen ágyazott. A dohányzóasztalkán gyertya égett. A levegőben füstölő illata terjengett.

A lány föl sem nézett, ezüst pongyolában, előre hajolva tevékenykedett tovább.

- Csak ültem a partmenti sziklák közt, és hallgattam a tenger kotyogását. A legszívesebben öngyilkos lettem volna. - Még mindig kiabált, noha már közvetlenül a háta mögött álltak, mintha gyöngédségük kizárólagos esélye lett volna ez a fel­emelt hang. Amint végzett, fölegyenesedett, a vitrinből poharakat és italosüveget vett elő. Ő csak ekkor vette észre, hogy az egész szoba régies, bár valószínűleg értékesnek számító bútordarabokkal van telizsúfolva, s ettől valahogy mindent elhasználtnak és kopottnak látott.

- Szereted a whisky-t? - szólt hátra a lány még mindig természetellenesen emelt hangon.

- Nono, kislány. Nem kiabálunk. - Megállt a másik háta mögött. Tétova vágyat érzett magában éledni újra. Kissé berogyott, térdét a lány lábai közé nyomta, mire az sóhajtva hátradőlt, teljes súlyával elnehezedve, közben tar­kóját erőtlenül hátra, a másik vállára hajtotta. Ő zavartan szorí­totta magához a karcsú testet. A karjánál és a csípőjénél tartotta, sután, majd egyik kezével óvatosan si­mogatni kezdte: gyöngéd volt, mint egy fiútestvér, mert attól tar­tott, ezúttal minden kétértelmű mozdulat csak túlkapás, erőik fö­lösleges kihívása lenne. Szótlanul álldogáltak, simogatta a lány haját és hallgatta, mint kalapál a saját szíve. Engedte futni az időt, míg meg nem érzi, hogy ágaskodni kezd benne ismét az izgalom.

 

A dohányzóasztal mellett ültek le, egymással szemben. Intarziás asztallap volt, berakása dagadó vitorlájú halászbárkát ábrázolt, a fedélzeti építmény ablakainak világos lapocskái sápadtan ragyogtak a gyertyafényben. Kis idő után, mert már zavaróvá vált a csönd, megjegyezte, hogy úgy érzi, egyáltalán nem illik a lányhoz a lakás kényes, régies bútorzata. Az élénken tiltako­zott. Azt mondta, szeret itt élni: talán, mert a lakást nagymamájától örökölte, akit igen közel érzett magához.

- Tudod, nagyon beteg volt – mondta a lány. - Vastagbélrákban halt meg, nincs egy éve. Sokat jártam fel hozzá. Az utolsó hetekre úgy fölpuffadt a hasa, mint egy óriási, fehér dob. – Hétköznapi han­gon beszélt a halálról, mint egy régi ismerősről. – Világéletében egyedül élt; amíg kislány voltam, mindig derűs volt, aztán egyre többször levert és reménytelen, és valahányszor föltámadt benne a régi derűje, többé nem volt bizalma hozzá, mert tudta róla, hogy csak egy érzés. Egyedül volt akkor is, amikor meghalt. Három napig feküdt a szőnyegen, mire végül rátörtük az ajtót. - A lány elfordította a fejét. Most tűnt csak fel, hogy időközben kivette a fülbevalóját. - Tudod, akkoriban ritkán látogattam. Egy ideig a város másik végében laktam. De most újra egyre szívesebben tartózkodom itt – fejezte be.

Elkomorodott, mert megérezte, hogy a lány utolsó mondatai valamiképpen az aranyláncos fiatalemberre utalnak. Az is megsejthette, hogy hibázott: fölállt, és arcán széles, engesztelő mosollyal közelebb lépett. Megkerülte a széket, könnyedén előre hajolva körbekulcsolta kar­jait az inas nyakon, közben kezét a férfiing tágas gallérja alá csúsztatta.

 

Ebben a pillanatban megérezte nyakszirtjén a lány mellét. Hátralökte a széket, és szembefordult vele. Szinte csattant, úgy ütközött össze a szájuk. A lány vadul harapdálni kezdte, de ő megfogta a másik vállát, olyan erővel, hogy az levált az ajká­ról, és szinte élettelenül a kezébe csuklott. Hangos, szapora lég­vételeket hallott, és már csaknem a selyemköntös alá csúsztat­ta a kezét, amikor megérezte, hogy valami hiányzik, még mindig. Megakadt. Hogy időhöz jusson, végignyalt a szája szélén. Sós volt. A lány egy darabig még ott maradt, várakozásteljesen hozzá simulva, aztán lágyan elhúzódott. Fanyar mosoly jelent meg az arcán.

- Hunyd be a szemed – mondta váratlanul. Ő engedelmesen becsukta a szemét. Ruhasuhogást hallott. Hirtelen gyermeki félelem fogta el; rá akart szólni a másikra, hogy hagyja abba, de az odalépett hozzá, és olyan erővel szorította meg a karját, hogy elhallgatott.

Kinyitotta a szemét. A lány félmeztelen volt. Idegen hangon rászólt, hogy csókolja meg a mellét. Előre hajolt: a mellbimbóknak édeskés íze volt. Nagyot nyelt. A lány kinyújtotta a kezét, és gombolni kezdte az ingét. Álltak egymással szemben, a másik gyöngéden simogatta, és már alig volt rajtuk ruha.

 

Némán végigmérték egymást, a másik fejebúbjától a talpáig, aztán, mintegy vezényszóra, megszólaltak: fojtott hangon becézték, és közben bensőséges mozdulatokkal igyekeztek báto­rítani egymást. Odahajoltak a másikhoz, aztán elhúzódtak: megölelték egymást, majd ismét eltávolodtak. Zaklatott egy játszadozás volt: a végére cserepesre száradt a szájuk.

Kinyújtotta kezét a lány felé, de az eltolta magától. Aztán mintha a másik nyúlt volna engesztelően őfelé, de a moz­dulat félúton megállt a levegőben.

Elfordult, lehorgasztotta a fejét.

Ebben a pillanatban megérezte, hogy a lány odabújik hozzá. Érezte hátán a mellbimbók érintését, hallotta a másik furcsa, szaggatott lélegzetvételét, két vékony kar ölelte át. És ekkor egy­szeriben ráismert, hogy ez a kedveskedés: ez a megoldás.

Sarkon perdült. Mindkettőjük tenyere csuromvizes volt. Egymásba kapaszkodva futottak az ágyig, az önkívület célszerű­ségében. A lány, mint egy képeskönyv, nyílt ki, szeme fehérje kifordult. Ő úgy préselte magát a másikba, ahogy egy cölöpöt vernek a tavaszi földbe, egyenletes ritmusban; a lány már hangosan kiáltozott, de ő nem lankadt. A végén úgy érezte, forróság önti el az altestét, s egy ismeretlen tárgy olyan erő­vel kezdett dagadni belülről kifelé, hogy csaknem kifordultak a zsigerei a száján, de nem törődött vele. Már csak egy pillanatra volt szüksége: akkor magatehetetlenül rángatózni kezdett, de addig­ra már a lány is mozdulatlanul, szétszaggatva feküdt az ágyon.

 

6

 

Egy idő után legördült a másikról. Hanyatt fordult, kinyitotta a szemét. Néhány másodpercig azt sem tudta, hol van, de végül a végtelen messzeségben fölhangzó klaviatúra-kattogás útba igazítot­ta. A szoba idegen, hideg és sötét volt körülötte.

Felkönyökölt. A lány egyenletesen lélegzett mellette. Magasan voltak, az udvari lámpák fénye csak valami halvány, hártyás derengés formájában szűrődött be az ablakon. Meg kellett tapintania az eret a nyakán, hogy megbizonyosodjon róla, valóban dobog még a szíve.

Mozdulatlanul feküdtek az ágyon. Csönd volt.

Egy idő múlva a lány ült föl, oda­hajolt az arcához, és a fülébe csókolt. Mondott is valamit, de hogy mit, azt nem lehetett érteni. A másik langyos nyála filmszerű rétegben vonta be a bőrét.

Összerázkó­dott.

Az ágy külső oldalán feküdt, a lány belül, a fal mellett. Egy darabig ismét csöndben voltak, saját érdes lélegzetüket hallgatták. Végül a lány megelégelte a helyzetet: gyöngéden oldalba taszította, s egyidejűleg hozzátette.

- Kimennék zuhanyozni.

De ő nem mozdult.

- Na, hagyj - kérlelte a lány, és megint a fülébe csókolt.

Ő csak feküdt súlyosan, mint egy kidöntött fatörzs. A másik tréfálkozva lökdösni kezdte, de hiába. Egy pillanatra minden erejét megfeszítette, úgy próbált kitörni, ő azonban tiltón emelkedett minden mozdulat elé. Maga is megijedt a gyilkos vágytól, mely föltámadt benne. Kezével és combjával leszorította a lányt az ágyra, halántékán kidagadtak az erek. A másik némán rúgkapált alatta, végül feladta: mozdulatlanul feküdt, egyfajta föl­döntúli szolgaság kifejezésével az arcán. Nem szóltak, a mennyezet égboltnyi magasságban borult föléjük. Egy idő után torkig lett a diadalával: dünnyögött valamit, és lehen­geredett a lányról.

 

Úgy maradt, félig oldalt, arcát a ropogó párnába fúrva. Hallot­ta, amint a másik lihegve átmászik felette, lezökken a parkettá­ra, és kiszalad. Ahogy egyedül maradt, fölült, és előre ha­jolt a térdére. Rozsdamentes ürességet érzett a szíve helyén. A gyertya lángja sárgán lobogott az asztalon. Körülnézett. Valami rossz, áporodott előérzet terjengett a leve­gőben... Kipattant az ágyból, fölgyújtotta a villanyt. A polcok fe­nyegetően hosszúkásak voltak, a szekrények vészjóslóan súlyo­sak… A kristálypoharak fénytelenül álldogáltak a tálcán. A gyertya lángja baljós derengésbe vonta a tárgyakat maga körül.

Ismét leküzdhetet­len kétely ébredt benne mindenki és minden iránt.

A sarokban ridegen zümmögő légy kezdte meg repülését.

 

Végignézett magán, és valamiért úgy látta, hogy plasztikusan torz lett. Mi­lyen riadtan ömlött az asztalra a gyertya fénye! A vitrin üvegének ásványi csillogása… Csaknem fölkiáltott. Mit tegyen?

Járkálni kezdett föl-alá: megfogott dolgokat, hogy máshova rakja őket, de aztán kis idő múlva visszahelyezte őket ugyanoda, ahol voltak. Járkált, meg-megtorpant, forgott maga körül, miközben hirtelen az a gondolata támadt, hogy tanácstalanságában és rosszked­vében ő most tulajdonképpen: táncol. Nem tudott úgy elmenni a falitükör mellett, hogy meg ne nézze magát benne: viszolyog­va elfordult, aztán szemlélni kezdte magát újra. „Csakugyan táncolok”, gondolta, és ezzel az elképzeléssel legalább sikerült a szoba másik végébe eljutnia. Befogta a fülét, hogy ne hallja, milyen semmit­mondóan kattognak az ízületei.

Már hangosan zihált. Semmivel nem indokolható félelem fogta el, hogy ha itt marad, ezek a „rendhagyó” érzései bármikor maguk alá gyűrhetik… Látta magát kívülről, milyen abnormálisan viselkedik, milyen öntörvényű módon él, cselekszik, érez, de hiába. Egy percig nem maradhatott tovább ebben a lakásban.

Öltözködni kezdett.

 

A lány ekkor lépett be.

- ­Hová mész? – kérdezte. Riadt szigor jelent meg az arcán.

Ő féllábon táncolt éppen, csüdjén egy félig fölhúzott zokni­val, s úgy kezdte magyarázni, hogy „nincsen semmi baj”, a lány ne haragudjon, csak elfeledkezett egy „halaszthatatlan fel­adatáról”, és ezért most már „igazán sietnie kell”.

A másik odaszaladt, megfogta a csuklóját.

- ­Nem mész sehová! - kiáltotta. Birkózni próbált, de ő könnyedén lefejtette magáról, mintha csak pókháló tapadt volna a karjára.

