• A betűk soha

    nem halnak meg. CAPISTO!?

    Alszanak csupán.

Október, szeptember

(The Thomas Bernhard Honorary Lecture)

 

Kettőezerhat szeptemberének végefelé a Korányi kórház intenzív osztályán egy este a nővér gyűrött fényképet helyezett el az ágyam mellett álló asztalkára. Feleségem küldte, aki még az üvegajtóban állt, és arcán félénk mosollyal befelé integetett. A kép engem ábrázolt, amint ötévesen apám a magasba emel Balatonfüreden, miközben én a móló pákászt formázó szobrának mellén a bronzgombokat igyekszem begombolni.

 

Bámultam a megbarnult fényképet, de nem volt erőm kézbe venni. Pár perccel azelőtt ébredtem, négyórás narkózisból. Egy törődött arcú orvosnő altatott el, aztán két kollégája kettéfűrészelte a mellkasomat, hogy egy férfiököl nagyságú daganatot távolítson el a szívem szomszédságából. A városban odalent közben zajlott az élet, de én erről alig tudtam valamit. Ünnep előestéje volt, magukat forradalmárnak álmodó fiatalemberek dúlták föl a város főbb tereit, meghökkentő brutalitással. Én az obligát szteroid terápia hatására addigra furcsán holdvilágképűvé váltam, amitől teljesen elidegenedtem önmagamtól, orvosaim legnagyobb megelégedésére, akik a vizitek alkalmából határozottan szellemesen kommentálták megváltozott külsőmet, nemegyszer engem is megnevettetve. Pedig legjobb bevallásuk szerint legföljebb heteim, maximum fél évem volt hátra.

 

Hála azonban erős szervezetemnek néhány nap után kikerültem az intenzív részlegről. A mellkassebészet egy kocka alakú beton-egyenpavilon földszintjén helyezkedett el, itt állandóan mintegy harminc-negyven ember várakozott a műtétre vagy a halálra. Éjszakánként tisztán hallottam bugyborékoló hörgésüket, mint forgolódnak recsegő fekhelyükön; napközben ide-oda csoszogtak körleteikben, változatos hálóköntösükben, míg végül egy nap eltűntek, s soha többet nem kerültek elő.

 

Az osztályon minden reggel levizitelt a professzor, talán a legnagyobb tekintély, mindenesetre a leggyorsabban fölfelé ívelő csillag a hazai mellkassebészet egén. Fehér köpenye alatt frissen vasalt inget viselt, élénk színű Zegna nyakkendőkkel, és alacsony termete ellenére megjelenése hihetetlen magabiztosságot sugárzott. Mint afféle mellékbolygók, keringtek körülötte a beosztott orvosok, nővérek és fizioterapeuták, akik a kétségkívül köpcös, de így is rendkívül elegáns professzort a hosszú folyosókon végigkísérték. Ő volt Waltman professzor, akivel az úgynevezett prominens betegek operáltatták magukat. Az embereknél ugyanis kizárólag a hírnév és a status számít (én számításból egy adjunktussal, egy salgótarjáni parasztfiúval operáltattam magam).

 

Waltman professzor a másodunokatestvére volt az én Leonard barátomnak, kinek nevét valószínűleg az egész világ, de legalábbis az építészvilág (mindenesetre a honi építész-szakma) jól ismeri. Akkortájt, amikor én a mellkassebészeti osztályon állomásoztam, ő már egy ideje pár száz méterre onnét, a Lipótmező egyik zártosztályán feküdt. A Lipótmező azonban határozottan másforma intézmény, amint minden bizonnyal más jellegű intézmény is lesz, míg világ a világ, hiszen nem burjánzó tüdőlebenyek, hanem tébolyult és végletesen elburjánzott elmék ellátására szakosodott.

