• A betűk soha

    nem halnak meg. CAPISTO!?

    Alszanak csupán.

Stanzák Tatjanának

Az utolsó levelek

 

 

Hóidő                                           

 

 

 

Mire elengedtelek, lapos és

könnyű voltál,

mint egy levegőzni induló rákbeteg.

A hálóing riadt mintázata,

éjszaka a légynehéz lüktetés a sötétben…

 

Ma még könnyű felidéznem:

olykor sikerül kitapogatni súlyos gyökereimmel,

újra éreznem lágy, sötét mozgásait.

 

Lüktetés, amint körberajzolja a megszokás

tárgyait… Míg érezni vélem.

A temetés januárban volt: a föld

keményre fagyott, furgonzörgés, egy éjszakai

szállítás tárgyilagos robajai.

 

(Az idő persze „telik” tovább.

Az évek során megtestesedtem,

sztereotípiák szokvány–mintázatává

váltam,

tagolatlan tömeggé, amint feledi

eredeti célját…

Egy repedést bámulok a - csaknem - hibátlan

felületen.

Ez megy minden este.

 

Utoljára újholdkor álmodtalak: nyirkosan ra–

gyogtál álmomban.

Időm fagyott tócsa, nyelvem

alig „érzi” a múltat – noha tisztázatlan,

mindez „minek” az érzése.)

 

 

Miféle utasításokat?

 

 

Miféle utasításokat hagyott maga

mögött árnyad, melyek e papír–

foszlányig űztek?

Árnyékom jó ideje máshova

„vetül” már, mint szeretném – de

ennek nincs

jelentősége.

 

Lehajolok, hogy megtapasztaljam

a kiválasztott földdarab

édeskés-sós ízét.

 

A terasz kő-zajongásában üres az

ég. Felhők úsznak, vakon,

a bokrokon csönd ül:

vajon „igazán”?

 

Ősz van, eső hagy

esőnyomot.

Tócsák hallgatnak

ezüstmereven.

A korláton hajszál csillan meg.

 

Ólomkristály csillog a lépcsőn, Hold–ragyogású;

a hajnal, ha eljön az ideje, ugyan–

ilyen ragyogás–nesz lesz,

fehér, halk ólom–csillanás.

 

 

 

Éj, vágóhídfényes és színehagyott            

 

 

Este van. A teraszon

ülök. Figyelem, ami a

lakkfekete időből megmaradt;

bámulom a holdfény fakó

izzását, a felhők

között sötétlő levegőutakat.

Emlékezem, hogy „maradjon” valami.

 

Szél fúj, inti neszre az ágakat.

Csukott szemmel bámulom a magas ég peremén

sugárzó felhők „medvevörös” ingását…

Egy ablak sápadt kontúrja dereng föl:

ügyetlen búcsúfény.

 

Új bekezdés.

„Költészeti osztály”? Ez is

csupán két szó

Ölyvmódra zuhanok.

 

Utam újabb elágazásához értem.

Árnyékom elriasztja arcodról

a faleveleket.

 

 

 

Asszonyarc

 

 

Kő gurul a bedeszkázott kertkapuig.

Mályva issza sárgán a fényt a hátsó–

udvaron -

időtlen repedés, hallgat árnya.

 

Pillantásod csillog e reszkető

csöndben:

indulatod vak hentesolló, éle

ellenállás nélkül hatolt húsomba.

 

 +

 

(Éji üveghang, sivár és lehetetlen búgás. Az

ablaknál álltam. Meglepett ez

az este.

A szél zajtalan fut tovább.)

 

 

 

 

Vagy, aki lennél

 

 

 

A vízforralót megtöltötted –

de csak félig.

Nincs jelentősége.

Az égen ajak formájú felhő úszik:

ő sincs az Úrhoz közelebb.

 

A nap előtt hársfalomb

ragyog. Levelek ereszkednek

a földre, puhán,

megbékélve az egésszel…

Levél és test is egyfajta

előérzet. Végül

a hársfalomb is megérti, holnapra

nincs sehol…

Az este sötét, áttetsző kelme: ösztön.

 

                   +

 

Állok az ablakban, figyelem,

a levegőt mint lepi be az ég –

azt őszt nézem, a kövek alól előbújó

árnyakat,

mint hamvad alkonytüzeink

forró parazsa.

 

 

 

 

A völgy felé

 

 

 

Asszonyi csontok a parketta alatt.

Hogy ragyogtak szenvedélyeink!

Mennyi táncos, összefonódva, testbeszéd:

megannyi muzsikáló violin-kulcs-csont.

 

Élni. Fakó foszlányok

csúsznak a múlt

papírdarálója felé.

Titkos vágyak, estszürke ég:

mennyi perc!

Egy nagy könyv egymást követő lapjai

(melyet nem olvas senki).

S mennyi könny! Irgalmas délutánok,

rezignáció és könnyek;

a végére ez maradt.

 

Íme, meglelted hazádat.

Bársonyos stressz, a vissza-visszatérő túleről-
tetések, sok régi pszichológiai trükk;

egyre erőtlenebb kiborulásaid, s végül az állott,

savanykás illat a bőrödön, míg csönd nem

támad („ismerős” csönd, melynél csupán

az esélytelenség lassú megszokása

fülsiketítőbb).

 

Fények az égen, csupa kék

meg sárga.

Itt nyugszik az összes, barátom, a parketta

alatt, mind: asszonyi csontfolyó;

csillogó zúgás, mely

ma még elnyomja a légvételek

makacs neszét.

 

 

Halvány és könnyed

 

 

 

A Károly körút kék kelyhében

két hópehely akadt meg a légben;

egyik sincs az Úrhoz közelebb.

Mindannyian távol vagyunk.

 

A kisebb vacogó árnyék, neonsátorban lebeg.

Társa szemközt, a függönybolt kirakatához

járt pihenni: retteg a jövőtől.

„Nagy volt az út, s most sápadok.” Ennyi.

 

Mennyi érzés! Eszembe villan, eszembe villansz:

egy haldokló nagyváros fénykísértete.

Igen, asztalodon lennék még egyszer morzsa –

lennék földed hűlt ege.

 

 

 Szárnyak

 

 

 

 

Elsajátítani végre a létezés művészetét.

Meta-fizika.

Kisajátítani az időt, mint egy telket.

Lenni szellő a liget fölött, hol Te vagy

a fa.

 

Este levinni a szemetet. Meg–megállva

elbámulni a csillagokat,

a „nyári” ég kárpitja mögött

lehajolni mélyre: talán az égig.

 

Másnap fölnézni a reggeli csillagokra.

Ömlik a fény. Az évszak

lüktet,

sajog és illatozik, mint

egy szuvas fog.

 

Egyre kevésbé értem, mit lepleznek

a szavak.

Kiterjesztem szárnyamat, kitágulnék

levetett bőrödre…

Ugyanoda vezet az összes út.

 

 

Ítélkező rózsa

 

 

 

Túl az időn, legszebb birtokomon,

a nyár meleg szobaállat.

A teraszfal aljában salétromvirágok

nyílnak;

salétrom-csönd, sárga álom.

 

Ingem édes, akár az éger.

Kerülj, mint egy pestisest, mint

egy mérges pókot, engem;

tudom, megbocsátani nehéz.

Légy fehérebb, mint az ingem.