Öltözött tovább. A másik némán állt mellette, és figyelte. Még meg kellett ígérnie, hogy másnap újra találkoznak: a lánynak csak este kellett munkába állnia. Időközben lemosta arcáról a festéket, és ettől hirtelen nagyon fiatalnak látszott.

- Szerettem volna együtt aludni veled – jegyezte meg halkan a lány. Sietve hozzátette, hogy természetesen megérti, ha a másiknak valami dolga akad, mint ahogy azt is megértené, ha az egyszerűen korainak vagy terhesnek érezné az ő - talán kétségkívül túlzott - ragaszkodását, de nem tehet róla. Közelebb lépett, és megkérdezte, hogy vele volt-e baj: mert ő mindent megért és mindent megpróbál majd, csak egyszerűen zavarban van, ami nem is csodálható, hiszen harmadik éve nem volt dolga mással, mint azzal az aranyláncossal.

 

Hirtelen megsajnálta a lányt. Nézte a szív alakú, fiatal ar­cot, és olyan figyelmesen igyekezett az emlékezetébe vésni, mintha attól tartana, legközelebb nem is­merik meg egymást. Újra magyarázkodni kezdett, hogy csupán „eléggé el nem ítélhető” feledékenysége áldozata; hogy csak „hazarohan”, elvégzi a feladatát, alszik valamennyit, de aztán ráér; akár már másnap délelőtt találkozhatnak. - Elmegyünk kirándulni - ­tette hozzá, némiképp magát is meglepve. Csak nem kiengesztelésnek szántam?, gondolta. Előre lépett, a lány arcát két keze közé fogta, és homlokát némileg érzelmes és álnok módon a másik homlokához szorította.

Végül elengedte a lányt, és - mintha csak kényszerűségből folytatná a mozdulatot - elindult az ajtó felé. Az utána lépett, de már nem törődött vele. Magára maradni végre! Az előszobaajtóból még visszafordult, és megkér­dezte, mikor találkozzanak… A lány odaszaladt hozzá, a dere­ka köré kulcsolta a karjait: ő nem tud semmit, nem akar semmit, csak egyszerűen nem tudja így elengedni. Óvatosan lefejtette magáról, mint egy kisgyereket. Végül sikerült megbeszélniük valamit.

Kilépett a körfolyosóra, és a sötét lépcsőház falait kitapogatva elindult lefelé.

 

A kaput nyitva találta: telihold volt, a tejszerű, fehér fény vékony hártyával vonta be a házfalakat, az udvart, a magányosan ácsorgó, éjszakai padokat. Átóvakodott a murvával felszórt terecskén, amerre az utcát sejtette. Világító kavicsok csikordultak meg a talpa alatt. Az ég tiszta volt, sok­tüzű, mint egy óriás kristály.

Amikor kiért a néptelen utcára, az hirtelen olyan tágasnak tűnt föl körülötte, hogy önkéntelenül is megtorpant. A sötét kijáró a háta mögött mintha a végtelenbe nyílt volna, az úttest túloldalán a házfalak az égig emelkedtek, s fölöttük em­bertelen magasságban ragyogtak a csillagok. Csönd volt, csak léptei neszeztek az aszfalton. A hold­fény, mint egy nyirkos rongy, tapadt az arcába.

Rövid gyaloglás után végül kiért egy, az éjszakai órában is zajos főútvonalra. Végre értékelhető forgalom, végre ődöngő alakok, végre elemeire szakadozott a csönd... A hajába túrt. Mozdulatában lehetett valami félreérthető, mert egy taxi féke­zett mellette. A sofőr áthajolt az ülésen, letekerte az ablakot, és kérdőn rábámult. A férfi fejebúbján pontosan kör alakú tonzúra tűnt szembe: ez döntött. Bólin­tott.

A sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját. Ő bemondta a címet, és közönyösen maga elé meredt.

 

Ahogy kanyarogtak a rosszul kivilágított utcákon, a szemben jövő autók fényszórói kö­nyörtelen élességgel világították meg az arcát. A CB rádió hangszórójából érthetetlen karattyolás hallatszott. A taxióra rendszeres időközönként kattant egyet. A kesztyűtartó fedelére az alapár, a kilométerenkénti díjszabás és a várakozás tarifája volt kiragasztva. A kocsiszekrény akkorákat zök­kent a javított aszfalt bordáin, hogy térdei ­fájdalmasan összeütődtek. Combjai közé szorította az öklét. Az indexlámpa fülsiketítő objektivitással ketyegett a kanya­rokban.

Végre megálltak. Fizetett, kiugrott az ajtón. Kissé távolabb megkönnyebbülten a falnak dőlt. A motor felbőgött, a vörös helyzetjelző lámpák eltűntek a sarok mögött. Maga, részegítően maga volt megint.

Fölbotorkált az ötödikre. A für­dőszobában megengedte a csapot, a víz alá tartotta az arcát. Jó darabig maradt így, csak a tenyeréből kortyolva egyet-egyet.

Végül kiegyenesedett. Hosszan bámulta csöpögő arcát a tükörben. Visszament a szobába, leült az ágy szélére. Le akart vetkőzni, de addigra olyan fáradt volt, hogy amint fölmelte a kezét, hogy ki­gombolja az ingét, a lendület hanyatt döntötte az ágyon. Annyi ideje nem maradt, hogy újra fölüljön: elaludt.

 

Álmában egy mérsékelt égövi erdőben járt: ősz volt, sárga és vörös ágak hajoltak össze kupolaszerűen a feje fölött. Léptei alatt ropogott a száraz avar. Későre járhatott, mert a nap már ferdén sütött át a lombok héza­gain.

Szűk erdei ösvényen haladt előre. Zsurlók és páfrányok hajoltak félre a combjai előtt. Egy ritkásabb szakaszon az ég alján embertelen, ezüstös körcikkely formájában föl­tűnt a Hold is, de ebben most nem talált semmi nyugtalanítót.

Egy nagy, odvas tölgyfánál végül megállt. Úgy látszik, ide igyekezett. Benyúlt az odú szájadékán,és tapogatni kezdte körben az üreg falát; nem tudta, mit keres, csak azt, hogy ha rátalál, rögtön felismeri.

De az odú üres volt. Egy darabig még próbálkozott, végül csalódottan kihúzta a kezét. Föltűnt, milyen könnyű a karja: odanézett, és elszörnyedve látta, hogy csukló­ból hiányzik a kézfeje... Csak egy alaktalan, véres csonk csapkodott az alkarja végén.

Fölkiáltott iszonyatában.

Erre a kiáltásra ébredt, és arra, hogy csuklója fájdalmasan kifordul alóla. Ujjai egészen elfehéredtek, olyan erővel szorította ökölbe a kezét.

 

III.

 

1

 

Addig rázogatta a karját, míg vissza nem tért belé a vér. Visszadőlt. A kispárnát a tarkója alá igazította, hátraszegte a fejét, és így, fejjel lefelé kibámult az ablakon. Közben gondolni próbált valamire, olyan elszántan, hogy az már fájt, de hamarjában képtelen volt bármit is az emlékezetébe idézni.

Próbálgatta a szobában lévő tárgyakat minden lehetséges viszonyulásukban felidézni magában, de nem ment. Ki­nyitotta a szemét, és egy darabig a sarokba bámult, ahol a földön egy váza állt: gyakorlásképpen igyekezett megjegyezni legalább ezt a vázát, a soknapos virágokat, amint hervadtan kihajolnak a szá­jadékán.

Hirtelen kurta, roppanó hangok ütötték meg a fülét. A zaj mintha valahonnan belőle jött volna… Olyan érzése támadt, mintha va­lamiképpen nagyobb lett az éjszaka: mintha alvás közben elvi­zesedett, földagadt volna, mint egy darázscsípés. Igen, egyértelműen testesebb és nehézkesebb volt, mint korábban: karjai ernyedten lógtak le kétoldalt, ujjai, ahogy megemelte őket, meg­hajoltak önnön súlyuk alatt. Megriadt, hogy eljött a pillanat, amikor végképp „kihullik” arányaiból… Bámulni kezdte az ablakot, a falat, a tapéta mintázatát, amint csorog lefelé, míg lassan a szemgolyói is annyira elnehezedtek, hogy alig volt képes megmozdítani őket.

Jó darabig feküdt így. Végül zajt hallott a lépcsőház felől: ez segített. Fölült, tüsszentett egyet. Kinyitni mindent, szabaddá tenni! Több fényt! Még mindig zsibbadt a keze.

 

Kiballagott a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon. Amint ácsorgott a zuhogó víz alatt, váratlanul eszébe jutott a lány, és hogy neki még a délelőtt folyamán randevúja van, s hirtelenjében el­képzelni sem tudta, hány óra lehet; aggodalom fogta el, vajon nem késte-e le máris az egészet, visszasietett a szobába, de aztán az órára pillantva megnyugodva látta, hogy még elegendő idő „áll” a rendel­kezésére. Visszatért a víz alá.

 

Megborotválkozott, majd törülközőjét a dereka köré tekerve kisétált a konyhába. Odaállt az ablak elé. Mint minden reggel, sorban leolvasta a belső udvarban parkoló autók rend­számát. Gazfickók: ér a nevetek! A kerekek tövében nyirkos volt a talaj, mintha éjszaka esett volna. Egy ecetfa ágán fakó rongydarab lógott. Milyen tragikusan állt ott az a fa, milyen egyedül! Szervezett elhanyagolás jeleit mutatta minden: mint amikor a komámas­szony-hol-az-ollóban semmi nem találja a helyét, csak ácsorog gazdátlanul a színen.

Egyre inkább a nehezére esett már az ilyesfajta előjelek látványának elviselése. Hátat fordított az ablaknak. A hű­tőszekrény teteje poros volt, a motor rácsán kétrét hajto­gatott újság hevert. A sárguló papír meghökkentően langyos volt. A kenyérvágó tövében a mor­zsák szárazak voltak, a mosogatóban minden jelentés nélkül tornyosul­tak az edények. A konyhaszekrény mellett a falon egy csempe kilazult, a kerámialap élén vastagon megült a por. Elég!

Föl akart tenni egy kávét, de hiába ügyeskedett, a gáz minduntalan kialudt. Mérgében nescafét készített, egyetlen mozdulattal fölhajtotta. Olyan figyel­mesen helyezte vissza a poharat, mint aki arra kíváncsi, ad-e hangot. Koppant. Ide-oda ténfergett, kihúzta a konyhaasztal fiókjait, bekukkantott a hűtőszekrénybe, de minden üres volt. Vállat vont. Unalmas! Csak annak örült, hogy nem éhes.

 

Kinyitotta a rádiót. A híreket mondták. Mintha nem lett volna már tökéletesen elege a kiáltványokból; mintha nem hatá­rozta volna el már ezerszer, hogy behunyja a szemét, befogja a fülét, bármivel találkozik is, a szeme elé ne kerüljön többet - ­hát mégis előóvakodnak, más és más alakban, de ugyanolyan garázda módra! Mérgében addig tekergette a „kereső” gombját, míg valami zenére nem akadt, ami legalább arra jó volt, hogy tánclépé­sekkel bújjon bele a nadrágjába. Így viszont addig ügyetlenkedett, míg meg nem akadt a lába: akkor aztán elvágódott. Hogy az a…!

Megtorláskép­p azonnal elzárta a rádiót.

 

Ahogy az előszobában cihelődött, egyszer csak elkezdte nem találni a kulcsokat. Mindent feltúrt, könyörtelen ijedelemmel, míg végül a konyhában, a kenyértartó mögött rájuk akadt. Ott lapultak a megkeményedett morzsák között: először azt hitte, döglött svábbogarak, de végül a súlyuk útba igazította.

A kapuhoz érve meglepetéssel észlelte, hogy szemer­kél az eső. Fölhajtotta a gallérját, és behúzott nyakkal sietett tovább. Az utca üres volt, az ég szürke, mozdulatlan. Elhaladt egy idős pár mellett: tanácstalanul ácsorogtak egy sarkon a járda szélén, mind­kettőjük reszketegen az öregségtől, és a férfi oly kiszolgálta­tottan hajtotta az öregasszony vállára remegő fejét, olyannyira közömbösen az eső és minden más vi­lági tettlegesség iránt, hogy bárki láthatta, nem pillanatnyi gesz­tusként cselekszik így: egyszerűen nem tud mást tenni. Az asszony sovány kezével magához szorította az öreg­ember fejét, és lassan, elválaszthatatlanul így keltek át az utcán.