 

Hűvösvölgynek ez a Budakeszivel határos, zegzugos területe immár több mint száz éve részben a tüdőbetegeké, részben az elmebetegeké, nagyjából igazságosan megosztva. Az északnyugati telekhányad volt az én területem, a Korányi Tüdőszanatórium a maga nagyszámú, szertehányt kőkockáhöz hasonlatos pavilonjával, míg a délkeleti, ligetesebb részen egyetlen óriási, sárga épületet emeltek az elmebetegek számára. A tüdőszanatórium leromlott pavilonjait latin nagybetűkkel, míg a Lipótmező egymásba nyíló, hatalmas osztályait római számokkal jelölték, nyilvánvalóan a könnyebb megkülönböztetés végett.

 

Groteszk egy helyzet volt, hogy Leonard, a világhírű építész pillanatnyilag a Lipótmező egyik lepusztult, málladozó kórtermének a lakója. Ha csak Waltman profeszort megpillantottam, amint elfoglalt arccal, földre szegezett tekintettel a fényben úszó folyosókon tovasietett, soha nem értettem, hogyan engedhette megtörténni ezt saját másodunokatestvérével. Egyebekben is számos szempontból ellentmondásos egyéniség volt, a többi hozzám hasonló felváltva nevezte zseninek vagy gyilkosnak. A professzort megpillantva, amint gondterhelt tekintettel vizitre sietett, vagy csapzott, göndör hajával éppen kifelé igyekezett a műtőből, mindig arra gondoltam, vajon egy zseni megy itt most végig a folyosón, vagy egy gyilkos; egy gyilkos jön-e ki a műtőkhöz vezető tejüveg ajtón, vagy egy zseni. Waltman profeszor orvosi hírneve azonban minden kritikát megsemmisített.

 

A C Pavilonban, ahová egy héttel később légzésrehabilitáció céljából kikerültem (s melyet mind a mai napig a mellkassebészet ledobójának használnak a sebészek), a későbbiekben is sok orvost volt módom láthatni. Jócskán volt időm, így idővel afféle szokásommá vált, tanulmányozni őket, Waltman profeszor azonban az első pillanattól kezdve, ahogy megpillantottam tömzsi alakját, minden más orvost teljességgel a háttérbe szorított. Nagyszerűsége tökéletesen kétségbevonhatatlan volt (noha némiképp áttekinthetetlen a számomra, ezért személyiségét leginkább sejtésekből és mindenféle pletykákból igyekeztem összerakni).

 

Waltman professzor saját közvetlen rokona, Leonard szerint is valósággal csodatévő volt: minimális eséllyel nem bíró páciensek élték túl évtizedekkel a waltmani operációt, míg mások ugyan meghaltak, de a közmegegyezés szerint csak bizonyos véletlen, előreláthatatlanul fatális komplikációk miatt. Olykor egy-egy váratlan időjárásváltozás, rossz szögben előkészített gumikesztyű, vagy a műtősnő pillanatnyi indiszpozíciója is elég ahhoz, hogy a gyógyító kés elbizonytalanodjon, és a beteg szervezet addig szilárd egyensúlya megbillenvén a mégoly rezzenéstelen orvosi szike alatt is a nemlétbe hulljon, már ahogy az lenni szokott. Waltner professzor mindenesetre  kishíján világhíresség volt, ráadásul Leonard barátom másodunokatestvére (noha a rossz nyelvek szerint egyáltalán nem volt világhíres, csak egy hétköznapi magyar professzor volt, ami persze egyáltalán nem kis dolog). Mégis mindenkinek gyönyörűsége telt benne, hogy világhírességként tekintsen rá.