 

Cseresznyeágak ecsetje mozog a

levegőben. Rád gondolok egyre,

tudván, milyen „olcsó” fogás

is ez…

De újra meg újra „elém bukkansz” –

mint egy kidobásra ítélt,

öreg esernyő.

 

Ki tudhatta előre?

Körkörös szirmok, bosszúra szomjas

rózsa: illattá oldja, mit húsz éve

elmulasztottunk.

Várja, hogy kifakuljunk virradóra.

 

 

 

Sárga és színtelen              

 

 

 

Július. Alszanak a fák.

Fehérség szívja magába a fényt:

színné válik, vízzé

és szirt-illattá: mi mássá válhatna?

(Válhatna, de józan ok rá

voltaképpen nincsen.)

 

Álmodó víz, tavalyi folyópart.

Léckerítés, árnyéka körbejár;

eszmék és szorongás-színezte gondolatok,

a víz mozgása és a fényé egyaránt

hullám, mozdul és elsimul

(amint a gyümölcsfa fogalma

is csupán eszme, noha megfogható:

növekedés-fogyás).

 

Elállt a szél. Csónak

távolodik.

Zokogás a teraszon.

Fönt árad az ég, szófejtésünk meghaladja.

 

 

Holdfény–szonáta                

 

Korán ébredt, fakó, vérrögpuha

hálószobájában.

Halk moraj: a redőny nyugtalan

mintázata. Mályvaszín egek.

Föllobban az érfalak szomorú madara –

ne félj, egy pillanat

még,

s lelsz új érveszélyeket.

 

Telik az idő. Aláereszkedve

végigsúrolták a fények,

a szorongás egy pillanatra enyhült.

Fény, majd ismét ráborul a homály.

Végtére sápadt árny, a kőmedence

peremén vízcsepp hullik alá:

ólomsúllyal vagy könnyedén,

egyremegy.

 

                               +

 

(Fehéren zuhantál a terasz kövére,

hangtalanul, vagy inkább „másképpen”

fehéren...

Vagy csak a képkeret álmodott még

egy arcot, utoljára végső

elutazása előtt?

Melyik nap feledted el? Vagy még mindig

feleded egyre?

 

Másnapra hó födi be az este

fogyó színét.)

 

 

Évszakok sivataga

 

 

Érzelmeink fénylő szobrok,

szél koptatja, hallom morajuk.

Alvadt vágyakozás: az idő. A csönd

is csak egy hang.

 

Magára eszmélésünk kontúrja

körülrajzolja az ősz lehajló ívét:

határozott vonal, a végén önmegsemmi–

sítéssel.

Feledés kékje keveredik az

emlékezésfehérrel.

 

Fénykülsőségei börtönében

magasan áll a nap, büszke, lángoló

torony, egyetlen pontra mutat…

Kérdések – – – De

nincs válasz, csupán újabb

kérdések.

Felbúg, halk emlékeztető, az idő.

 

Visszaáradnak a hajdani paradicsom–

saláta sós ízei, egy gyűrött mozijegy,

a kihullott hajszálak, minden.

Fájdalmas repedés: hosszúkás árnyékod

a falon.

 

Végül november végén visszatérnek

a varjak is a parkba, s fekete árnyékuk jelzi:

az innenső partról a

túloldalra értél.

Reménykedsz, mindez csak álom, de

a lebukó nap fakó fénye int:

közeleg az éj.

Várja a deszkát koporsós barátod.

 

 

Újra látni vélem

 

 

Az ifjúság hősei elszé–

ledtek, elragadta őket a beilleszkedés–

szenvedély;

nem tudni, merre vezet útjuk.

Mire kiismerték az időt, elvesztegették múltjuk

nagy részét.

 

Ki itt, ki amott – mit számít? Minden

határon túl.

Fenyőrigó áll az ablak vágyszögében, s

figyeli, amint a sok évszak

szertehull darabokra.

 

Talán az segítene, ha mind belehal–

tunk volna. Milyen unalmas! A

tavalyi színek.

Leveti köpenyét az ég, hogy

betakarja az álmokat – de

már senki nincs itt.

 

Nem látják, csak az őszirózsák, ők

úgyis hamar elfelejtik.

 

Milyen erőtlen a legtöbb próbálkozás!

Késő: a levelek lehullanak, az

álmok kínzó álmatlansággá

nemesednek.                      

Október van, az éjszakák csillogással teltek.

Egy öregember jár erre minden nap,

a botjával hadonászik.

Vak.

 

 

A vihar tükre         

 

 

Követi, úszik felhőid nyomában,

redőtlen ég. Szemeden szürke a hályog.

A február üres, a havazás nehéz.

Egy árnyék hátrafelé fut,                          

mint a rákok.

 

Este elfelejtettem átöltözni, az ing

ragacsosan terjed szét testemen.

(Külön választok minden egyes szót,

hogy érthető legyen.)

A magasban színpompás festmény: egem.

 

Mohó viaszujjak, tapad a házfalakra                    

a fény. (Érzelmi ujjgyakorlat.)

A ködbe fürkészve néz egy herceg

(vagy „hercegnő”? -

ráér eldöntenem holnap.)

 

A felhőkből galambtetemek hullanak

a járda kövére.

Tócsaezüstben hallgat az est:

vihar vak tükörben.

Lassú fénycseppek - a vére.                                  

 

 

Az ékköves gyűrű

 

 

Szélsodorta holló-csapat, északra tart.

Ridegen fénylik a tollak vágysötétje.

Az ablak tárva-nyitva, az estében

szikár szelek készülnek az égre.

 

A szoba csendjén kékesen átüt testem –

árnyék a falon, önarckép helyett.

Az ablakban egy férfiarc elefánt–szomorúsága.

Az ágy horpadása őrzi helyed.

 

Gyöngyök peregnek „karcsú” csontkezedből,

fölragyog egy gyűrű angyalszeme…

Szemhéjként mozdul az est, magát betakarja,

hallgat a lomb – de mit ér vele?

 

Végül nem maradt több szavunk.

Ősz van, egyre mélyebbre

hajolnak a levelek.

Aludj, gyermek, aludj szó.

Holnap este a nyomodba eredek.

 

 

Az elme változásai

 

 

Tegnap új szellem költözött a házba.

A régi halott.

Túl sok a fény, túl sokat látni.

(A kezdet tehát adott.)

 

Nem őszülök, csak múlik az idő. Ismerek

hangokat, melyek kék lánggal

égnek szüntelen:

a látás az árnyakat hiába leplezi;

valami hideg fut föl a szívemig hirtelen.

 

Egy álló hete nem alszom. A januári ég,

mely sokáig üres vágyakozás

volt, most ezüst felhőkkel teli.

Az álom csalóka elmevírus,

végtelenített zokogás.

 

Minduntalan újrakezdeném, de már

késő. Csalódás, düh és permanens

kialvatlanság, ennyi az

életem.

Nem volt még veszendő több, s fölösebb a sajgás.

 

 

Tíz év múlva

 

 

Elmegy, újra összeáll. Ugyanaz a szék.

A fű színe is ugyanaz… Tanácstalan vagyok.

Rigók hangja. Vagy

mégse? Sárga napfény–mozgás.

Mi a csönd? S honnan nyílik?

Hol a fészke: a száj? A gyomor?