Hirtelen elfogta valami másnak a sejtelme. - Te nem vagy a világ - mondta szigorúan magának, és váratlanul furcsán büszke lett a totyogó párra.

A járda szélén transzformátorház állt, a vason hallani lehetett az esőcseppek kopogását. A fémdoboz tetején tócsa keletkezett, melynek felszíne sze­mölcsösnek tűnt. A szél rohamokban fölerősödött, a járdaszegély kőlapjai nedvesen csillogtak, és ez a csillogás, a szél, a tócsák lúdbőrözése egyszerre mind azt az érzést erősítették meg benne, hogy semmi nem „véletlen” ezen a vidéken: szigorú rendben sorakozó közlések népesítik be a várost, me­lyek megfejtéséhez már csak egy kis természetes erőfeszítésre volna szükség. Vagyishogy semmi sem „kimondhatatlan” itt. Va­gyis… Legyintett. Borosüveg szi­lánkjai reccsentek meg a talpa alatt.

 

A nagy ötvenhatos szabadsághős nevét viselő főútvonalon válaszút elé került: busszal avagy villamossal utazzon tovább. Egy sárga szerelvényorr gördült be ebben a pillanatban a megállóba: ez döntött. A vezető türelmetlenül csöngetett, de ő még átsegített az utcán egy fehér botos öregasszonyt, és csak azután szállt föl; az utolsó pillanatban így is sikerült fölugrania.

Lihegve állt meg a peronon. Nyirkos pulóverek, esőáztatta felöltők szaga csapta meg az orrát. Középkorú, öltönyös férfi állt előtte, korpaszemcsék világítottak a gallérján, odébb egy drapp kardigán vállán nyilvánvalóan máshonnan származó, őszes hajszál tekergett a hónalj bőrbetoldása felé. Egy Replay trikós férfi mellkasán olyan hivalkodóan feszült a felirat, mintha az illető e márkajelzés mögé próbálta volna elrejteni a személyiségét. Egy hanyagul vállra vetett ballonkabát ujja lógott, mint egy akasztott állat. Mint, mint - - - - - - Mintha egy panoptikumba ke­rült volna: élettelen barkók, gallérok, kapaszkodók és kézfejek vették körül.

Megint eluralkodott rajta a már ismerős, leginkább bősz tanácstalansághoz hasonlatos viszolygás. Egyszeriben minden arcot vaskosnak látott maga körül, idomtalannak, rútnak: a szemek csak különböző színű, festett hártyák voltak, melyekről legjobb lett volna elterelnie a figyelmét; a kapaszkodók lényegüket tekintve „fenyegető, merev hurkok”, melyek csupán esetlegesen kapcsolódtak egy-egy csuklóhoz… Két férfi kezdett beszélgetni mellette, de hangjuk nem tűnt hordozni semmiféle jelentést, és az egész társalgás legföljebb egy elképzelt, ideális kommunikációs aktus lehangolóan vidékies utánzata volt.

Nem vagyok köteles ezekről a dolgokról tudomást venni! Fölszegte a fejét, és kibámult az ablakon: de odakint az üzletek is olyan elmosódott egymásrautaltságban sorjáztak, egyik a másik után, olyan gonoszkodó-kényszerű szürkében, hogy elszorult a szíve. Bármit is pillantott meg, csupán önmaga pótszereként hatott, melyet igazság szerint már „fölismerni” sem lehetett, legföljebb egy megszokásból eredeztethető módon kö­vetkeztetni a mibenlétére. Lassan már abban sem volt bizonyos, valóban „járókelők” lézengenek a szeme előtt, s nem csupán öntevé­keny szalmabábok (vagy szalmabáb formájú, elmagányosodott agyag­figurák).

Anélkül, hogy határozottan gondolt volna rá, egész testével érezte a megállók közti távolságokat. A villamos olykor csikorogva fékezett, de minden ilyen lassítás megakadásnak tűnt, és minden megállóban történő veszteglés üresjáratnak. Egy magas fiatalember minduntalan eléhajolt, ilyenkor a világot egy pillanatra a fiatalember szemüvegén keresztül látta, noha ezáltal csak még inkább fölnagyítódott, ami pedig amúgy is nyilvánvaló volt.

 

2

 

A vörösre festett hajú lány már várt rá az árkádok alatt. Messzi­ről föltűnt, mert az esernyőjét nyitva felejtette, és mulatságos ag­godalommal tartotta a feje fölé. Láthatólag alig aludt: a szeme karikás volt, és arcát ismeretlen, halvány árnyékok szabdal­ták.

Átvágott a nedvességtől fekete úttesten. A lány csak most vette észre: leeresztette az ernyőt, és eléje szaladt. Fölágasko­dott, belefúrta arcát a nyakába. Megigazította a gallérját, közben megdicsérte az arcszeszét; érthetetlenül fojtott volt a hang­ja. Ő ingerülten szabadkozott, helytelennek tartotta volna egy arcszesz illatát a saját érdemeként feltüntetni.

- Kocsival vagyok – jegyezte meg a lány, és jelentőségtel­jesen a kinti esôbe mutatott. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, vajon a lány „kérkedni” akar azzal a kocsival - vagy ez me­gint valami utalás? De vajon „mire” akar célozni? Érthetetlen feszültség lett úrrá rajta.

A lány azonban már szemmel láthatólag hozzászokott a hangulataihoz: egy ideig némán ácsorgott mellette, majd természetes hangon megkérdezte, ne hajtsanak-e ki a közeli, műemlékeirôl nevezetes kis­városba, mely föltehetőleg „ilyen időben is jó szórakozást nyújt majd”. Nem látta értelmét, hogy ellenkezzen.

A kis Nissan a közelben parkolt. Bekuporodott a szövethuzatos ülésre.

 

Ahogy fölhangzott a motor halk zúgása, meg kellett ta­pogatnia az arcát, mert hirtelen az a képzete támadt, mindez még az éjszakai taxiút folytatása. Ismét tökéletesen cserben­hagyta az időérzéke. Ez a zavar ezúttal nem egyszerűen a „jövő” és a „múlt” fölcserélődése volt: inkább mintha egyszerre több, egymástól független időben is jelen lett volna, melyekben aztán kedvére járkálhatott előre-­hátra. Egy másik élet vigasztaló-ijesztő áthallása volt ez: annak felismerése, hogy más változatok is lehetségesek (vagy más szavakkal: hogy „másképp” is alakulhatott volna minden). Metsző, fájdalmas bizonyosság volt ez, azonban furcsamód egy pillanatra sem semmisítette meg azt a párhuzamos, vígasztalanul re­ális tudatot, miszerint minden, ami van, „most” van, és még egyszer soha nem történik meg.

Mire föleszmélt, már a hídon jártak. A lány folyamatosan beszélt mellette. Egy pillanatra megriadt, mert mintha vonatkere­kek csattogását hallotta volna, de csak a korlát sűrű oszlopai sü­vítettek el mellettük. A folyó mozdulatlan, barna szalagnak tűnt a magasból. Amint a híd görbületén fölfelé hajtottak, mintha egy képeskönyvet nyitnának ki, tárult eléjük a táj. Észre­vette, hogy északról, a hegyek felől kezd fölszakadozni a fel­hőzet: ezt gyorsan megmutatta a lánynak is.

- Látod? A hőerőmű kéményét a távolban mintha már meg is világítaná a nap.

Közbevetésével akaratlanul is félbeszakította a másikat. Az éppen magáról beszélt: tompa hangon azt ecsetelte, hogy úgy érzi, „rossz korban” született, hogy más korokban és tájakon szívesebben élt volna. Most, hogy megza­varták, tétován oldalt pillantott. Ő gyorsan bólintott. A lány, mintha mi sem történt volna, folytatta, hamarjában a lovagkort és a ro­mantika korát említve elveszített lehetőség gyanánt, hontalan­sága bizonyítékául. E naiv párosítástól benne ingerült türelmetlenség ébredt. Micsoda zsákutca!, gon­dolta, s egyszeriben heves viszolygás fogta el minden hasonló il­lúzió, tyúkagyú vágyakozás iránt.

 

A hídfőről nagy ívben észak felé kanyarodtak. Végigrobogtak egy rozsdás korláttal szegélyezett felüljárón, a zajfogó palánkok kö­zött medvevörös leveleket kapott föl a szél. Lassan távolodni kezdtek a folyótól, és az északnyugati lakótelep irdatlan, hasáb alakú épületei között hajtottak tovább. A házak előtti parkolókban gyerekek labdáztak, a kapubejárók körüli, virágfölddel feltöltött betonteknőkből haragoszöld cserjék ágai hajoltak elő. A bokrok leveleit és a gyerekek ruházatát le­számítva mindennek egyöntetű cementszíne volt. Az egyik teknő közepén valami kerti szerszámmal a kezében kötényes öregember hajla­dozott.

Az eső fokozatosan elállt, a felhőzet elvékonyodott, itt-ott föl is szakadozott, s derengő réseken keresztül a kék ég darabkái tűntek elő. A szélvédő is hamar megszáradt, csak az úttest maradt még nedves, talán, hogy megőrizze magában a kerekek fenyegető surrogását.

A lány, aki ekkor egy ideje már hall­gatott, hirtelen ismét megszólalt. Bizonytalanul azt kezdte fejtegetni, hogy a látszat ellenére ő tulajdonképpen „szégyellős alkat” - sőt, ha az aranyláncos fiatalem­berrel fönntartott kapcsolatát tekinti, tovább megy: hogy tulajdonképpen gyáva. Miközben beszélt, tekintetét mereven előre, az útra szegezte. Pedig csak feszeng annak a férfinak a társaságában - ami azt illeti, szinte minden társaságban -, és csak kivételes alkalmakkor képes föloldódni. Mindez föltehetőleg kezdeményezésektől irtózó, befelé forduló alaptermésze­tével és a kiszolgáltatottságával magyarázható.

Ő közbevetette, hogy semmivel sem látja a lányt kiszolgáltatottabb­nak, mint bárki mást, saját magát is beleértve. Rögtön meg­bánta a megjegyzését, nem együttérzésből, csak attól tartott, hogy ellenvetését a másik könnyen egyfajta igaz elkötelezettség jelének tekinti. A félreértést már így sem sikerült el­kerülnie, és a lány egy hosszabb egyenes szakaszon, ahol tartósan ötösben haladtak, bizalmasan a térdére helyezte a kezét. Igyekezett úgy tenni, mint aki semmit nem vesz észre.

Lassan maguk mögött hagyták a lakótelepet. Errefelé már kihaltak voltak az utcák, ha mégis megpillantottak valakit, az is csak egyhelyben, mintha parádézna, illegette házának teraszán magát. Gyümölcsfákkal szegé­lyezett, egyívású utcácskák mentén vezetett útjuk. Frissen vakolt templom mellett robogtak el. A kertekben még zöldellt a fű, de a diófák ágai már színesen hajladoztak.

 

Egy idő után újra sokemeletes épületek közé értek. A lányt láthatólag rendre fölbátorították a szürke épületkolosszusok, mert ismét megszólalt. Újszerű, meggyőző­déses volt a hangja. Azt kezdte taglalni, milyen viszoly­gással tölti el a kényszer, hogy minduntalan „be kell mutatnia magát” az embereknek, csak azért, hogy az érdeme szerint ér­tékeljék; hogy újra és újra bizonygatnia kell, a szavai, az ellen­kezései, a beleegyezései által kifejtenie, hogyan szándékozik cselekedni és hogyan nem, pedig ő is, mint mindenki, arra vágyik, hogy egyszer összetalálkozik valakivel, aki előtt azon­nal tiszta lesz minden már a mód által, ahogy a fejét tartja, iszik egy pohárból, vagy csak megigazítja a haját. Mindez persze, tette hozzá, csak egy része a játéknak.

- Én csak a régi gesztusaimat őrzöm - válaszolta ő kitérően.

A lány oldalt pillantott. - Ne érts félre – jegyezte meg. - Nem befo­lyásolni akarlak. Csupán attól tartok, olyan ember vagy, aki azt hiszi, velem szemben bármilyen tréfát megenged­het magának, nem szükséges együttéreznie, sem udvariasko­dnia. Pedig a hallgatásom nem jelenti egyúttal azt is, hogy mindent tűrhető­nek találnék.