 

Föltehetőleg éppen ezért nem vele operáltattam magam; merthogy annyira nagy tiszteletet ébresztett bennem. Abszolút hírneve oly mértékben megbénított, hogy rémületemben, meg végső soron azért is, amit Leonardtól, Waltman másodunokatestvéréről hallottam, a lenyűgöző szaktekintéllyel szemben végül a nagydarab adjunktus mellett döntöttem. A légzésrehabilitáción töltött hetekben aztán újra és újra megfigyelhettem, hogy éppen csak egyes páciensek nem élték túl a waltmani operációt - noha minden bizonnyal leginkább a személyzet figyelmetlensége miatt. Balszerencsés periódusa lehetett a világhírességnek, esetleg az őszi időjárási frontok követték túl sűrűn egymást. Én mindenesetre az első pillanattól kezdve féltem tőle, e sajátosan élénk mimikájú, kerek arcú világhírességtől, és a várakozással ellentétben a vidéki adjunktus mellett döntöttem. Ez, mint utólag látható, szerencsés döntés volt. Az orvosválasztást illető spekulációk amúgy is értelmetlenek: ha előre tudnánk, mi történik velünk két nap múlva, semmi értelme nem maradna leélni az életünket.

 

Mialatt jómagam Waltman professzort továbbra is hetenként számtalan ízben láttam, viziteken vagy a folyosón gondterhelt arccal tovasietni, Leonard, akinek végül is minden különbözőségük ellenére a másodunokatestvére volt, egyetlenegyszer sem láthatta őt. Holott Waltman professzornak mindenképpen tudnia kellett róla, hogy közeli rokonát a Lipótmező egyik omlatag osztályára szállították, és föltehetőleg semmiség lett volna dohánymetál Volvójával a rövidke távolságot, mely a Korányi Tüdőszanatóriumot a Lipótmezőtől elválasztotta, időről időre megtennie (legalábbis én így gondoltam). Nem ismertem az okot, amely Waltman professzort ily hosszasan visszatartotta attól, hogy másodunokatestvérét fölkeresse. Csak később szereztem róla tudomást, hogy ezek az okok főként politikai természetűek voltak, ami persze egyfelől ostobaság, másfelől azonban akkortájt nem volt ritka jelenség. Gyakorta előfordult, hogy barátok, szülők, gyerekek és másodunokatestvérek politikai okokból elhidegültek egymástól, mondhatni minden átmenet nélkül egymás ellen fordultak, és ezen a végtelenbe nyúló őszön, amikor fölheccelt hazafiak vonultak fel-alá a város főbb útvonalain, mint állati hordák, kukákat borogatva és a lábazati és utcaköveket bontogatva, minden korábbi politikai vonzalom felértékelődött és sajátos fénytörésbe került.

 

Persze lehet, hogy csak a túlfeszített munka, vagy más hétköznapi okok akadályozták Waltman professzort látogatásában, mit lehet tudni. A professzorok köztudottan túlterheltek.

 

 

 

Jóllehet én először feküdtem a Korányiban, Leonárd ekkor immár másodízben időzött a Lipótmezőn. Első alkalommal, szinte napra pontosan négy évvel azelőtt feleségének váratlan halála után kellett barátomat egyik percről a másikra, nincs rá jobb szó, félelmetes körülmények között az őrültekházába szállítani (pontosabban első ellátás gyanánt a Róbert körúti tébolydába fuvarozták, és már innen, erős dózisú idegmérgek okozta kábulatban transzportálták tehetetlen porhüvelyét lakhely szerinti illetékes ápolási helyére, ahol végül egy tömzsi, kecskeszakállas lélekdoktor személyében kétségkívül színvonalas orvosi ellátásban részesült).

 

Később megtudtam, hogy egy ízben még korábban, már kamaszkora színterén is szorult hasonló kezelésre: Miskolcon történt az eset, az úgynevezett Szentpéteri kórházban, ahol fölvágott ereinek vérzését végül csak egy tizenhét ágyas kórteremben zajló, többórás sebészi konzílium csillapíthatta, plusz kilátás az Avas rozsdaborította lankáira. E kalandot családja még évekig nem bocsátotta meg neki, a gyengeségnek e szánalmas túlcsordulását, melyhez asszisztálni kényszerültek (aminthogy Leonard sem családjának szemrehányó közömbösségét, melyet a tragikus események során mindvégig tanúsítottak).