És mitől ez a nyugtalan mozgás? Hová hamvadnak

az „emlékek”?

A valóság szerkezete nyilvánvalóan más.

 

Lassan hajunkra fújja a szürkeséget

az idő, újra sajog a repkény halvány-

zöld hajtása, a levelek,

fénybe verve ők is.

Az őszben lepke röpdös: csillog,

suhan a szélben, olyan magasan,

mint élőlény csak

megsebezve.

 

Fáj. Az érzéssel sebesen kell gondolni.

Igen, ennyire megnőtt időnk.

Apad a maradék. Hol a tegnapi fény?

Fáj, ahogy az este felhői ráégnek a

méltóságos kékre… Gőg-kék. Vágyakozás-kék.

Időtlen-kék, mint a nárciszok.

 

Tíz évvel ezelőtt pedig milyen

közonséges volt ez az este – másról

álmodott, mégis élt.

A fény túléli a színeket. Ma itt

ülök, látszólag ugyanúgy…

Tíz év múlva ne ez az este legyen.

 

 

Lemmingek vándorlása                 

 

 

 

A szürkületből fény válik ki, tejből

a savó. Dereng.

Egy kalap és egy üres irattáska

maradt csupán velem.

 

Álomfehér tetők. Levél hullik

pörögve a Feneketlen-tóba.

Nincs, csak ami lehet.

Az égről fénycseppek zuhognak a hóba.

 

Visszatér a jövő is, a még-meg-nem-lévő:

fakó kövek, egy fénypászma, s

egy aranyhajú kisgyerek, akit

bármikor elveszíthetek.

 

Állólámpa sárga fénykeresztje mögött

hallgat, mézpuha az éj.

A következő pillanatban megszűnik mind a mozgás;

a halál nem ébredés, inkább újabb esély.

 

A sötétben vakon álmodni kezd egy álom,

s az érzés marad csak, egyfajta „mégis”:

kanyargós út, mely az emlékekhez

visszavezet.

 

 

Az angyal árnyéka

 

 

A létezés művészete

 

 

Látótérkiesésem középpontjában szabálytalan,

fehér idom:

a „múlt”.

Elhagyott árnyék, súlytalan

omlik a falra.

 

Használt kerítéslécek mögött,

a szorongás–űrben állok.

Mennyi fény!

Érzések kristályszerkezete vakít el.

 

Az ablak üvegén hangtalanul,

akár  egy esőcsepp,

csorog alá s fakul áttetsző tócsává

az este.

 

Végül éjszaka lesz. Összecsap az álom kék és

fekete függönye, de

a temetőkert fejfái figyelmeztetnek:

veszélyes az úton továbbmenned,

lovag.

 

(Másnap fölkeltél, rendben levitted a szemetet.

Újra este lett.

A felhők szegélyét figyelted, az éjszakát:

a „semmit”, mely, úgy mondják,

Isten páratlan műalkotása.

 

Reggel aztán megint lementél, cigarettáért. Hirtelen

rádrivallt az ég:

„Ideje elsajátítani az evilági lét művészetét!”)

 

 

Egy napon

 

 

Egy napon csonttá soványodnak

sóhajaink.

Elválnak levegőtől és nehéz papírtól a szavak,

s mint vak zarándokok, keresgélik

zögő csontjaik hűlt

helyét.

 

Vajon hogy lehetett volna „máshol”;

„másképp”?!

Öregségfoltjait árulja a sarkon

szellemed: nyug–díj.

A föltorlódott léthazugságok morajában

csecsemőtetemek csúsznak egymásra

az állatias fényben.

Áttetsző inak, derengő, szakadékony

bőr; lassan az idő

mélyébe veszel te is, homokember.

 

De vajon „te” vagy–e még az, valóban?

Mi különböztet meg egy műanyag szobrot

a hallucinációtól?

A csömör csakhamar életformává válik, az

álmatlanság divatos szenvedély;

egy-két futó évszak még, újabb

haladékok, néhány savanykás, nyirkos

délután, mi van még…

Csönd van.

 

 

Érvénytelen ígéret             

 

 

Egy hajnalon arra riadt, hogy

elcserélte valakivel a

múltját.

Nem „ő” volt többé.

Nem volt senki és semmi;

halott tekintet volt.

 

Elhatározta, hogy kideríti az igazságot.

Ehhez először el kellett távolodnia

önmagától – – –

Fájdalmasan vonultak a mély felé ráncai.

Lehunyta a szemét: nem

kívánt többet magyarázkodni.

 

Másnapra cserbenhagyta a saját húsa.

Lefoszlott csontjairól, mint rózsaszín

felhők mögül az ég (mely pedig

mindaddig súlytalannak és segítőkésznek

mutatta magát).

 

A harmadik napon szíve furcsán

dobolni kezdett.

Mindig erre vágyott: egyre magasabbra…

„Milyen tágas a világ?”

 

Csönd lett. Estére kihűltek az erei.

Éjfélkor Isten aranyszögeket bocsátott a

tenyerébe.

 

 

 

Tollrajz

 

 

Reggelre kivirágzott a mandulafa a

kert végében.

Mi a bánat?

Leplezel, leplezkedsz, este, ha eljön az

ideje, lefekszel.

Folytatódsz az éjzokogásban, az éjzokogás

pedig folytatódik benned;

amikor elmúlsz, egy másik

tekintetben, feketén súrolja

mögötted az eget – – –

 

Álomlepte vidék.

Gyermekarc, rajongó, összemosódva

a holdfénnyel:

kifinomult „összjáték” támad köztetek.

Egy pillanat még, s reggel van.

Megint csönd.

Ez voltál tegnap, ma ez vagy.

Igen, ilyen egyszerű.

 

S hogy mi áll még előtted? Valószínűleg

semmi.

Kis idő még, és megérzed...

Keserű az íze, mint az őszé: közeleg,

hallani moraját.

Nyitott szem, csöndben figyel:

ezüst, mint szemközt a tó.

 

Ideje fölkelni, múlni a napokat tovább.

 

 

 

Hegyünnep volt       

 

 

 

Gyertya ég, alvadék-

kéken lobog.

A széken súlyos, szilvaízű szoknyád.

Emlék voltál, és most kiáltozva

alakot öltesz.

 

Éjfélre jár.

Üres szekrénycsönd.

Mézszínben rebben kontyod, s úgy

érzem, küszöbtelen a szívem – – –

 

Madár moccan árnyként.

Melyik ég gyepzöldje hajszolt?

Bukásunk lapul a legbelső

szobában.

 

                     +

 

(Üvegpoharak, angyali szolgák,

földköpenyben illatoztak az „üres”

fészerben.

Megtörtént, nyom nélkül, tehát

jóvátehetetlen.)

 

   

 

Emlékkönyvbe

 

 

Csak leszalad még egy üveg borért,

mondta.

Ültem a konyhaasztalnál, s

vártam.

Végül rám esteledett.

A téli ablakban élő higanyként csillogott

az ég.

 

A bolt már hetek óta zárva volt.

Csodálkoztam, hol marad.

A csillagok közt szikár fellegek vonultak.

Pedig milyen tehetséges volt, szinte mindvégig!

Gondoltam, jönnie kell.

 

(Lassan kihűltek szememben az utolsó vízcseppek is.

Igen, barátom, elfogynak a cigaretták.)