Csönd támadt. A lány tekintete elbizonytalanodott.

- Tartok tőled.

Elhallgatott, választ várva rá bámult. Ő csak meredt tüntetően ki az ablakon. – Játssz csak, játssz; vajon hová érsz? – gondolta.

 

Az ég közben tovább tisztult, a fellegek fölszakadoz­tak, és a nagy, háromszög alakú nyílásokon, mintegy az út mentén hajladozó nyárfák hegyére tűzve a nap is elő-elôbukkant. Vidékies házacskák mellett robogtak el. Az egyik kertben a terasz irányából valaki hado­nászva szaladt előre, a kapu felé. Egy másikban avart égettek: a füstölgő kupacot három ember állta körül, roppant csömör ült az arcukon.

Lassacskán kiértek a városból. A lány, úgy tűnt, végleg elhallga­tott mellette. A maga részéről nem bánta: örült, hogy végre nyugodtan szemügyre veheti a vidék rende­zetlenül elszórt tereptárgyait. A földeket friss szántás barázdálta, a rögök közül gyökérdarabok és száraz csutakok meredeztek elő. Messzebb erős növésnek indult palántaszőnyeg borította a talajt, azt azonban, hogy milyen növényt ültet­tek oda, már képtelen volt kitalálni. Újólag tudomásul kellett vennie, hogy kiszakadt gyerekkorából; az erdei csavar­gások, bogarak és fáramászások emléke elhalványult, s mostanra egy ut­catábla vagy hirdetőoszlop többet mond a számára bármely fánál vagy bokornál. Valószínűleg a városi élet teszi, gondolta rezignáltan.

Az út menti tarló égett: mintha a föld parázslott volna. A talaj fölött ritkás csíkokban füst szállt. Távolabb, ahol a tarló véget ért, kis tavacska csillant meg: könnyűnek tűnt, mint egy darab sztaniol. Hepehupás dűlőút ágazott le feléje a főútról, egy darabig egyenesen haladt, aztán a szántóföld közepén, mintha a föld nyelte volna el, meglepetésszerűen végetért. Föladta létezését, vezényszóra! A kis tavat minden szabályosság nélkül emelkedő kavicshalmok szegélyezték. A dombok fölött repülőgép tűnt föl, fehér csíkot húzva maga után, aztán eltűnt egy felhőben.

Oldalt sandított. A lány merev derékkal ült mellette, és előre, az útra meredt. Száját összeszorította, szemei oldalról is kivehető, groteszk rezgőmozgásokat végeztek.

Megérezhette, hogy nézik, mert váratlanul felé fordult.

- Úgy bámulod az embert, mint aki inkább csak elgondolja, mit szeretne mondani, de végül mindig csöndben marad - jegyezte meg. Nyilvánvaló volt, hogy valami mást szeretne mondani, csak fegyelmezi magát. Olyan hi­vatalos volt a hangja, mintha a munkahelyéről telefonálna.

- Nem értem, mire gondolsz.

Bogár csapódott a szélvédőnek.

- Hát, hogy sohasem tudom, most szórakozott vagy-e, vagy pedig csak szigorú - nevette el magát a lány.

- Leginkább tanácstalan vagyok – nevette el magát ő is, félig-meddig őszintén.

 

Sűrű bozótos mellett robogtak el. A menetszél, és mint egy láthatatlan tenyér, söpört végig a bokrokon. Fehér madárraj rebbent föl, aztán nagy csattogással jobbra fordult. Egy felhő árnyéka ijesztő gyorsasággal száguldott utánuk. A nap teljes erővel sütött, a szemből jövő autók orra izzani tűnt a fényben. A távolban hétvégi házak ablakai csillantak meg.

 

Hirtelen észrevette, hogy bal kéz felől, egy aszfaltozott bekötő úton ócska furgon közeledik. Pontosan tudta, mi fog történni. - Vigyázz, ez kifordul elénk! - kiáltott a lányra, az azonban, akár egy lassított felvételen, csak őrjítő késlekedés után taposott a fékbe. A furgon csikorogva kikanyarodott eléjük, kipufogójából lila füst csapott elő, és nekik az utolsó pilla­natban megfarolva még sikerült annyira lelassítaniuk, hogy besoroljanak mögé.

Némán ültek. A kis kocsi csendesen gurult a furgon mögött. A váratlan élmény súlya egészen letaglózta őket.

Egy idő után a lány rekedten megszólalt. - Veszélyesen megnőtt a reakció­időm – mondta. Nyelt egyet. – Talán a gyógyszerek miatt – tette hozzá.

Ő megkérdezte, miféle gyógyszerekről van szó, mire a lány elmagyarázta, hogy jó ideje nyugtatókat használ; eleinte csak „hébe-hóba” kapott be egyet, de az utóbbi idôben néha napokon keresztül is „szedni kényszerül” őket. Beszéd közben minduntalan rápillantott, amitől ő lassan úgy érezte, az egésznek egyfajta vádaskodás jellege támad. Újra feltámadt benne szervült gyanakvása. Csak azért, mert gyönge, így rá­tukmálni valakire magát! Szerencsére a lány egy gyors előzésbe kezdett, és mire visszatértek a jobb oldali sávba, már mindketten belátták, hogy tanácsosabb csöndben maradniuk.

Szótlanul robogtak tovább. A kis kocsi, mintha csak jókedvében ugrándozna, meg-megpattant a javított úttest egyenetlenségein. A levegő szinte vib­rált a bódult rovarok kavargásától. Az útmenti fák egy szakaszon megbetegedhettek, legalábbis teljesen kopaszok voltak, s mint óriási halcsontvázak, sorakoztak az árokparton. Csupasz ágaik könyörgő kézfejekhez hasonlatosan hajladoztak a szélben.

A fasor végén emeletes házak tűntek föl, jelezve, hogy a kisváros határához közelednek. Egy tilosat mutató közlekedési lámpánál megálltak. Az árok­parton, lábaival az égnek meredve döglött sün hevert.

A lámpa zöldre váltott. Jobbra kanyarodtak.

 

Az út hamarosan kiért a folyópartra, s onnantól kezdve a víz mentén kanyargott a városka központja felé. Az ártéren karcsú cö­löpökön hosszúkás épületek álltak. Jurta alakú étterem mellett haladtak el, távolabb sportpálya salakja vöröslött a gaz közepén. A fák lombjain túl egy pillanatra föl­tűnt a görögkeleti templom tornya is, ami már a régi városközpont közelségét jelezte.

 

Némán gubbasztott a lány mellett, hol a kínosan szürke műszerfalat, hol az egyre városiasabb környéket figyelve. Váratlanul egy leágazást vett észre jobb kéz felé, meredek utacskát, mely éles ívben kanyarodva ereszkedett a folyópart felé. Odaszólt a lánynak, hogy hajtsanak le itt. 

Zötyögős, köves kis csapás volt, mely végül az ártér tágas síkján ért véget. Elhagyatott térségre jutottak ki, melyet csupán néhány fa és bo­kor tarkított, és a víz felé egy félhold alakú, kavicsos partszakasz határolt. A folyómeder errefelé összeszűkült, a víz sodrása fölerősödött, felszínén falevelek úsztak nagy sebességgel tova. Az erős kőhajításnyira lévő túlparton sárga és halványzöld fűzfák hajoltak a víz fölé.

Ahol a köves út kiszélesedve a part menti kavicsosba olvadt, megálltak. A lány kiugrott a kocsiból, csillogó szemmel kettőt tapsolt, és előre szaladt. Magas sarkú cipőjében ügyetlenül botladozott a köveken. A folyóhoz érve leguggolt, és belelógat­ta kezét a vízbe. - Nem is olyan hideg! - kiáltott hátra. Egy ideig ide-oda húzogatta a víz felszínén az ujjait, aztán visszatipegett a kocsihoz: a hátsó ülésről pokrócot vett elő, széthajtogatta, ráterítette egy fatörzsre, és leült.

Odaállt a lány mellé. Csönd volt, csak egy közeli fán cser­regett egy szarkaféle madár, és a víz zúgott halkan a köveken.

A lány hirtelen felé fordult: - Miért akarod magadról mindig elterelni a figyelmet? - Annyira minden átmenet nélkül szólalt meg, mint aki egy néma monológot hangosít föl hirtelen. Nem érti, mit kérdez a lány, dünnyögte. Az azonban nem is várt választ, tovább lendült egy másik gondolatra, belekezdett egy újabb történetbe – csapongott a maga szokásos, öncélú módján tovább. Elmesélte egyik éjszakai álmát, majd minden átmenet nélkül egyik barátnőjét hozta szóba, aki valamelyik akkoriban megnyitott, elegáns halétteremben kapott munkát. De csak félfüllel figyelt oda. Az eget bá­multa, a vonuló, opálos fellegeket.

- Néha mohó vágyat érzek, hogy múljon az idő, és ezáltal idősebb legyek - hallotta ismét a lányt. - Csak nem arra vágysz, hogy meghalj? - vetette közbe, némiképp az akarata ellenére. - Nem – válaszolta a másik -, én a halálra csak mint egy soha be nem teljesedő eshetőségre gondolok. Én... – itt kipirultan megakadt, mint aki előre szégyelli magát a mondanivalója miatt – én abban reménykedem, hogy ha valamit nem szívesen hiszek, azt álomként még mindig elfe­lejthetem. – Elmosolyodott. – És cserébe talán testet öltenek az álmaim.

Csodálkozva pillantott a lányra. Hirtelen olyannak látta, ami­lyennek még sohasem: zöld szemében sárga pontok csillogtak, s arcán mintha visszatükröződött volna a víz komoly, nyugodt kékesbarnája. Bronzvörös haja meg-megcsillant a fényben. Elhatározta, hogy mostantól kezdve mindig igyekszik ezzel az új, friss szemmel tekinteni a lányra.

Az lehajtotta a fejét. Magányos dél­előttjeiről kezdett beszélni, a csöndről, szorongásairól, és arról, hogy a testetlen félelem mozzanatai mégis egyfajta „alkalmat” jelentenek a számára, „megismerési lehetőséget”, bármi­lyen különösképp hangozzék is ez: okot arra, hogy jobban ügyeljen környezetére és önmagára. Szertelen pró­bálkozásai ugyan rendre elenyésznek, de ezt mégsem érzi kudarc­nak: úgy tartja, már pusztán abban, ahogy az ember megpróbál megfelelni a kihívásoknak, van valami fölemelő és remény­teljes. Persze, fűzte hozzá, szeretné megtanulni a világban való élés további módozatait is, mert még távolról sem sike­rült a hétköznapok minden fogását elsajátítania. Fölkínálkozó vágyai és képzetei csak véletlenül adódnak, sután, sze­rencsésen vagy szerencsétlenül, mikor hogy - de ez nem is csoda, hiszen még annyira fiatal.

 

Ahogy a lány beszélt, ő a profilját nézte, mint egy árnyképet, a festetlen ajkakat, amint formálják a szavakat. Az erős szél minduntalan belekapott a vörös tincsekbe. Elcsodálkozott, mi­lyen gyönyörűségesen természetes látványt nyújt ebben a pillanatban a lány. Egyúttal meg is riadt, mint aki attól tart, frissen támadt érzései valamiképpen lépre csalják.

Hátrább lépett. Szorosan a lány mögé állt, míg ki nem került a látósugarából egészen. Combjával a keskeny hátnak tá­maszkodott, gyöngéden, de egyben arra is ügyelve, hogy a másik ne legyen képes eldönteni: mozdulata tudatos választás eredménye, vagy véletlen egyensúlyvesztés csupán. Közben halkan megjegyezte, a lány körültekintőbb is lehetne a vélekedéseiben; hogy úgy tűnik a számára, a másik túlságosan is sokat akar, és ezál­tal akaratlanul is saját szorongásának elemeit szolgálja. Pedig elegendő pusztán átélni a dolgokat: nem felhívást intézni hoz­zájuk, csak hagyni, hadd kövesse egyik esemény a másikat. Az embernek nem „szereznie” kell a tapasztalatokat, csupán eltöl­teni az időt, a legjobb képességei szerint.