 

Leonard vidéken született, itt is nőtt fel, Borsodban. A Nyéki-tó közelében állt a tágas ház, a L… család fehérre meszelt úgynevezett kúriája, valójában vaskos, tornácos parasztház; barátom itt nőtt fel, mondhatni itt töltötte zsenge gyermekéveit, aminthogy később is visszatérően itt keresett menedéket a világ porladásának félelmetes neszei elől menekülve. Betegsége, melyet persze legföljebb úgynevezett betegségnek nevezhetünk, hiszen inkább egyfajta sajátos, hihetetlen nyitottságból, valamint Leonard elképesztő emocionális rezonálóképességéből állt, az orvosok szerint ekkor kezdett kibontakozni, a vastag fehér falak között, e vastag, fehér falak rideg közönyében ázva.

 

Mindez fölöttébb különös, tekintve későbbi világhíres pályáját, mondhatni életvilághírét, s az építészet területén befutott kétségbevonhatatlan világkarrierjét. Leonard ugyanis valóban világhírű volt, márpedig mint minden számottevő karrier, minden bizonnyal ez is a gyerekkorban gyökerezett. De Leonard hallgatott a múltról; csak igen gyéren és hézagosan számolt be Borsodban töltött gyermekéveiről, melyeket mégis többé-kevésbé lehetséges utólag rekonstruálnom, s azokból mégsem olyan bonyolult (tehát abból, amit barátomról tudok, s amit róla utólag végiggondondoltam) ennek az úgynevezett „elmebetegségnek” az eredetéről valamelyes fogalmat alkotni.

 

Már a gyermek Leonardban ott volt ugyanis az a pontosan soha meg nem határozott, általa meg nem haladott, a későbbiekben mégis hivatalosan kórosnak nyilvánított, animális fokú érzékenység; mondhatni már mint újszülött ezzel az érzékenységgel jött a világra, túlfejlett emocionális rezonálóképességgel, ami Leonardot mindvégig elkísérte, élete kritikus fordulóin újra és újra eluralta, s mely állapotot az orvosok később hányavetien elmebetegségnek neveztek el. Ezzel az úgynevezett elmebetegséggel élt aztán haláláig a legmagátólértetődőbben, úgy, hogy érzelmei kettőezerhat rozsdás őszét követően soha többé nem rántották hasonló örvénybe, legföljebb a világegészre való rezonálásának kölcsönöztek újra és újra meghökkentő, egyéni keretet.

 

(Ez persze momentán még csak sejtés, jövőbeni ügy, tehát nem teljességgel magától értetődő. Mások ugyanilyen magától értetődő természetességgel minden elmebetegség nélkül, mint a kövek vagy fatuskók, élnek - ezt látjuk.)

 