 

 

Pályaudvar

 

 

Ahogy múlt az idő, lassan elfelejtette,

hogyan került ide.

Leszállították csomagjaival

egy vakállomáson,

a tábla olvashatatlan volt…

 

A rozsdától minduntalan köhögési rohamot kapott.

 

Most egyedül ül a tóparton.

Fűzfaárny hallgat körülötte,

a levegő ólomsúllyal áll.

Víz rohan harsogva a palotakert felé.

Minden megvan.

Vagy csak megvolt?

Elfelejtette.

Hallgat.

 

Vak.

(Vajon „igazán”?)

 

 

Kényszer, tehát szenvedély

 

„Vár állott, most kőhalom…”

Csak álmodom.

Rejtvényként őriz az éj, mindösszesen

két szó: befödni magányod.

 

A kedd egy hosszú nap volt,

nehéz feledni;

az alkony fájdalmas, vastag hártya most,

amint a reggel bizonyára fájdalmas,

ezüst hártya lesz…

Bármerre indulj, előtted kanyarog utad.

 

Mint egy sötét, idegen bolygó,

vonzott e sajgás sokáig –

pedig futni lett volna jó.

 

                               +

 

(Az esti tónál, a parton végül

megálltam.

Hallgatag hattyú úszott, lassan, s

látszólag szabadon;

nem szólt, és nem is álmodott.

Titkos aranyútján metszette

magányom.)

 

 

 

Feledi megkövült árnyát

 

 

Tegnap délután esett. Utána

jártam egyet, kikerültem egy

öreg fűzfát: tövéhez a tó

fehér hullámait terelte a holdfény.

Csak ereszkedtem tovább,

le a meredek parton, egészen a

kövekig.

Óvatosan mozogtam,

nehogy elriasszam a szárnyként

remegő árnyakat.

 

Hideg volt a lélegzetem, hideg és súlytalan,

mint a levegő.

 

Végül ültem hosszan, a vizet bámulva,

míg este lett. És lassan meglett

a többi is,

a szél zajtalan futott tovább.

Egy-egy virág illata kelt át óvatlanul

a nyirkos sötéten,

üres csillagok fénye táncolt körülötte.

A szél, mint láthatatlan gyökérzet,

kapaszkodott e némaságba.

 

 

Körben sötéten lebegtek a tavirózsák,

forgásuk egyfajta szépséges, kollektív

zúgás volt.

Pedig csak tudatlan formák voltak;

az idő hírnökei legföljebb, mint minden, ami él;

az alig romlandó forma.

A csönd szépséges, elhagyatott pajta volt.

 

Teltek a percek, s egyre

veszítette fényét a vacak zseblámpa, míg

többé nem érzékelte,

csupán  „élte” szemem a

hullámok múlását.

Bőröm szürke volt, mintha hályogon

keresztül tekintenék, siratóasszonyszínű.

A bolyhos nyár körbetapogatott.

 

                               + + +

 

(Utóhang. Sebeddel óvtad a

zuhanástól: vajon kit?

Terheddel igyekezted tompítani hullását.

Ágyad két hete vetetlen,

fölkelni napok óta nem tudsz, s lassan

jajgatni sem.

 

De miért engedted magad fölé nőni

az eget?

Mi mást tehettél volna?

Kiben hittél?

Hagytad elburjánozni az időt, míg el nem

veszítetted egészen;

gördülni a Hold felé a néma üvegkoporsókat,

a fehér, egyre növekvő hullámokat,

míg el nem mosták szórakozott

vonásaid egészen.)

 

 

 

Emlék mind; éget

 

 

Olvasólámpa festi fehérre

a falat: vak este, mely körbe–

foglalja a fényt.

Fekete gyűrű Isten ujján.

A kertre lassan „hideg” alkony terül

(egy bodzaág kivétel csupán, melyet még

éppen elér a lámpafény).

 

A fölszínen új nemzedék tenyészik –

hadd tenyésszen.

Az idő végül úgyis egymáshoz

illeszti a dolgokat, egymáshoz rendezi

a sok részletet.

Elnyeri méltó helyét a gyermekkor, az ifjúság;

csak az hallgat, amiről

nem lehet beszélni, ami már régen

fájdalommá szervült.

 

Hallgatag ősz gyűlik a teraszon.

Vörös este – vagy inkább egy másik este

emléke? Bármivel találkozol, már minden

ismerős és hideg;

nehéz elgondolni, hogy a mélyben, a gyökér-

csöndben még létezhet bármi,

ami őszintébben él.

 

Barna kődarab, figyelmes; forog

a tekintet helyén. De csitt!

Összetartani a mozdulatokat,

amíg lehet.

 

Új bekezdés. Ragyogva bukik a

Nap, nyomában vörösen árad

a kert (legalábbis megmerítkezik a vörös

egy korábbi érzésében).

A bodza gyökere a kerítésnél a mélybe tör,

a mályva ágai ellenkezőleg,

fölfelé mutatnak…

Honnan érzik, merre nőjenek? Hogy

hol „laknak” a csillagok?

Honnan „tudják”?

De túl sok a következtetés: csupa jéghideg,

leszúrt bot, gyűlöletes.

 

Érzékelésem körülfogja a teraszt,

pohár teste a vizet…

Ülni és befogadni, amíg lehet.

A felhők a magasban új árnyakkal

kergetőznek, új halottakkal; az első csillag

fehéren megmutatkozik, sápadt és illatos,

mint egy tavaszi virág.

 

Így szemlélődve lassan magam mögött hagyom

a fényt. Amint elhagyott megannyi

más… Az este elhagyja az estét.

Az egyik felhő a másikat lassan

beéri; holnap esni

fog.

 

De ki ébred föl ágyunkban, amikor meghalunk?

Ki csillan meg a falevelekben? S ki

érzékeli a ma esti szelet?

Korábban lefelé nőttek az árnyak,

a föld hidege ellenkezőleg, többnyire

felemelt…

De az éjbe a fényt, bárhogy is reményli,

a sötétbe senki nem kíséri el.

 

 

Füvek és padok                 

 

 

Még érezni a százszorszépek

illatát,

tegnapról maradtak itt, fehérek,

a fűben égnek…

Az út szélén kövek: szürkék, mint az angyalok.

Távolabb „zöld” bokor, talán csak

befejezni a versszakot.

 

A hajdani érzések, mint könnyű pára,

lebegnek a gyep fölött.

Az imént még esett.

A szikár levegőben iszonyú rémálom,

nylonzacskó akadt meg egy tölgyfaágon.

Végében hosszúkás árnyék: madár

emeli szárnyát.

 

A murva mentében padok.

Errefelé hajdanán játszótér volt.

Fölöttük két öreg, sétabottal:

az erkélyen ülnek, némán,

immár negyedik éve.

 

A padokat nézik; vagy a fákat?

A széttárt, könnyű ágakat?

Ülnek és hallgatnak, immár negyedik éve:

két rozsdás, a temetőben felejtett lapát.

 

Az idő fájdalmatlanul folyik át

az ujjaik között. Az este barnán távo–

lodik a félhomályban:

egykedvűen figyeli, amint a sok múlt végül

emlékezéssé, a csillogás visszavonhatatlan

ürességgé válik.

 

 

Impromptu

 

 

 

A félelemnek ezer színe van,

a magánynak csak egy.