 

A szemközti bokor ágai közt hirtelen megakadt a kékszarka: kétségbeesetten verdesett, míg sikerült kiszabadítania magát. A lány odapillantott, és durván elnevette magát. Feltűnően közönséges volt a hangja. Őt meghökkentette ez a frissiben támadt könyörtelenség, ahogy a másik a pergő tollú madáron mulat. Kinézett a folyóra. Egyszeriben az eszébe ju­tott, milyen mesterkélten viselkedett a lány sokáig, hogy szinte mindvégig milyen könnyen a „felszínes formák” csapdájába ke­rült... Elfordult. Voltaképpen mit keres itt? Vajon hogyan lenne képes ez a festett hajú csaposlány a már belé ivódott, begyako­rolt viselkedési formák köréből kitörni? Egy pillanatra bizonyosan érezte, hogy a másik tisztának föltáruló énje csupán egyfajta maszk, s kedveskedése hamis kedveskedés, melyre csak magánya vagy valamely futó hangulat nyomására kényszerült, s amely rögtön a már régtől fogva ismerős női önzésbe és közönybe csap át, amint a másik a legkisebb jelét adja „behódolásának”… Hátrált egy lé­pést, és lehajtotta a fejét. Már csak abban reménykedett, hogy a másik nem mozdul meg: csöndben marad, hagyja magá­ba hamvadni a megroskadt pillanatot, mert most bármely kön­nyelmű szó, semmire nem kötelező, olcsó gesztus csak ugyanazt jelentette volna: hogy semmi közük nincsen egymáshoz.

 

Ez a gondolatmenet lehetett a „végszó”. Egy pillanat műve volt. Végigmérte az előtte ülő alakot, és teljes biz­tonsággal megérezte: vége. Valamit elrontottak.

Mintha már egészen máshol lett volna. Nézte a lányt és körülötte az üres gyepet, és nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy egy idegen ül ott. Az is megérezhetett valamit, mert – talán igyekezetében, vagy mert nem ismert a női megoldásokon túl más lehetőséget – hátra fordult, fölemelkedett ültéből, és egy jellegtelen, szórakozott, s egyben végtelenül gya­korlatias mozdulattal a másik nyaka köré fonta a karjait. Ő valósággal megdermedt erre az érin­tésre. Látta magát kívülről, kristálytiszta tárgyilagossággal, de hiába. Bárcsak valaki más állt volna ott! De csak ő volt ott.

 

Elege lett az egészből. Állt, a magányraítéltetettségtől lúdbőrösen, és várta, a másik mikor hagyja abba. Közben az járt az eszében, vajon hányszor játszotta már el a lány ugyanezt a szerepet, más és más társakkal, de bizonyára mindig ugyanígy, legföljebb egyre erőszakosabban és kétségbeesettebben... Az, mintha mit sem vett volna észre, kibontakozott, belekezdett ismerős történeteinek egyikébe - de már nem figyelt oda. Tompaság, kelletlenség volt az egész.

Végleg kívül volt.

Hallatlan bágyadtság lett úrrá rajta. Odébb lépett - csak hogy távolabb legyen. Kihúzott egy száraz vesszőt, és ütögetni kezdte vele a lába szárát. Egy ín minduntalan előugrott a lány nyakán, oldalt, de ez is csak egy pillanatra kötötte le az érdeklődését. A fa­törzset kezdte bámulni, amelyen a lány ült - a kéreg durva redőzetét, ahol véget ért a takaró. A vizet, mint zúdul örvénylő medrében lefelé. A sárguló lombú fákat a túloldalon. Megint a lányt, még mindig oldalról, mint ráncolódik az álla alatt a bőr. Rózsaszín nyelve ide-oda csapkodott a fogai között. Magas hangon elnevette magát: mintha ásított volna.

A másik gyanútlanul felé fordult, és azt javasolta, hogy hagyják ott a kocsit, és sétáljanak be gyalog a városka főterére, amely már kétségkívül nem volt túl messze... Nem is válaszolt. Nem értem, mit mond, gondolta. Hirtelen olyan laposnak látta a lány arcát, mintha nem a valóságban, csupán egy TV képernyőjén látná.

Torkig volt az egésszel. Hanyagul megjegyezte, hogy tanácso­sabb lenne mégis kocsival menniük - nem mintha ellenkezni kívánt volna, csupán világosan érezte, hogy sem­mi keresnivalója nincs többé ezen a folyóparton.

A lány bólintott. Némán fölállt, és összehajtogatta a pokrócot.

Visszaballagtak a kocsi­hoz.

 

3

 

Amikor beült az első ülésre, hirtelen valami hűvös, embertelenül tárgyilagos figyelmet érzett meg kettősükre irá­nyulni... De csak egy pillanatig tartott. Elképzelni sem tudta, mi lehet az. Kibámult az ablakon. Frissen vakolt, műemlék-­jellegű épületek maradtak el mellettük.

A főtértől nem messze, egy „angol jellegű” söröző előtt parkoltak le. A festett cégtábla láttán hirtelen annyira megszomjazott, hogy nyersen megjegyezte, helyesebb lenne, ha „tartalmatlan sétálgatás” helyett azonnal beülnének valahová; ­az „azonnal” szót megnyomta.

A lány ellenkezés nélkül követte.

Leültek. Egy korsó sört rendelt, a másiknak light kólát. Előre könyökölt, állát az öklére támasztotta. Egyre nőtt benne a feszültség. Mi keresnivalója van még itt? Egyedül maradni végre! A teremben akkora volt a zaj, hogy amikor a felszolgáló egy tálcával a kezé­ben végre melléjük kanyarodott, legszívesebben utasította volna, hogy szüntesse be ezt a borzalmas tányércsörgést és ezeket a fül­siketítő asztaltársalgásokat... AZONNAL! Kishíján belecsapott a levegőbe. Csaknem eleredt a könnye, annyira kihozta sodrából az asztalok fölött gomolygó cigarettafüst.

Lecsillapodni végre! Hátraszegte a fejét, és egyetlen húzással föl­hajtotta a korsóját. A lány tétován mosolyogva üldögélt mellette. Mesélni kezdett valamit – ő udvariasan igyekezett odafigyel­ni rá. Megadóan hallgatta a „vendéglátóipari barátnőről” szóló történet foly­tatását. Észrevette, hogy a másik beszéd közben mind­untalan kiveszi füléből a klipszét, maga mellé helyezi az asztalra; a hajával játszik; kényeskedve le-lehunyja a szemét... Vajon mit akar?

Elcsörtetett mellettük egy részeg, de olyan hangosan, hogy a lány ijedten összerezzent; felugrott, hogy a részeg férfi után rontson, de végül meggondolta magát.

Körül­nézett.

Fehér arcokat látott, asztalokat, könyököket, karórákat, de bármivel találkozott is a pillantása, legszívesebben azt mondta volna neki: a szemem elé ne kerülj többet! Már nem is észlelte a dolgokat, inkább csak úgy a szeme elé kerültek. Nézte a lányt és körülötte a zsúfolt vendég­lőt, és minden arc és minden tárgy helyett csak „fél­megoldásokat” látott. Mennyire elege volt már ebből! Kinyitotta a száját, hogy rendeljen még egy korsó sört, de végül inkább csönd­ben maradt. A lány a sajnálatraméltó fülbevalóival, körülötte ezek az erőlködve simára gyalult asztalok... Ugyan! Hulladék! Akkorát ásított, hogy kattant az állkapcsa. Ült, hallgatta a söröző robajait, s közben csaknem elemésztődött a vágytól, hogy megszabaduljon végre ettől az asztaltól, a lánytól, a korsó alatt az alátéttől, hogy beleízleljen valami egészen másba - valami újszerű, különbejáratú keserűségbe.

Mintha hirtelen fény hullott volna egész addigi életére, az álmaira, a kételyeire, a fogalomzavaraira: tudta, mit kell tennie. Mintha ez az utolsó kudarc kitanította volna: többé nem viselkedhet úgy, mint eddig. Látta a befejezést. Képtelen volt el­dönteni, vajon a mennyezet emelkedik-e meg, vagy csak a világító­testek ereszkedtek ilyen képtelenül alacsonyra.

Nagyot sóhajtott, és a lányra nézett. Az, talán a nagy idegensé­güktől megriadva, mesélni kezdett egy horvátországi vendéglőről, egy ten­gerparti teraszról bizonyos citrusok alatt... De ő csak hallgatott rá. - Jó lenne elmenni veled abba a vendéglôbe - mondta a lány engesztelően, de erre sem válaszolt. Egy bátortalan évődésre, mely félórája még úgy megnevettette volna, most az arcizma sem rezdült. Csak nem belemenni ezekbe a hallga­tólagos megegyezésen alapuló játékokba! Ez talán azt jelenti, hogy többet vár magától?

 

Elhatározta, hogy még egyszer megpróbálja. Óvatosan a lány mellé hú­zódott, de csak amikor egy pillanatra az eszébe jutott, hogy ők most valamely zajos és zsúfolt helyiségben ülnek, csak akkor vált természe­tessé, hogy átkulcsolja a másik vállát - anélkül, hogy ebben bármi esetlenséget látott volna. Simogatta a lány arcát, a bőrt a nyakán, és egy-egy apróbb érintés sikerült is neki, amitől egy pillanatra az a kalandos gondolata támadt, hogy ő most egy távoli, félreeső helyet fedezett föl magának - és csakis magának. Vajon mit érzett át ebből a lány? Várakozás­teljesen nézett rá, de csakhamar kitűnt, csupán olyasféle várakozással, mely egyformán szólt minden férfinek, összes volt és leendő sze­retőjének, sőt mind közül talán neki a legkevésbé.

Elmúlt a harmónia, elkapták egymástól a fejüket.

 

Ridegen s félelemtől eltelve kezdték für­készni egymást. A lány már nem színlelt, és olyan kérlelhetet­lenül nézte, hogy egy halk köhintést is alig mert megengedni magának. A szomszéd asztalnál már percek óta nevetett egy tár­saság, harsányan, de nyilvánvalóan minden ok nélkül. Hiába pró­bált valami másra gondolni, nem volt más. A lány már rég nem figyelt rá, ő mégis képtelen volt elfordítani a tekintetét. Végighúzta kezét a másik alkarján, a drága gyapjúpulóveren, és üvölteni szeretett volna. Amint előre nyúlt, a korsó megbillent a könyöke alatt… A lány a csuklójára tette a kezét, és elhúzódott; ki­nyitotta a retiküljét, és a dobozfedél kis tükrében nézegetni kezdte magát.

Ő úgy maradt, kezét ügyetlenül előre nyújtva. Egy széket kihúztak, valahol földre gu­rult egy sörösüveg: mintha néhány zajrémmé zsugorodott volna a világ. Odakint megtörtént a szörnyűség, és őt érte. Miért nem hallotta már a szomszédos asztaloknál beszélgető vendégeket sem? Legalább a vendégek nyújtottak volna némi megkönnyebbü­lést!

 

Magához intette a pincért, és fizetett. Ahogy kiléptek az utcára, automatikusan a kocsi felé fordult. - Hová mész? - kér­dezte a lány meglepetten. - Ideje hazamennünk - vetette oda, de nem állt meg. – Még rengeteg dolgom van - tette hozzá. Közben szur­kolt, nehogy a lány rákérdezzen, miben áll az ő folytonos, „sürgető” tennivalója, de azon már nem látszott kíván­csiság: üres arccal szaporázott a nyomában.

Beültek a kocsiba. Már járt a motor, amikor a lány - talán egy utolsó kísérlet gyanánt - felé fordult, és fürkészve a szemébe nézett, de ott minden bizonnyal megpillantott valamit, mert hirtelen megfa­gyott az arca; visszafordult a helyére, és indított. Apró kavicsok röppentek szerte a megpördülő kerekek alól.

Egész úton nem pillantottak egymásra, nem szóltak egy szót sem. A lány olyan erővel markolta a kormánykereket, hogy ujjainak vége egészen elfehéredett. Az út közömbösen kanyargott előttük.