Leonard őrültségének kettőezerhatos úgynevezett relapszusával kapcsolatosan aztán újra és újra elkeserítően bebizonyosodott az orvosok, jószerivel az egész orvosi szakma tehetetlensége, teljes érzéketlensége az „elmebetegségekkel” és egyáltalán, az emberi szenvedés legváltozatosabb formáival kapcsolatosan. Az orvosok és tudományuk ezen érzéketlensége lett végül a Leonárd életének csillogó burkán minduntalan megnyíló seb, mely kínzó nyiladéknak az orvostudomány a legváltozatosabb betegségelnevezéseket adta. Természetesen soha nem ez volt a helyzet. Az orvosi kar ugyanis soha nem bizonyosodott meg a valódi összefüggésekről, nem vette magának a fáradságot, hogy a felszín mögé pillantson, sőt erre krónikusan képtelennek bizonyult, ily módon a barátom úgynevezett elmebetegségét illető összes orvosi címke újból és újból tévesnek, sőt nemegyszer abszurdnak bizonyult. Egyik diagnózis a másikat újból és újból a legmulatságosabb s egyben legdeprimálóbb módon érvénytelenítette, az úgynevezett pszichiáterek ugyanis barátom betegségét hol ennek, hol pedig amannak nevezték (nem számolva a kamaszkorában ráaggatott, ma már szakmai körökben alig használatos diagnózist), ahelyett, hogy vették volna maguknak a bátorságot a felismeréshez, hogy sem erre, sem az összes többi elmeállapotra nincs helytálló megnevezésük, merthogy mindannyian különfélék vagyunk; restségükben egyre hibás, tévútra vezető kategóriákat aggatnak a végletesen elgyengült, kiszolgáltatott egyénre, pontosabban annak aktuális állapotára, melyben azonban a szükséges módon elmerülni lustaságból, elméjük szűkösségéből vagy éppen a kellő motiváció hiányából fakadóan sohasem találnak időt. Végső soron tudniillik, mint napjainkban mindenki, ők is csak a saját dolgukat próbálják megkönnyíteni, silány módon komfortossá tenni téves betegségelnevezéseik, néven nevezve önkényes betegségkategóriáik által.

 

Pillanatonként kimondják például azt a szót, hogy mániákus, vagy depressziós, noha ezek az elnevezések, legalábbis Leonard valódi létállapotait tekintve többnyire tévesek voltak. Mégis újra és újra hasonló, tudományosnak gondolt nyelvi leleményekbe menekültek (ahogy az össze többi orvos!), csak hogy védjék magukat saját, köztudottan ingatag lábakon álló fél- és negyedtudományos elméleteik ellen, tehát hogy védjék saját integritásukat (nem a páciensét!); vagyis a laikus számára láthatatlanná tegyék saját gyöngeségüket.

 

Mint minden orvos, még a Leonardot kezelő kecskeszakállas doktor is unos-untalan a latin nyelv bástyája mögé sáncolta el magát, tekintélye roncsait védelmezvén, mely nyelvhasználat végül maga és páciensei közé áthatolhatatlan falként emelkedett; egyszóval még e torzonborz, tömzsi kolléga is csak ugyanúgy cselekedett, mint elődei már évszázadok óta, egyetlen céljuknak inkompetenciájuk eltussolását, érzéketlenségük és közömbösségük permanens leplezését tekintve. A valóságban láthatatlan, mégis mindennél áthatolhatatlanabb falként tolják maguk és áldozataik közé hajdan nemes bikkfanyelvüket, nemkülönben csillogó műszereiket és szakmai masinériájuk összes tiszteletre méltó kellékét, többnyire rögtön annak a kezelésnek a kezdetén, melynek módszerei, valljuk be, tisztázatlanok, nemegyszer megalázóak és az esetek túlnyomó részében legfőképpen hatástalanok. Mind közül mégis a pszichiáter a legkevésbé kompetens személy (mivelhogy a sebészekkel együtt köztudomásúlag közelebb áll a kéjgyilkoshoz, mint az emberbaráthoz).

 

Egész életemben semmitől nem féltem annyira, mint hogy pszichiáterek kezébe kerüljek. Egyetemista koromban pár hónapig éjszakai ápolóként egy elmeintézetben dolgoztam, így tudom, mit beszélek. Később sietve új tanulmányokat és életformát is választottam, mert soha nem találtam riasztóbb lehetőséget, minthogy pszichiáterek martalékává váljak. Éppen azért, merthogy tudom, mit beszélek, néhány tanügyi bakugrást követően ma már a pénzügyi ágazat keserű kenyerét majszolom, immár húsz éve. Szemben a többi, szintén gyakran csak szerencsétlenséget szerencsétlenségre halmozó orvossal, azok mégis kevésbé veszélyesek, mint a pszichiáterek, akik szóval és méreggel egyaránt kiválóan bánnak, s mindeközben teljességgel maguk között vannak, és nem is engednek senkit maguk közé, elkülönültségükben teljes védelmet élvezve. Miután éjszakai ápolói munkásságom során saját szememmel tanulmányoztam úgynevezett elmebetegeken gyakorolt módszereiket, csak még jobban rettegtem tőlük.