 

A faágak közt csupa kék,

csorog le a földre, hol a mélyben

csak "barna" van;

vak ágak, görbe ormok, koporsódeszka–

csönd.

 

A fű zöld, a félhomály hűvös.

Elaltatni végül testeden a ruhát.

 

 

A reggel kútja

 

 

Ül szótlanul a semmi ágán,

a csend szertenő, mint egy páfrány,

belakja a „sötét” zugokat.

A sarokban nyolcujjú kéz, pók kutat.

 

A fény kiömlött tej, szivárog,

betemetni túlérzékeny arcán az árkot.

Túl sok a képzelgés. Por lepi vánkosunkat.

Ne álmodtunk volna oly sokat!

 

A sebesült önérzet, a rideg magány

lustán csorog végig az elme

kényszerzubbonyán.

„Futni”, „élni”, „érezni egyre” – forog a lemez.

A konyha csillogó homállyal teli; egyremegy.

 

A nagy gyerek, az ösztönlény úgyis magára

marad végül.

Túl sok a szó, a fölös szenvedély… Szédül.

Nevek, illatok, irattárcák, öltönyök: minek.

Mosolyog, arcán kétfelé csorognak a sínek.

 

(Utóhang

 

Este van, feleségem olvas a nappaliban.

A gyerek már alszik: nagy, okos Caliban.

Azt álmodja, mi lehetne, s nem azt, ami van;

megfordul: üresség ragyog a karjaiban.)

 

 

 

Amikor nem érezzük magunkat, élünk

 

 

A kapualj alól az este előlép,

helyén azonnal új árnyak nőnek: füvek, nyárfák,

a Semmi sokrétű változatai.

Mind az Egyet várják, melytől, mint reménylik,

idejük megsokszorozódhat.

 

De ez a fölszín. A mélyben új nemzedék

tenyészik… Hadd tenyésszen.

Nyüzsögjenek csak: lessék, míg szél támad, s

énekelni kezdenek az

ereszcsatornák…

Galambok (vagy galambutánzatok?) kavarognak

őrjöngő rajokban az

égen.

 

Ősz van. A város zöld meg sárga.

Begyűjtve a dombhátról a szőlő, a

gabona, mind:

asszonycsapat figyeli, asszonysereg,

milyen halott az orcánk.

 

A háztetőkön múlnak a fények.

Az ég magas, szürke... Esik az eső:

ezüst, tehát él.

Fénycseppek gyűlnek a járdák kövezetén.

Fény és víz: alig látni már

a különbséget.

 

Elvégre a kandallóban ropogó nyárfaág

is sokáig úgy gondolta,

folytatódik valami másban…

Igen, ragyogó út az örökkévalóságig,

valóban.

 

 

 

Az ifjú Anakin jegyzetfüzetéből


 

                   I

 

Kiürített fegyverraktár, felhők,

magányos csillagok, hamuszín ég.

 

Faágak, leszakadó, botrányos

csönd,

lényegtelen fények,

az ablakokban üres arcok lárvái.

Szemhéjszerű redőnyök hullása,              

házfalak.

 

Hiába vártam, hogy megszólaljanak

lépéseink...

Csönd van.

 

Bezáruló testek, álmodó,

fekélyes bőr, hamis érzések, gyönyör,

csömör, aranyszínű halak, jelentéstelen

szavak: csupa idegen.

Az ifjúkori lázakat nem csillapítják az

érett kor önfeladásai.

Szaporodnak a test üzemzavarai, sorvad

a sok ízület, a védekező csontok - s mivégre?

Beszáradt méz, éneklő vér, homok.

 

Végül, ha eljön az ideje, vége szakad.

Álmatag, fakó növények tövében bandukolok;

a felhőmagasból árnyékok zuhognak,

s én dallamos léptekkel távolodom

a makulátlan éjszakában.

 

 

                   II

  

 

Kiterjesztett szárnyú kézfejem

az asztallap egén lobog.

Csönd van, zenei csönd.

A tárgyak nem fecsegnek.

 

Egy szál félbehasított cigaretta

és egy barna füzet: ők ketten

maradtak csupán velem.

Előredőlök a simára borotvált levegőben.

 

Kérdések libegnek a januári

levegőben. „Merre?” „Hová?”

A hópelyhek éneklő halottak,

vonulnak a tejszerű éjszakában.

 

Ülök. Nincs rés az ürességen.

Fogalmi por.

Végül rettenetes szavak: egy cserepes

virág levelei úsznak elém.

 

 

                   III

 

A borospohár, a kölyök–Hamlet

itt zokog az asztalon.

Kínos, meddő pózokban a falak.

Arcomra rózsaszín levegő csorog.

 

Szó–kavicsok a nyelvem alatt:

halottak ékszereit szopogatom.

Olajszínű árnyak másznak testemen,

alvó, ráncos, faágszerű karomon.

 

Lassú áramlások ideje: mintha

örökké dél lenne.

Csontszínű harangszó: – szenvedélyek! – szenvedélyek!

A madarak az ágon: de mintha ők is csak

ragasztva lennének.

 

Elrévedek.

Érzem, mint lüktet a testem.

Lélegzetvételeim puszta nyelvtani

alakzatok. Ruháim rám alvadnak:

negatív szeretkezés.

 

A falak, a fotel egyre távolabb…

Körmöm leválik ujjaimról, pillangó

bőrőm felröppen;

szívem meginog, s mint egy „égő

szalmabábu”,

az összefirkált parkettára hull.

 

 

                   IV

 

 

Itt élek, vasalt, borostyán

szövetekben.

Árnyékom csontos torony,

apránként omlik alá.

 

A levegő, halott kéz, bejárja arcom.

Hol lesz e felhőlátogatta helyszínen

szállásom?

Makacs, rideg, hisztérikus esőcseppek

dobolnak a párkányon.

 

Ez hát a híres (olvashatatlan)!

Elaggott ruháim megható erőfeszítéssel

tartanak össze;

de mindez csak időhúzás.

 

Társasági és szexuális szertartások,

egy munkahely, amint lassan kettéválik:

aranyló testek sztereotípiái.

Fényképed az asztalon ezüstös csöndben ázik.

 

 

Zenede                  

 

Látszólag esernyőket csuknak be,

valójában

ablaktáblákat taszít egymásra a szél.

Hallgatag fény nő, lassan,

akár a csecsemőfejek.

 

Egy szálkás kapu mögött hegedű–

utak nyílnak,

lágyan égnek a február–kék vizek felé.

 

Árnyék nélkül ragyognak a téli–

kabátakasztók

a kockaformájú ruhatárban –

másutt kellene?

 

Látszólag egy vak férfi közeledik –

galamb szárnya rebben?

Isten csupán egy túlsúlyos kőfelirat.

 

Újságpapír forog a szélben.

A tényektől alig hallani valamit.

A téli ég egyenletesen hígul levegővé,

hideg van.

 

               V

 

Fák, mozdulatlan ég, vézna ágak,

kiforduló ölek, mezítelen,

vinnyogó alakok –

így úszik át arcomon a táj.

Nem talállak sehol.

Egy kavicsot szopogatok a számban,

megkeményedett kődarab, neved…

Vízszintes tarkód lenyomata az ágyon.

 

Fölnézek: madarak vonulnak az égen, föl–

duzzadt, V alakú kőfolyók…

Eh, elég!