 

Ugyanazon a helyen álltak meg a kapunál, ahol a taxi is a kövér sofőrjével az éjszaka. Megint egy utalás! Nem lehetett nem észrevenni a jelenségeken eluralkodó szimmetriát. A lányra pillantott, de az olyan hideg közönnyel tekintett vissza rá, hogy nyilvánvaló volt, nincs szükség további fontolgatásra. Kinyitotta az ajtót. Amint kifordult az ülésről, meghallotta, hogy a lány halkan utána szól. - A jövő héten minden nap délután dolgozom. - Elszégyellte magát, arcára mo­solyt erőltetve visszafordult.

-  Jó, jó, majd fölhív­lak. Ne haragudj.

-  Nem haragszom.

Megcsókolták egymást.

 

A járdán még megvárta, míg a kocsi elindul. Érezte, hogy a feszültségtől ráng az orra tövénél egy izom. Egyedül maradni végre! Amikor a lány végre belelépett a gázba, definiálhatatlan megkönnyeb­bülés fogta el. Hosszan nézett a távolodó kocsi után,  miközben újra elhatalmasodott rajta az érzés, hogy mostantól kezdve „minden” megváltozott.

Nem ér a nevem! Nem érzett szomorúságot. Nem számít! Mostantól kezdve – semmi nem számít!

 

Fölrobogott a lépcsőn. Az előszobatükör előtt hosszan és ujjongva vizsgálgatta magát, mint aki abban bízik, máris megváltozott az arcán valami. Milyen világfiasan nyúlt el az előszoba a lakás belseje felé! Egy pillanatra újra föl­csillant előtte a remény, hogy még kitörhet a korlátai közül  - bármiben nyilvánuljanak is meg azok.

A konyhában kinyitotta a hűtőszekrényt. Rettenetesen megéhezett. Ismerős! Kikotorta a sarokból az enyészet felé tartó felvágottat, és falni kezdte. Fuldokolva evett, rágás nélkül. Fölrán­gatta a kenyértartó fedelét is, de csak egy keményre száradt serclit talált; azért egy darabig elrágódott rajta.

Hirtelen betelt az egésszel. Átment a szobába, és leült az ágyra. Minden átmenet nélkül eszébe jutott a lány: látta maga előtt vörösre festett haját, törékeny vállát, a karcsú felkaro­kat; felidézte magában, mint mosolyog, mint hall­gat el, amint csodálkozik... Vállat vont. Addigra minden szélsősé­ges, sajnálatraméltó érzelmi gyakorlaton túl volt már.

A délutáni nap ebben a pillanatban besütött az ablakon. A ragyogás mélyén ismét megpillantotta a lányt: éppen hazaért, fáradtan nyúlt végig az ágyon. Olyan könnyűnek látta képzeletben, hogy a karcsú test alatt alig nyomódtak be a rugók. Az asztalon ott sorakoztak az éjszaka elöl maradt kristálypoharak. A vit­rin üvege sárgán lángolt a napsütésben.

Váratlanul egy férfi jelent meg az ajtónyílásban. A lány meglepetten fölpillantott. Nyilvánvaló volt, hogy nem ismeri a másikat, mégsem tűnt túl ijedtnek. Az idegen kényelmesen odasétált az ágyhoz. A lány kiváncsian követte a tekintetével. A férfi hirtelen el­kapta a nyakát, és fojtogatni kezdte. Olyan erővel szorította, hogy a lánynak nem volt ideje tréfára venni a dolgot. Kurta nesz hallatszott, a lány arcán halálos félelem kifejezése jelent meg… Szájából folyadék szivárgott, közben mély hangon mormogott. Aztán olyasféle zaj hallatszott, mint amikor valami elpattan; mint amikor kő csapódik egy kocsi aljához. Édes nyál csorgott az ágyra. Az idegen lassan, nagyon lassan kezdte visszaengedni az élettelen testet - - -

Lentről fékcsikorgás hallatszott: összerezzent, majd azonnal lecsukódott a szeme megint. Elbágyaszthatta a képzelgése, mert abban a pillanatban, amikor a lány feje a párnára hanyatlott, ő is elaludt.

Órákon keresztül hevert mozdulatlanul az ágyon. Nem álmodott semmit: csak mintha valaki egy vizes ronggyal csapkodta volna kívülről az ajtókilincset, kitartóan, őrjítő egyenletességgel.

 

III
 

 

BEFEJEZÉS

Amikor magához tért, már sötétedett. Karórájára pillantott. Hat óra múlt: lélektelen és fakó óra, melyben az őszi nappal voltaképpen már végetért, de még az este sem „lépett érvénybe” igazán… Fázott. A téli öltöny színéhez hasonlatos sötétben furcsa, surrogó hangok hallatszottak… Felült az ágyon. Legszívesebben örökre be­szüntetett volna mindennemű érzékelést.

Fölemelte a kezét, és megtapogatta az arcát; még megvolt, de egy olyan durva és idegen­szerű változatban, mintha csak egy gumimaszkot tapogatott volna. Visszaejtette a karját. Feküdt: volt. - Nem jól van ez az este - suttogta maga elé. Végül, mint rendszerint, az idő segí­tett: valahol harangozni kezdtek, és ettől visszakönnyebbült önmagába.

Felkönyökölt, meggyújtotta az olvasólámpát. Pulóvere és az egyik zoknija a fo­tel karfáján csüngött, a nadrág a másik harisnyával a földön. Kiáltó rendetlenség!, gondolta, és valóban, szinte hallani vélte, ahogy ez a már-nem-öntudatlan rendet­lenség: kiált. A harangszó hosszan kitartva zengett a távolban, konok, idejétmúlt elszántsággal.

Fölugrott, és a szekrénybe hányta a fölfordulást okozó ruhada­rabokat. Visszaült a helyükre. Valahol az emeleten kinyitottak egy víz­csapot: mintha a falban zubogott volna az a vízsugár. A bútorok csupán pillanatnyi gesztus gyanánt nyugodtak a padlón. Az ut­cáról fölhallatszott a gyér forgalom moraja. Megint végigtapogatta az arcát: hogy kopnak a sejtjeim! A hajába túrt, mindez annyira unalmas volt. Igen: minden azt az oldalát mutatta, melyet jobb lett volna eltakarnia, mégpedig lehetőség szerint mindörökre.

 

Egyszeriben zsúfolásig tele lett önmagával. Érezte, amint a kilélegzett levegő végigfut a légcsövén, és viszolyogni kezdett tőle, csak mert belőle jön… Mellkasa hangos roppanással megemelkedett, aztán úgy maradt. Egy mérhetetlenül beteges, el­lenszenves ő-t hordozott magában, akit jellegtelen, nem evilági kétségbeeséssel kényszerült megélni. Újfent tökéletesen bi­zonytalanná vált, ki az a homályos alak, aki mindezt elszenve­di és elgondolja. „Én” - ez a szó hirtelen annyira pongyola megfogalmazásnak tűnt, hogy elhatározta, a jövő­ben tartózkodni fog minden hasonló kifejezéstől. Széttárta a combjait, előre tartotta a kezét, még a száját is kitátotta, hogy minél kisebb felületen kelljen érintkeznie önmagával.

 

Fölállt, hogy kimenjen a konyhába, de ahogy átlépte a küszöböt, az árnyéka valamiképpen elmaradt... Inkább visszahátrált az előszobába. Itt meg azonnal szembetűnt az arca a falitükör­ben: először nem is akart ráismerni, annyira el volt torzulva. Anélkül, hogy hasonlatokat keresgélt volna, mindjárt különféle állatok jutottak az eszébe. Ilyen arccal sem gondolatokat, sem érzéseket nem engedhet meg magának senki! Jobbra-balra fordította a fejét, grimaszokat vágott, de képtelen volt rátalálni „arra” az elveszett arcra... Erre nem volt felkészülve: hogy egyetlen, előkészítetlen pillantással elveszíti az önmagával érzett azonosság utolsó bizonyítékát is.

Nem volt többé maradása. Magára kapta a zakóját, és kifordult az ajtón. Közben igyekezett arra gondolni, hogy odalenn egy valóságos utca vár rá, boltok, járdák, aszfalt, csupa olyan dolog, ami még jelent valamit.

 

Ahogy kilépett a kapu alól, ütött-kopott gépkocsi robogott vé­gig az utcán, baseballsapkás vezetője gyors mozdulattal éppen fölfelé tekerte az ablakot. Aztán csönd támadt. Az utca kihalt volt, árnyéka, melyet a járdára vetett, alig volt kivehető. A ka­pualj helyi jelleggel feketéllett mögötte.

Találomra elindult valamerre. Bármire gondolt is, úgy tetszett csak, nyelvbotlás: mintha minden gondolata csupán más eszmék súlyavesztett utánérzése lett volna. Az elégedetlenségtől megkordult a gyomra. Amint befordult a sarkon, kishíján beleütközött egy ala­csony emberkébe, aki egy, még tavalyról ott maradt választási falragaszt tanulmányozott nagy buzgalommal… Mankó volt nála, de csak olyasformán tartotta a kezében, mintha sétabot lenne. Erőlködve silabizálta a szöveget, közben hátra-hátrahőkölt, olyasfaj­ta ijedelemmel, mint aki attól tart, a betűk fölsértik az arcát… A mankó „kőrisfából” készült, markolata fénylett a sok kapaszkodástól.

Igyekezett ügyet sem vetni az emberkére, csak elsietett mellette. Bősz nemtudomásulvehetnékében aztán az egyik kapukijáró előtt csaknem elütötte egy kifelé tartó furgon: a sofőr kihajolt az ablakon, odakiáltott valamit, majd belelépett a gázba, de ő csak ment tovább, nemtörődöm mosollyal az arcán, és amikor végre utána fordult a furgonnak, az már bekanyarodott egy mellékutcába. Nem tudta, merre jár, csak abban bízott, hogy valamiféleképp a „körút” felé tart.

 

Kisvártatva ki is ért egy jókora térre, melynek túloldaláról már a körút lármája hallatszott. Addig az utcák meglehetősen elha­gyatottak voltak, de itt a játszótéren egymás hegyén­-hátán nyüzsögtek a gyerekek és a felnőttek: utóbbiak többnyire már nem egészen fiatal férfiak és e férfiakkal szembetűnő módon össze nem illő, fiatal nők voltak. Amikor elha­ladt a homokozó mellett, egy kisfiú fölnézett rá és elmoso­lyodott, és a mosolya olyan gyöngéd büszkeséget sugárzott, oly tisztán és áthatóan, hogy ez a tisztaság egyszeriben őrá is ráragadt. Vele, egy gyerek szemé­vel észlelni! Igen, ez talán elűzné végre az ízetlenséget, a rátelepült, irdatlan csömört. Nézte a kisfiút, és közben azon töprengett, vajon miféle tudálékosság jogosítja fel „őt” arra, hogy megvesse ezeket a korán öregedő, fáradt felnőtteket, akik kiabáló és ugrabugráló gyerekeiket von­szolják maguk után, és persze idegességükben meg is verik néha? Egyikük, aki egy visítozó kisfiút tartva éppen meglendítette volna a karját, észre­vette, hogy nézik, és hirtelen szégyenkező lett a tekintete, reménytelen és kiábrándult egyszerre, mintha egy vele egyívású néz­né őt, egyörömű-egykeserűségű, aki előtt nem érdemes titko­lóznia. Félhomály és októberi langyosság ereszkedett alá a porfátyolos térre, a műanyag reklámszatyraikkal a kezükben álldogáló, festett hajú nőkre, a padokon szunyókáló, közbelé­pésre mégis mindig kész nagymamákra és a gyerekekre, akik doboltak sarkukkal a bádogon, mielőtt a csúszdán lecsúsztak volna, miközben a többiek már ott tülekedtek mögöttük a létrán - az egész ismétlődő, ide­-oda hullámzó jövés-menésre, melyben tulajdonképpen nem történt semmi, csak szállt a por és tombolt a gyereksereg fülsiketítő zsivaja, a szülők kiáltozása és hátul, a beton futballpályán a bőrlabda tompa puffogása.

Szívesen megállt volna nézelődni, talán le is ülni egy kicsit, de nem lehetett. Nem tűnt valószínűnek, hogy képes lenne még bármit is szemügyre venni anélkül, hogy mint unos-untig ismertet, el ne taszítsa. A magas, nagyon magas platánok, a szilvaszínű, sötétedő tér... Ballagott a körút irányába tovább, és csak amikor már végleg elvegyült az embertömegben, fogta el a kétség, hogy talán túlzottan is félénknek bizonyult; hogy még próbálkoznia kellene tovább, mielőtt végképp idegenné és befogadhatatlanná válik mindaz, amit csinál.