 

A pszichiáterek korunk rejtélyei. Homályos üzelmeiket a szó valódi értelmében egzakt bizonyíték nélkül, a nagyüzemi gyógyszerlobbi által úgyszólván ellenállás nélkül a földre gyűrve (mondhatni kéjjel s önérdekből áldozatul esve), megfoghatatlanul és érzéketlenül űzik. Nem állítom, hogy nem találkozni jószándékú pszichiáterrel, azonban e jóindulat többnyire széllelbélelt, s intellektuális súlya is csekély. Midőn hosszabb időre a légzésrehabilitációs osztály lakójává váltam, volt időm végiggondolni ezeket a kérdéseket.

 

 

 

Hosszú órákat töltöttem az ablaknál üldögélve, szobám oxigéncsövekhez kötött rabjaként, míg végül egy langyos őszi napon a folyosóra kimerészkedhettem. Ettől kezdve a többi járóképes halálkandidátushoz hasonlóan a pavilonokat körbehálózó kerti sétányokon messzire elkalandoztam, s nemegyszer csak az esti alkony pírjának elterjedése kergetett haza. Végül egy avarillatú októberi napon a Korányi Tüdőszanatórium teljes területét el kívántam hagyni, s megkíséreltem átjutni a Lipótmező felségterületére.

 

Erőimet azonban végzetesen túlbecsültem.

 

Már az úgynevezett N Pavilon előtt meg kellett állnom. Lerogytam egy farönkökből összeeszkábált úgynevezett „erdei padra”, egy sárga tölgyfa tövébe. Ökörnyál úszott csillogva a levegőben. Éreztem, hogy ki kell pihennem magam, hogy egyáltalán képes legyek visszajutni állomáshelyemre, az úgynevezett C Pavilonba.

 

Ha egy páciens hetekig, hónapokig csak az ágyában fekszik, hajlamos arra, hogy túlbecsülje az erőit, s amikor végre felkelhet, egyszerűen túl sokat akar, ami persze ostobaság, s így akár további hetekre is visszaeshet az ember. Nem ritka, hogy a páciensek egy-egy ilyen vállalkozással gyakran a legsúlyosabb veszélyt vonják magukra, nemegyszer épp azt a halált, amitől pedig előzőleg színleg megmenekültek.

 

Én addigra már rutinos betegnek számítottam (igazság szerint velem született hipochondriámnál fogva egész életemet súlyos és még súlyosabb, végső soron gyógyíthatatlan megbetegedések közepette éltem le, míg végül egy valóban gyógyíthatatlan betegség megtámadott), mégis újra és újra visszaestem úgynevezett betegségdilettantizmusomba, és szörnyű ostobaságokat csináltam. Ültem hát minden erőm elveszítve a rönkpadon, és azon tűnődtem, mitévő legyek. Fejem fölött rigó fütyörészett, fejét kíváncsian jobbra-balra forgatva. Mindenütt gesztenye hullott, nagyokat koppanva a parkoló autók tetején. Szegycsontomban sajogtak a varratok. Először csak néhány lépést engedélyezett a gyógytornász, egy leginkább medve formájú hölgy, de én attól is kifulladtam. Később már többet, négyet vagy ötöt, aztán tizet vagy tizenegyet, végül tizennégyet, majd huszat vagy huszonötöt is; ugyanilyen óvatossággal kellene eljárni a betegeknek, nem pedig felelőtlenül felkelni és kimászkálni s azonnal grandiózus vállalkozásokba fogni, melyek, mint tudjuk, könnyen halálosak.