Így hajlik körém a jelen, az el–

görbült, kislányos (félig vak!) nyár.

 

A város tele van hasonló

történetekkel.

A nagy érzelmektől rugalmasabban kellene

elszakadni.

Csak nehéz elfogadni… Mindegy.

Mindannyian ugyanazon promóciós

projekt kihűlt klónjai

vagyunk

 

+

 

(A nap sápad egyre: fakó angyal, atyái üres

házába lép.

Üresen áll a levegő a szürkületi villamos–

megállóban.

Alig hallom már a tegnapi hárfahúr pengését,

barátom.)

 

 

Kinek az ünnepe

 

 

Világos, mint egy kerti szék,

kakukkos vére ömlik:

reggel van.

Vad, zabolátlan fények.

 

A védtelen arcokba nő fehéren

a fény.

A levegőben sóvár szelek köpenyei, s

gabonagyűrű a kölső körben; és

minden egyre titokzatosabb.

 

A kerítés mellett fecskefű tenyészik,

élni akar, zöld, rendezetlen.

A földben hőjáték: romló

rétegek, szikár csönd, halott bogarak.

És még lejjebb: ott már valóságos hideg van.

 

                               +

 

(S hogy milyen hangszerre vonják végül

szíveinket?

A sötétben egyre gyűlnek: tapogatózó,

elhagyott szavak.)

 

 

                   VI

 

A félhomály kinyílik: anyag–

talan esernyő.

Füstszínű szavak a szájban.

Égő arányokban ázom.

 

Csütörtök, tél eleje.

Hajnali nagykabátok.

Előrerajzolt párbeszédek.

A valódi érzelmek állati félelem alatt.

 

Vajon mit lehetett volna, mégis; "másként"?

Az összes megoldás érvénytelen.

Eufória, befogadás, végül közöny…

Ez igen. A vége ellobban.

 

Hízelgő, elegáns, könyörtelen

formák: az összes változat.

Nincs egyszerűbb, sem „okosabb”…

Nincs rettenetesebb, mint az esti lámpafény,

amint fehéren összeroppan.

 

 

                   VII

 

Szemközt ablakok hártyái.

Elhagyatott mozdulatok.

Gyönyörűséges, üres levegő.

Néhány száradó ruhadarab.

 

Madár villan árnyként.

Megfordulsz, csontos szélkakas:

a tavasznak váratlanul íze támad,

mint egy templomi ostyának.

 

Zongora sárga billentyűi: egy fiatal

fa lombja táncol az ablak alatt

az őszies szélben.

Szelíd fények. Ez minden.

 

„Szenvedélyek?” „Várakozások”?

Csak valami iszonyú, jeges várakozás

libeg a makulátlan, „struktúra–foszlányokkal”

pettyezett térben.

 

Hallgatag árnyékok alszanak

elsötétített számban.

Végleges tárgyak között élek:

hibátlan befejezés.

 

 

        VIII

 

 

Megint egy „napfölkelte”…

Megint egy új heg ég a

szememre.

Szél támad, levelek árasztják

el arcom.

Esik az eső: szívem

egy üvegpohár.

Tél van, havazás–idő.

Acél gesztusok közt alszom.

 

 

             IX

 

 

Fehérség terjed az égen:

reggel van. (Vagy este?)

Csontos végtagok úsznak a

falakkal definiált „térben”.

 

Az ágy rossz szagú szántás.

Irgalmatlan lepedő–árkok. A világ

egy képtelen forgás felé

sűrűsödik, egyre.

 

Lámpaárny, kósza lángként föllobban;

tehát „él”?

De a száj néma, nem ragozhat.

 

Még egymáshoz tartozunk, kedves,

mint testhez az ujjak, vagy

a vére;

két távolodó alak,

keserű, arctalan.

A táj köves, fehér: halott,

halhatatlan.

 

                   X

         

 

Megérkeztél.

Ónsárgán álltál az

előszobában, hallatlan erővel

világítottál: iszonyú

erővel álltál a

csiszolatlan tükör előtt.

Illatod megbénított:

mintha egy aranyló homoksivatag

árasztaná el az arcom.

 

Pár perc, s tested megnyílt, de

puha volt és könyörtelen,

mint egy isteni szidalmakkal ékesített,

vörösben játszó száj.

 

A padló megmoccant… Vége

szakadt.

Koravén szelek ékesítik az eget.

Emlékezni fáj.

 

                               +

 

(Tavasz van, szelence fedele

koppan.

Napfény zizeg; újszülött falevél

haldoklik az ablakban,

sárgán.)

 

 

 

Közjáték

 

 

Kétségbeesett, szerelmes asszony:

az este a testemre ég.

Platánok, házfalak, a női égbolt

lehulló, kék ruhája:

ők a barátaim.

Nincsen más.

Távoli zeneszó, szél–ujjak simítása,

egy–két rozsdabarna emlék –

körülnézek, de nincs egyéb.

 

Csonka tagok, töredékek, inkább csak

próbálkozások:

egy próbababa, egy kopasz, lehangolt

hegedű, pontosabban csak

a hangja:

elszórt, bársonyos kísérletek…

Bámulatos vidék.

És a magasban a Hold, hihetetlen

intenzitású fényessége, amint

fölmetszi arcom, érzéketlenül:

immár örökös társam.

 

 

                   XI

 

 

Látom aranyló árnyékunk a porban,

látom a riasztó örvényeket a levegőben,

merre tört testünk elhaladt.

Szenvedélyek könnyű sarában gázolunk.

 

Merre tartunk? Merre „tart” – a világ?

Egymásra torlódó eseményszerűségek

halotti maszkjai, poros emlékek, és

az idejétmúlt, ismétlődő kérdés: (törlés).

 

Konfliktusok, gyönyörű, zsíros föld,

mámoros bomlás, barna, pikkelyes arcunk…

Az üvegzokogás mögött csak hiányaink vannak

kínosan érzékelhető módon jelen.

 

Árnyékok könnyű tócsái a porban.

A levegőből eltűnik a tágasság:

már üres.

Az ujjak gyertyái tövig égnek, a szemek

„kiröppennek” fészkeikből: de ki válaszol majd?

 

 

                   XII

 

 

Világosodik.

Felhő–szemgolyók.

Gyönyörűséges, üres levegő.

A hold körömágya vérzik.

 

Rejtőzik a hínáros szelek között,

asszonyi csontmolnár,

ártatlan gyilkos:

arcában vak törülközők.

Lepihenni vágyom.

Lepihenni, mint egy légy formájú fejszecsapás.

 

„Vinnyogj.”

De rég eltűntek már a rubeolás érzelmek.

Ami maradt – nincsenek rá

szavak;

csak hallgatag, kék ruhaujjak,

egy kitört fésűfog, pár keskeny

orrnyereg…

A száraz, üres ősz.

Vénülő hajunk a tükörben.

 

 

Madárseb

 

 

Sebet rajzolt árnyuk a barna havon,

álmodná tovább az este kékjét,

de már elfelejtették, sóvároktak–e valaha…

Madárszárnyak borzolják a levegő emlékét.

 

Mert feledi lassan mind, ki álmodott egykor,

a tavalyi leveleket – nem marad helyükön,

csak szikár csönd.

A kert mélye árnyként rejti a kényszereket.

 

Minden mozdulatod a szorongás új meg új

háza: épület, amely keresgéli helyét.