 

A buszmegállóban megállt, és türelmesen várakozni kezdett, de kis idő után egy másik férfi is lecövekelt mellette, amitől egyszeriben az a benyomása támadt, hogy túl sokan lettek a megállóban: meg sem nézte magának a férfit, csak tovasietett.

A folyó irányába fordult. Ahogy lépkedett, megint erőteljes testi képzetei támadtak: érezte, mint hajlik be és pat­tan ki a térdízülete, mint lengenek a karjai, hogy ráncolódik nyakán a bőr... Megkordult a gyomra, de aztán megpillantott egy gyanús külsejű hamburgert, amint egy szemből közeledő könyvelő­külsejű férfi éppen a kapafogait mélyeszti belé, és elment az étvágya. Két afroamerikai fiatalembert látott menni maga előtt, kezük mélyen a zsebükben, kabáthasadékuk hátul szélesre ki­nyílt, és látni lehetett mindkettőjük hátsó részét - mindkettő­jükön egyforma kordbársony nadrág volt. Az üzletek üvegajtajai mö­gött, mintha benn rekedtek volna, tébláboltak a járókelôk. A túloldalon az élelmiszerbolt ajtajában egy munkaruhás férfi sörösüveget emelt a szájához, minden fölösleges kitérő nélkül; közben beszédbe elegyedett egy alacsonyabb férfival, de társalgás közben sem néztek egymásra, az egyik kifelé, az utcára, a másik a kezében tartott üvegre me­redt, és csak a megjegyzéseik tartották köztük a kapcsolatot.

Olyan világosan észlelt mindent, mintha egy nagy szakértelemmel megrendezett kiállítás területén kóborolna, ahol minden tárgy valamelyik másikkal is kapcsolatos. Elhaladt egy thai gyorsétterem mellett, és a műanyag asztalokról váratlanul eszébe ju­tott rég látott íróasztala a munkahelyén. Egy repedés láttán az aszfal­ton, amelynek aljában üvegtörmelék csillogott, egy fiatal nő szájára emlékezett vissza. Az égen felhôk úsztak, a fák koronája kifeszült és összecsukódott, leve­lek sodródtak az úttesten: igen, megnyugtatóan mozgásban volt minden. Megnézett magának egy különös, fagylalttölcsér formájú felhőt – már megint alakzatot észlelek, gondolta váratlanul -, de mire ismét odanézett, a felhő szerte­foszlott az égen. Izgatottan für­készni kezdte a házak fölött boltozódó, falevelek között át­derengő eget, mintha e kékség mögött valami egészen más kez­dődne - egy másik táj, egy ismeretlen érzés, esetleg egy vá­ratlan, minden mást elhomályosító lehetőség.

 

Ebben a biztonságosnak tűnő hangulatban megint az eszébe jutott a vörös hajú lány. Kékre festett autóbusz zúgott el mellette, amelyről tudta, hogy a sörbár közelében tenné le… Vállat vont. Valószínűtlen volt, hogy még sikerülne kiengesztelniük egymást. Egyébként sem volt szüksége a várható, sután érzelmes jelenetre, melyet bizonyára képtelenek lennének elkerülni.

Ennek már vége, gondolta.

 

Éktelen csörömpölés jelezte, hogy tőle alig néhány méterre, a járda­szigetnél a megállóba áll egy villamos. Átvágott az úttesten. A peron olyan üres volt, hogy akaratlanul is nagy levegőt vett. Csak a kocsi belsejében lézengett néhány utas: mintha élettelen botokat döftek volna a padlózatba, mereven álldogáltak és kifejezéstelenül bámultak maguk elé. Egyforma, műanyag-hatású arcuk volt és egyforma, szedett-vedett ruházatuk... Toppantott. Már megint! Gyerekes! Most már mindig így lesz ezután?

Személygépkocsik úsztak el az ablak előtt, fényszóróikból fehéren lövellt előre a fény. A kirakatok fény­körében járókelők árnyai derengtek fel. Egy mozi előtt elhaladva a pénztárfülke ablakához éppen odahajolt valaki: mintha gyónna.

 

Olyan komplikált és csúf érzés fogta el, hogy megijedt, a tekintete elárulhatja: összeszorította a szemét - de ekkor meg kép­zeletben egy facsavar szállt el előtte keresztben, s nyomában egy csomó más fém-, fa- és csontidom, és különös módon mindegyik tárgy mintha valamiképpen önmaga „ellentéte” is lett volna, mintha minduntalan „kifordultak” volna önmagukból, át saját ellenkezőségük­be: egy krómozott csaptelepből pálcányi vattacukor lett, néhány vasszegből ugyanannyi át­vérzett kötés, majd vissza... Mindez annyira borzalmas látvány volt, hogy le kellett szállnia.

De most már minden csak ugyanazon rémkép merő ismétlődé­se volt. Megvetette a lábát, s a forgatagba bámult. Hártyás szem alatti táskákat látott, orrsövényeket, Fotex szemüvegkereteket, érzékien duzzadt, kegyetlen ajkakat; és bármerre nézett, minden külön volt, a homlokok, a fogsorok, a hajzatok…

 

Lepillantott: a fal tövében csikkeket, egy kisméretű furnérlapot és két fekete lécdarabot pillantott meg. Csaknem felkiáltott, hozzá képest annyira emberszabásúnak tűntek még azok a lécdarabok is. Valami földöntött egy parkolási tilalmat jelző táblát, és most ebben a járdán heverő táblában váratlanul a halál jelét is­merte föl. Már túl járt rajta, de visszafordult, és még egyszer szemügyre vette, mintha ezzel még érvényteleníthetné.

 

Minden kockán forgott megint, egyik pillanatról a másikra. Eszébe jutott a sündisznótetem, amit még a délelőtt látott, és úgy érezte, azonnal el kell kezdenie gondolkodni önmagán. De hogyan? Született ez meg ez. Apám volt ez meg az. Anyám szintúgy. Már mint gyermek arra készül­tem, hogy... Satöbbi. Hát lehetetlen kitörnie a sablonok közül, máskép­pen élnie vagy gondolkodnia? Bárki hal is meg, gondolta, bár­mikor, csak rendetlenséget hagy maga után. A felindultságtól rángatózni kezdett a szája sarkában az izom.

Azon kezdett töprengeni, mennyi idős is tulajdon­képpen, de nemcsak az éveket számolta meg, hanem a hónapo­kat és a napokat is, pontosan, egészen addig a percig, hogy meg­állt ezen a járdán. Egy csupaüveg irodaház bejáratánál álldogált. Milyen hosszú időt töltött már el idelent! Ha belegondolt, hogy akár a legutolsó óra is milyen ne­hezen telt el, alig értette, hogyhogy nem fulladt meg az una­lomtól és jelentéktelenségtől már jóval előbb. De valahogy csak eltelt az idő, gondolta. Valahogy mindig eltelik az idő. Valahogy csak el fog telni az idő: és ez volt a leggusztustalanabb.

Körülnézett, és alighogy megpillantott egy magánál idő­sebb embert, mindjárt „idejétmúltnak” találta, s föl nem foghatta, hogy-hogy el nem enyészett már régen. Fölülmúlta a képzelő­erejét, hogyan álltak ki eddig mindent, annyi csalódást és vereséget, és képesek még folytatni is. Kell, hogy legyen valami trükkjük! A rutin egymaga nem segít. Némiképp csodálta őket, elsősorban azonban utálkozott, és valahogy nem volt kíváncsi a trükkjeikre. Az a férfi is például ott abban a minisztériumi rendszámú Passatban kétségkívül csodálatraméltó volt, amint elterpeszkedik a hátsó ülésen, és nem hagy­ja, hogy félreállítsák, vagy bármilyen más módon a „pozíciójára” törjenek - de vajon nem lett-e volna tisztességesebb, ha ide­jekorán kiszállítja a sofőrjét, és önkritikusan egy teherautó alá kormányozza magát? Hiszen csak kinevetteti magát ott hátul, azzal az életformaszerűen jelentéktelen, hivatalos külsejével!

Semminek nem volt értelme, legföljebb mímelt, bár értel­mesnek mímelt értelme – arra gondolt, hogy a világtörténe­lem összes nagy koponyája abban a temérdek könyvben, mely­ben minden tudásukat összefoglalták, sem jutott elôbbre ennél a siralmas fölismerésnél. Egyszeriben nem értette, hogy az a fiatal pár például, amelyik éppen elhaladt mellette, hogyan lehet még mindig egy pár akkor is, amikor pedig már régen tovaha­ladtak - s noha ez igen rokonszenvesnek tűnt, nem volt világos, hogyan képesek beszélgetni egymással tovább, ugyanolyan semmitmondóan, mintha mi sem történt volna?!

 

Megpróbált visszaemlékezni a síkföldi falura, ahol a gyerekkorát töltötte, de bármit idézett az emlékezetébe, az nem emlékez­tetett adott tárgyakra vagy személyekre, hanem inkább egészen máshonnan származó illatokra és érzésekre, és ezekre az érzésekre sem úgy emlékezett, mint valamire, ami elmúlt, hanem újból és újból átélte őket, jelenvaló dologként; nem „emlékezett” a bol­dogságra és az undorra, amit annak idején érzett, hanem most volt „boldog” és most „undorodott”, ahogy ott ácsorgott a járdán, mégis anélkül, hogy ténylegesen átérezte volna boldogságának-undorának a tárgyát. Undor és boldogság: de az eredő egy olyan erős tanácstalanság volt, hogy egész teste beleviszketett.

Feje fölött sötét tárgy koppant a falhoz. Fölpillantott: egy villámhárító laza sodronya volt az. Már előzőleg, ami­kor elindult otthonról, a saroképületen is megfigyelt egy villám­hárítót, és most ezt az ismétlődést meglehetősen különösnek talál­ta. Nem lehet véletlen, hogy kétszer egymás után előfordul egy villámhárító, gondolta. Egyáltalán, minden ilyesféleképp ala­kult az utóbbi időben: mintha minden tárgy emlékeztetett volna egy má­sikra. De mire céloz éppen egy villámhárító ismétlődése? Mit lehet kiolvasni egy villámhárítóból? „Villámhárító”: csak nem valami szórejtvény?

Csak nem értelmezni semmit, intette le magát. Csak hagyni megtörténni a dolgokat, elfogulatlanul; figyelni, mint követi egyik élmény a másikat, vonuljanak csak föl a történetek, semmibe nem avatkozni, így a sok ember is, akik végül az „élményeink” lesznek, árnyként táncol majd el előttünk csupán. Se felszólításokkal nem zaklatni őket, sem a körtáncból ki nem von­ni egyikőjüket sem: csak nem megfejteni semmit. Majd az egyik dolog következik a másikból szépen.

 

Fölemelte a tekintetét. A házak között vastag dróthuzalokon lámpatestek himbálóztak, s mint csigahéjak, búgtak a szélben.

Autóbusz csörömpölt tova: az ismerős zajtól a ház­falak behorpadtak, aztán lassan kiengedtek...

Lepillantott a járdára: tekintetének súlya alatt megroppant az aszfalt...

Hátraszegte a fejét, olyan erővel, hogy kishíján az arcára csúszott a homloka. Mintha meglöttyent volna benne valami... Vissza, vissza! Amíg valami jóvátehetet­len nem történik!

Már szédelgett. Szerencsére a közelben egy presszóajtón éppen kilépett egy férfi – betámolygott, mintegy a helyére. Leült egy asztalhoz, a tenyerébe temette az arcát. Nyugalom! Az utcai zaj után szinte érezte a hátában a csöndet.

Egy idő után körülnézett. A legtöbb asztal üres volt, és ez az üresség most mintha fölmentést adott volna a beláthatatlanul fenyegető széttagolódás alól. Szemközt egy nő gyümölcs­parfét evett, a sarokasztalnál két öregúr sakkozott - ez volt minden. Az öregemberek hangja olyan volt, mintha valahol messze kavicsokkal teli kartondobozokat rázogatnának.