Este van, átjárók nyílnak a madárjárta égen.

Sólymod már várja a szabadulás jelét.

 

 

Szél úsztatja                                  

 

 

Őszies edényünk kihűlt. Alvadó méz

az idő.

Olvastam minden könyvet. Futnék!

A kényszerek türelemmé zsúfolódnak a

fejben.

 

A múlt könnyű tajtékja ércként

kihűlt:

túl hangosan szóltak a harangok a

külső árnynégyzetben.

A változás pillanatnyilag világmód, édesem,

fogadd türelmesen.

Léckerítés tövében petúnia–forrás.

Lámpám fénypusztasága alvó galamb;

csak hallgatásom védi.

Megyek! Kintornafoszlányok a semmiből,

világütem, a túlsó part moraja.

 

                               +

 

(Még figyeli eged a sövényt és a rajt,

Uram. De mivégre? Szó–ragyogás -

távolodik egyre.

Kezem árnyékbarázdában.)

 

 

Ami, s ami nem                 

 

 

Szél fúj, köd

fedi el az emlékek csöndjét.

 

Ami voltam: fehér

kődarab a szorongás–völgyben,

 

suta lélegzetvétel,

köves hegyorom, kék levegő, egy–egy

leginkább véres horzsoláshoz hasonló,

mélybe bukó madárárny.

 

Kisgyerek alszik a párna

kelyhében,

azt álmodja: mi lesz.

Pedig nem tudható.

Mi mindenné válhat a csend!

 

Mi minden nem leszek már!

Az idő konokul vési ráncait az

arcok sötétjére:

mindez mivégre!

 

„Ami nem voltam, és ami soha

nem leszek már.”

Pedig mi minden lehettem volna: ősz,

tél, száraz fűcsomó, tavaszi fény,

hűlő víz, hajlott hátú

aggastyán.

 

Szél támad, száraz levél neszez.

Alkony kél rézsúllyal

a nyirkos földből.

 

 

Az angyaltelep benépesítése

       

 

Széles, mint a világ           

 

 

Halljad hát lépteim némaságát.

Összekevertem színeket és eget,

hullámnak gondoltam a fényt.

Létezést álmodtam, mely sohasem létezett.

 

Csitt! A gyerek odafönn alszik:

múlik láza.

Pergamenszínét az ágy tövénél

vasszegek őrzik.

Ez nem az ő harca. Te nem vagy.

Forró bőr illata.

Nézem, mintha templomboltozat

omlana: arca.

 

 

Fényváros

 

 

A járás otthona és a gondolatoké

ugyanaz a hely.

A Hold fehér, mozgó virág (tegnap "mozgó,

ezüst virág" volt).

A nyár könnyű benzintócsa, folydogál.

 

Az idő kevélyen vonul a simára

borotvált levegőben. Egyre

szabja a "feltételeket".

A függöny szétnyílik: nem működik a struktúra,

az ország.

Nincs más, csak ez az este, és a

távoli, esti teaillat.

 

Az ablak keresztléce nem enyhíti

fényhiányt.

Reggel korán kelsz, mert

a hivatalok délelőtt bezárnak,

déli tizenkettőkor megáll az élet,

 

s az üszkös város, e

halott fényszobor – az évek során

méltóságát elvesztve – fog–

csikorgatva múlttá alakul.

 

 

Az ég és a növények                     

 

 

E kései órán fölfénylik újra:

holdárny az ablaküvegen.

Ritkul a gyerek–akácok lombja. Lényegében

ennyi, amiről beszélhetek.

 

A mese rólad szól, kicsinyem.

Egy pillanat, és kapsz orvosságot megint.

Végigsimítom arcod, lenvászon–ráncaid, amint

fekszel az ágyon, kifehéredve és

megnyúlva, miközben odakinn hull,

hull a holdfény,

zuhog a terasz kövére némán.

Reggelre maga alá temeti gyümölcsfáink

fogyó színét.

 

                         +  

 

(Rajongva óvta, kínba zárva. A vász–

non két zuhanó csillag ég át,

egyre.)

 

 

Kövek és szelek

 

 

A toronyban harangok konga–

nak. (Mindenki másra vágyik.)

A felhők csak jobb híján igyekeznek

a csillagok felé.

Merre vezet valójában útjuk?

 

A föld ragyogását csodálva, túlélőként

tenni a dolguk – – –

Fölfénylünk, levegőt veszünk,

Megállunk az ólomfényben.

Milyen színes a világ!

Megcsillannak pórusaink.

 

                   +

 

(Eső vagy hó, egyremegy: lágy és

álomfehér.

Imakönyv alszik a párkányon -

reggelre szakadékba hull.

 

Mondják, szándékosan kerestük a

szorongás alkalmait; rossz

szokás.

Megroskadt torony hangja vezet óvón a

lombokon át.)

 

 

 

Intermezzo

 

A tavasz tágra nyílt.

Puha láng az éjszaka:

hajlik feketén.

Unottan lobog a

körtefa.

 

(Hűlő álomtűz, ráncokat

„érez” az arcomra.

A fenyő alatt két tavalyi toboz:

tékozló ajándék.

Az öreg fa ajándéka.

Élni erős volt, halni

halhatatlan.)

 

 

Őrült: senkié sem

 

 

Hírnök, állj meg a színem előtt.

Reszkess.

(És reszketett.)

Barna köd üli a tájat.

Puszta test vagyok.

 

A kaptató meredek ezüstjén zihálva

fut a fasor - vajon mit keres?

Ami él, szertefoszlik majd.

A tükörben nincs, ki holnap

felragyog -

a láthatár üres.

 

Hírnök, nézd, fehér,

testmeleg fájdalom: hull a hó.

Sátram szél rázza. Kötelem sziszeg.

Magam érzem mindenütt.

 

A patak vize árnyaktól terhes,

rohanva szertefoszlik - múlandóság-

beteg.

Hűvöse is bőr, nem kétségbevonható...

 

Az este tovább halad. A víz örvénylik.

A többi puszta szó.

 

 

Karmazsin

 

 

Borókavíz csillog a falon,

ablakok súlyos ólma.

Kőrisfaág hajol a tó fölé.

 

Levél pereg. Égő tollpihe: ifjúságunk

izzik az üres ólban.

A valóság nagyrészt kimerült egyfajta

üres pangásban.

 

Szonátahamu: távolodó széllökés,

könnyű és szomorú.

Minden érintés dráma, mely a

távozó Isten szívében

játszódik…

Mintha egy műtő felé gurulnánk,

halkan és rézsútosan.

 

                     +

 

(Áll, királyi szobor, fővárosomként

világít.

Az agónia színe karmazsin.

Kavics hullik az alkonyi tóba.

A víz tükre megremeg –

holnapra kisimul.)

 

 

Néma őszi illatok

 

 

Fölhasított óraszíj: omlatag

verssorok a csuklómon.

Egy-egy vörös „kiáltás”, az ereim.

Faág alakú vágyak.

 

Merre járok?

Milyen színű az „égbolt”?

Miféle ízek „gyűlnek” a számban?

És még távolabb… mit jelentenek a

„szavak”?

"Mi” által?

 

Sóvár ujjak.

Közhelyek, évszakok

körforgása – – –

Üresség. Ez várható?

 

A sarokból kabátom bámul.

 

 

Hóálom

 

 

A kertben fehéren alszik a hó, álmodja

a víz álmát,

megül a tavalyi faleveleken.

 

Tegnap ilyenkor havazott.

Tegnapelőtt is.

Miféle hullás volt ez: rideg, mint a csillagoké,

és fájdalmasabb, de a sok fehér és szürke

tele volt életörömmel.

 

Még érzem a hópelyhek forró érintését

arcomon.

 

Talán csak egy újabb tapasztalat volt. Mint

annyi más: emlék,

mindegy, miféle, a múltból jött, és

a múltba tart.

Igyekszem követni érzéseimmel.

 

Esténként megállok az ablakban;

ilyenkor már korán sötétedik.

A felhőket követem szótlan tekintetemmel, mint

vánszorog fakón a fény, fogságból fogságba

térve… Élni, álmodni egyre!

Nehéz az út hazáig; nehéz, míg a fűtött,

meleg szobáig érsz.

 

A párkányon gyűlik a hó, a jövőt álmodja.

Az ablakban fonnyadt, tavalyi alma:

itt felejtette valaki.

Nézem egyre.

A fénylő füvön száraz, megbarnult falevelek.

 

 

Bolyong homályló köveken

 

 

A félhomályban gond-barázdálta báb,

középkorú, szalmasántikál;

holdezüst zizeg fönn az ágon.

Mennyi sajgás!

A parkettán könnyű árnyék; válaszul

a dicsfény sápadt

fiúarcra hull,

mely az üveg mögött

mozdulatlan idejére

vár.

 

 

Lemming–ketrec

 

 

 

 

A váza a sarokban üres.

Belső munkád fojtogat.

A lámpafény erőtlen kéz: mozdulatlan,

matat.

 

A napok összetapadt gordonka–

futamok. Fény–fantázia.

Az ablaktábla néma ezüstjén

sárgán sétál keresztül

a hold.

 

Esik a hó. Élményáradat.

Kivérzett szavak az utcán.

Ragyogó plakátok, arany illatokba

bódult emberáradat.

 

A vége ugyanaz: pár álomkönnyű

idézőjel, sodródva a lappangó

katasztrófa felé.

 

                               +

 

(Végül mind idejutunk, ugyanarra pontra:

ki márványfehéren, ki csöndes fényt sugározva…

Mindegy.

Vagy mégse? Várj.

Nem, indulj tovább.

Estére úgyis megakadsz a part bíbor kövein.)

 

 

Végjáték

 

Az üres szobában térdelsz, árnyékként

kutatsz apád régi fényképe után;

tudatod „sajog”.

Levegőt borzolnak az esti fellegek,

az idő haldoklás–kéken ragyog;

megvár vagy itthagy, egyremegy.

 

Halkan zúg a kőépület, apró

szobája vagy.

A kert sötét állat (éppen).

Koravén gyermek, pálcika–kézzel tapogatsz

egy hajdani pont után az égen.

 

                               +

 

(Mert hiába mennél, maradni mindattól, ami kusza,

mit nem láttál még sosem –

oly megszokott, mégis oly banális.

Egy pillanat, s újra érzékeli a szem.)

 

 

 

Fehér és szenvtelen

 

 

Az ég mozdulatlan. A napfény az arcomra ég,

fáj.

Csend a fű, és csend a zöldre festett

kerti szék is...

Egy pillanatra megreked a nyári hang:

mi a bánat?

Lepke tűnik fel, pillanatnyi élmény:

láthatatlan kristály–alakzatot,

torz–ideát, saját elvesztegetett

szépségét keresgéli, az elkerülhetetlent

naivan átkeresztelvén

"sorssá".

 

Az asztalon üres pohár és füzet.

Fehér kezeim szépséges halottak: némaságukban

is oly élők, oly moccanatlanok!

A borzalmas ablakon keresztül elém hullanak

asszonykiáltásaid: az elvesztegetett

idő engedelmesen idegyűlik, minden

egyes perc.

Igyekszem megragadni. Van, ami

megmarad, van, ami nem…

Az idő múlik, a

lepke elfárad, leszáll egy árnyékra:

de az árnyék is fakul, egyre.

Másé volt, és most már máshoz

tartozik.

 

 

Utolsó levél

 

 

Leszáll az éj. Elválik utunk.

Mostantól halott fényképek ezüst

szemcséivé dermedsz, bármilyen banális

is ez: ég és föld leszel, felhő,

holdsarló alakú folt, alvó színek,

és legfőképp egy árnyék.

Már régóta nem számíthatsz rám, vagy

bárkire.

Amint én sem, végső soron – nem is

végzem sehogy, sem „igazán”, sem, mint annyian,

„becsületesen”.

De minden játszmát lejátszottunk már.

A csönd az árnyéknak gyönge kérge csupán,

álmodik hát…

Emlékezni könnyű. Csak az ébrenlét

kristálynehéz.

Fiat nemzeni, majd apró foszlánnyá válni:

néhány lélegzetvétel a különbség

csupán.

A kezemet nézem, egy ín alul folyton

kiugrik…

Cérnaként futni le lassan az üvegorsóról.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tartalom

 

1          Az utolsó levelek

 

Hóidő                                                        3

Miféle utasításokat?                                              4

Éj, vágóhídfényes és színehagyott             5         

Asszonyarc                                                6

Vagy, aki lennél                                        7

A völgy felé                                                          8

Halvány és vérrögpuha                              9

Szárnyak                                                   10

Ítélkező rózsa                                            11

Sárga és színtelen                                      12

Holdfény–szonáta                                      13

Évszakok sivataga                                     14

Újra látni vélem                                         15

A vihar tükre                                             16

Az ékköves gyűrű                                     17

Az elme változásai                                    18

Tíz év múlva                                             19

Lemmingek vándorlása                             20

 

2          Az angyal árnyéka

 

A létezés művészete                                              22

Egy napon                                                 23

Érvénytelen ígéret                                      24

Tollrajz                                                      25

Hegyünnep volt                                         26

Emlékkönyvbe                                          27

Pályaudvar                                                28

Kényszer, tehát szenvedély                                   29

Feledi megkövült árnyát                            30

Emlék mind; éget                                       32

Füvek és padok                                         34

Impromptu                                                35

A reggel kútja                                            36

Amikor nem érezzük magunkat, élünk      37

 

3          Az ifjú Anikin jegyzetfüzetéből

 

I                                                                 39

II                                                               40

III                                                              41

IV                                                              42

Zenede                                                      43

V                                                               44

Kinek az ünnepe                                       45

VI                                                              46

VII                                                             47

VIII                                                           48

IX                                                              49

X                                                               50

Közjáték                                                    51

XI                                                              52

XII                                                             53

Madárseb                                                   54

Szél úsztatja                                                          55

Ami, s ami nem                                         56

 

4     Az angyaltelep benépesítése

 

Széles, mint a világ                                    58

Fényváros                                                  59

Az ég és a növények                                             60

Kövek és szelek                                        61

Intermezzo                                                62

Őrült: senkié sem                                       63

Karmazsin ősz                                           64

Néma őszi illatok                                       65

Hóálom                                                     66

Bolyong homályló köveken                                  67

Lemming–ketrec                                        68

Végjáték                                                    69

Fehér és szenvtelen                                               70

Utolsó levél                                                           71