Ahogy minden gondolat nélkül ott ült, ismét az eszébe ötlött a festett hajú lány. Töprengeni kezdett, vajon elal­vás előtti éberálma jelentett-e valamit - esetleg, hogy a lánnyal valóban történt valami? Aggodalomtól eltelve fölemelkedett a székről – de aztán nyomban visszazökkent. Fölösleges megkeresni azt a lányt, gondolta. Mintha egy olyan szép, idegen or­szágot szándékozott volna meglátogatni, melynek még semmiféle testi alakja nincsen.

 

A szemközti asztalnál turistaházaspár telepedett le, azonnal fényképezni kezdték a gyereket, de csak akkor nyomták meg a kioldót, amikor az végre valóban gyerekesen mosolyodott el. Közben úgy gügyögtek hozzá, hogy amikor meghallotta, el­határozta, hogy ő maga, személy szerint sohasem fog így beszélni sen­kivel. Az egyik öregúr ebben a pillanatban fölemelte a hangját a sarokban, olyasféleképp, mint­ha meg szándékozna fenyegetni valakit, és aszerint is gesztikulált hozzá.

Lehorgasztotta a fejét.

- Mit parancsol?

A felszolgálónő állt előtte. A nőnek sűrű, összenőtt, barna szemöldöke volt. Hirtelenjében nem értette, mire vonatkozik a kérdés, ezért, mint aki félreértéstől tart, elnézett a nő válla fölött az ablak mellé kiakasztott, bekeretezett plakát irányába, mely egy nemrégiben piacra dobott „gyomorkeserű” likőrt hirdetett. Az utcán öreg IFA teherautó parkolt: az ab­lakon keresztül látta, hogy a platón egy férfi áll és erőlködve föl­felé ráncigál valamit. Súlyos, iromba tárgy lehetett, noha a férfi jórészt eltakarta. Atlétatrikóra vetkőzött alak volt, hóna alatt kidagadtak az izmok, ahogy húzta-vonta azt a valamit a platóra.

A felszolgálónő még mindig előtte állt. Rendelt egy üveg sört, de közben egy pillanatra sem volt hajlandó levenni a tekin­tetét a teherautón álló, nagyokat fújtató férfiról. Szeme sarkából érzé­kelte, hogy a nő csodálkozik valamin, és elcsodálko­zott ezen a csodálkozáson, mert a maga részéről semmi kivetni­valót nem talált a viselkedésében (mint ahogy bizonyára a felszolgálónő is helyénvalónak tartotta a ma­gáét). Mindenesetre föllélegzett, amikor végre magára maradt - hogy nem kell tovább kifelé bámulnia azon az ablakon.

Egy lakkozott körmű kéz letette elé az üveget. Töltött. A pohár fölé hajolt: apró tűszúrásokat érzett a homlokán. Ivott. A pohár falán keresztül megpillantotta az eszpresszót: a horgolt abrosszal borított asztalkákat, a nőt, amint éppen végez a parféjával, a turistacsaládot, az öregurakat... Egy öregasszony, őt csak most vette észre, mozdulatlanul ült a tükör alatt: mintha aludt volna.

Egyetlen mozdulattal fölhajtotta a poharát. Magához intette a felszolgálónőt.

- Fizetek - mondta.

A nő elő sem vette a blokkfüzetét, csak szinte találomra mondott egy összeget. Ő föl­emelte a tekintetét, és tagoltan az összenőtt szemöldökök irá­nyába diktálta, mennyit kér vissza. Nem várta meg, míg a nő le­takarítja az asztalt: fölállt, és elhagyta a he­lyiséget.

 

Az utcán, a kijárat mellett fiatal nő állt: belenézett az arcába, mire az szabad, mértéktelenül elutasító, s egyben re­ménytelen mozdulattal megrázta a fejét. Tovább indult. Időközben teljesen besötétedett, az utat szegélyező fák lombja között égő lámpák sugárzásában az ágak szilárd, fekete vázként mere­deztek, körülöttük némán rezgett a levélzet, hol fényt, hol árnyékot játszva. A pergő levelek neszét csak akkor lehetett hallani, ha erősen odafigyelt az ember, különben elnyelte suttogásukat a körút szorongató zúgása. Egy tető fölött sápadt, kerek érmeként derengett föl a telihold. Nem tűnt valóságosnak a város, csupán egyfajta érzékcsalódásnak, aminthogy ő sem létezett már, legföljebb egy-egy elhanyagolható „hogyan”-ban.

 

Megint egy mondat jutott az eszébe: „Lám, semmi nem elég”. Végighúzta kezét a falon, hogy legalább érezzen valamit. Kétségbeejtő kilátásnak tűnt: hogy most már folyton tréningez­nie kell, fölmutatni az ilyen-olyan, egyre nyakatekertebb módo­zatokat, míg mások egyszerűen „élnek”, „hazamennek”, esténként a tévé elé „leülnek”... Mint aki beleesett egy óriási levesestálba.

Már bizonyosan tudta, hogy nem létezik a számára, csak egyfajta befejezés. Minden más lehetőségtől túlságosan eltávolodott már. De ebben a tudatban ezúttal nem talált semmi lehangolót.

Elhatározta, hogy hazaindul. A biztonság kedvéért még jól megnézte magának a kocsikijárót, amely előtt elhaladva a dön­tését hozta. A használaton kívüli, rozsdás vaskapu csu­kott szárnyait két kőbagoly őrizte. Az egyik bagolynak dőlve részeg feküdt: álmodhatott valamit, mert hallatlan fe­szültség tükröződött az arcán.

 

Az aluljáróban cigányok verekedtek, félkaréjban nagy tömeg állta őket körül. Nem érdekelte már a vér: megkerülte a csődü­letet, és fölszaladt a villamosmegállóhoz. Még éppen sikerült fölugornia az induló szerelvényre.

A kocsiban süket csönd fogadta. A peron üres volt, beljebb, a barna bőrülése­ken mozdulatlanul ültek az utasok… Hogy unta már! Behunyta a szemét: elfőtt rizst látott csomókba összeragadva egy akkora fazékban, amekkora csak egy üzemi konyhában lehet… Elképzelni sem tudta, hogy valaha, valahol, bárki újra lélegzetet vegyen egy szó ki­ejtésére.

Amikor leszállt a villamosról, futásnak eredt, hogy minél előbb… De már megszabadulnia sem volt mitől. Hirtelen álmosság fogta el: tett pár fáradt mozdulatot, melyektől az álmosságnak el kel­lett volna múlnia, de csak még bágyadtabb lett tőlük. Eszébe jutott egy és más, és nyomban megpróbált „kiemlékezéssel” meg­szabadulni az elgondolásaitól, de hiába. Ment, és közben azt érezte, hogy tüstént elalszik; de itt már a bekezdés vége következik.

 

Fácánok repültek át tűzön, egy öregember hazafelé igyekezett, de a térdén, mert hiányzott a lába, madarak futottak egy kukoricatábla szélén, egy férfi krétával az aktatáskájára fir­kált néhány számot; csipkebokor égett, egy szoba szentekkel, fecskékkel és templomi feszületekkel volt tele... Fékcsikorgás térítette magához. Már csaknem otthon járt. Ostornyeles lámpák hajoltak az úttest fölé, de az égők olyan azonosíthatatlanul rideg fényt szórtak maguk köré, hogy minden csak még kivehetetlenebb lett tőlük.

 

A ház kapuja, ahol lakott, most olyan hatalmasnak és ünnepélyesnek tűnt, hogy csaknem elgyalogolt mellette. Fölvánszorgott a lépcsőn. Ellenállást érzett, amint a kulcsot a zárba helyezte: mintha a kulcslyukban kezdene megkeményedni a levegő.

Besietett a szobába, levetette a karos­székbe magát. Lejjebb csúszott, kinyújtotta a lábát.

Csönd volt. Fölállt, hogy kinyissa az ablakot, végül csak nekidőlt az ablakkeretnek. Nekitámasztom ezt a rút, szibarita vázat, gon­dolta. A szomszéd lakásban hangosan fölhorkantott valaki, nem lehetett eldönteni, szunyókálás vagy szeretkezés közben. Az utcán rakomány nélküli teherautó porzott végig. A szemközti ablak­ban virágládái mögött öregasszony sziluettje tűnt föl: fölemelte a kezét, de nem lehetett eldönteni, locsoló vagy szőlő­fürt, amit a kezében tart.

Kopogás hallatszott a folyosó irá­nyából. Nem mozdult; megint fölhangzott a kopogás, és csak ekkor vált bizonyossá, hogy a szomszéd ajtaján kopogtatnak.

 

Kiballagott a fürdőszobába, kinyitotta a vízcsapot. A borotválkozó­tükör alól légy hullott a mosdóba, és elsodorta a víz.

Neki­dőlt a csempének. Végignézett a tükör alatti polcon, először balról jobbra, majd jobbról balra: olyan volt ez a pillantás, mintha ide-oda olvasna. Látott egy „fogmosópo­harat” két „fogkefével”, egy celofánzacskóban néhány „eldob­ható borotvát”... A mosdó mellett, a sarokban műanyag szennyeskosár állt. „Szappantartó” hevert a földön, szétnyílva, mellette egy „csíkos törülköző”.

Leoltotta a villanyt, és visszament a szobába.

 

Leült az ágy szélére. Gondolatok nélkül előre hajolt a térdére. Hirtelen élesztőíz árasztotta el a száját, és ez a kesernyés íz végre ráébresztette: minden, ami eltervezhető, megvalósult, és most mégis minden megmarad ugyanolyannak, legföljebb egy még áthatóbb és véglegesebb változatban. Egy szót kezdett el ismételgetni magában, az egyetlen szót, ami még az eszébe jutott: „parkolóhely”. Rápillan­tott a karórájára, mintha az meg „parkolóóra” lenne. A számlap sárgán csillant meg a villanyfényben. Milyen csodálatosan egye­dül vagyok!, gondolta.

Valaki váratlanul kiáltozni kezdett az utcán. Egy női hang próbálta csitítani. Nem értette pontosan, mit kiabálnak, mégis, mintha ezek a han­gok az eszébe idézték volna egy régebbi elhatározását, ezen a napon először parttalan élhetnékje támadt.

- Ki kell tartanom - suttogta. Teljesen mindegy volt már, ez az igyekezet milyen formában nyilvánul meg, egy dolog volt csak fontos: tovább nem hátrálhat. Végül megérezte, hogy mindjárt elsírja magát megkönnyebbülésében, hogy nem kell többé lepleznie, hogy vége van, kikészült. „Ah, sírok”, gondolta elégedetten. Mások most bizonyára más megoldást választanának, hiszen minden változat helyes, de ő, úgy látszik, pillanatnyilag „ennyire” volt képes... Alig merte elhinni: mint amikor egy súlyos tárgy a helyére zökken. Ráébredt, hogy ettől a pillanattól kezdve, bármi történik is még vele, fontos lesz, hallatlanul fontos.

Egyszeriben elfeledkezett minden másról. Semmi nem volt többé lényeges. Mintha hirtelen zsúfolásig megtelt volna múlttal: és minden, minden a „helyén” volt. A szoba kékes fényben földerengett: nem lehetett eldönteni, televíziókészüléket nyitottak ki valahol, vagy egy űrhajó szállt le a közelben. Pedig csak kigyulladt egy hibás érintkezésű égő az ablak alatt.

Mozgást érzett: huzat lebbentette meg az ágy mellett nyitva felejtett könyv lapjait. Csattanás hallatszott: egy kocsi ajtaját csukták be valahol.

Fölállt, és az ablakhoz lépett. - Kis híja, hogy bedőltem - suttogta. A szemközti ház fala szürke volt, mint az előző nap fölforralt tej. Valahol nagy zajjal leeresztettek egy redőnyt. Az egyik párkány alól galamb rebbent fel: egy pillanatig úgy tűnt, lezu­han, de végül, mintha egy fehér ököl nyílna ki a levegőben, szárnyra kapott.

Állt, és nem tudott másra gondolni, mint hogy mindannyian így folytatják az életüket, ki-ki a maga módján; ahogy rendkívüli alkalmakkor is, amikor minden kockán forogni tűnik, végül úgy él tovább az ember, mintha az egész egy szót sem érdemelne.