 

Másfelől a korábban hetekre vagy hónapokra elzárt beteget hihetetlen erővel űzi kifelé valami. Ez az élet rendje. Alig győzik kivárni a pillanatot, amikor a betegszobát elhagyhatják, s ilyenkor minden szabályt áthágva többnyire nem elégszenek meg pár lépéssel a folyosón (ha csak annyi van engedélyezve), hanem végigvánszorognak a bejáratig, léhán kivonszolják magukat a szabadba, ahol a hideg levegőn persze azonnal tüdőgyulladást kapnak, combnyaktörést és/vagy kullancsfertőzést, amivel megterhelik a kórház büdzséjét, arról nem beszélve, hogy rendszerint saját magukat ölik meg. Sokan halnak meg így: egyszerűen túl korán mennek ki és/vagy túl messzire; csaknem annyian, mint azokban az ugyancsak tömeges esetekben, amikor az orvostudomány inkompetenciája igazolódik, megszalad az operáló szike, a betegre zuhan az infúziós palack vagy a szakma más formában mond csődöt.

 

Sok mindent fel lehet róni az orvosoknak, de alapjában véve egészében nem akarnak rosszat. Általában nem akarnak mást, mint pácienseik állagán javítani, ha mint magánemberek esetleg indolensek, lelkiismeretlenek és/vagy érzéketlenek is; való igaz, hogy a páciensnek is mindig hozzá kell tennie a magáét. Nem szabad aláásnunk az orvos fáradozását azzal, hogy túl korán kelünk fel, vagy túl későn, és túl korán megyünk ki, esetleg túl messze.

 

Én a magam részéről azon az őszi napon abszolúte túl messzire mentem. Már az N Pavilon magasságában jártam, amikor egyszer csak megéreztem, hogy egy kéz megmarkolja a szívemet. Szempillantás alatt kifacsarta minden erőm. Már előbb, a K Pavilonnál vissza kellett volna fordulnom. De feltétlenül látni akartam, leginkább ez hajtott, Leonardot, ez egy igen erős motiváció volt. Végsőkig elcsigázva botorkáltam hát előre a murvás úton, amikor egyszer csak kiment a lábamból minden erő.

 

Lerogytam az első alkalmatosságra. Ültem levegő után kapkodva az N Pavilon előtti padon, és arra gondoltam, hogy úgy látszik, most mégis meghalok. Bámultam a Lipótmező lombok között előderengő, óriás épületét, a nagy, foltos homlokzatot, a vakolat fölött az üres eget, s váratlanul az jutott az eszembe, hogy valószínűleg engem, aki ugye pizsamában és kórházi köntösben voltam, s így egyszerű tüdőbetegként voltam számításba vehető, tehát mégsem elmebetegként, bizonyára be sem engedtek volna a Lipótmező portáján; a legszigorúbban meg volt tiltva ugyanis a tüdőbetegeknek, hogy felségterületüket elhagyják, és az elmebetegek területére elcsámborogjanak. Tüdőbetegnek tilos volt az elmebetegeket fölkeresni, és viszont (föltehetőleg abból a megfontolásból, hogy mindkét állapot köztudomásúlag fertőző).

 

A tüdőszanatórium telkét ezért magas kerítés választotta el az elme-telekhányadtól, voltaképp egyetlen hosszú, rozsdás drótháló, melyen azonban mindenütt nagy lyukak tátongtak az időtől. Tulajdonképpen az egyik felségterületről a másikra nem is okozott nagy nehézséget átjutni. Ennek folytán ténylegesen nap mint nap tömegesen tartózkodtak elmebetegek a tüdőbetegek területén és fordítva, tüdőbetegek az elmebetegekén; langyosabb nyári estéken szinte forrtak a bokrok a hirtelen ébredt tüdő-elme vonzalmak hevében. Akkor azonban, amikor megkíséreltem a C Pavilonból átbotorkálni a Lipótmezőre, hideg volt már a szerelemhez. Különben sem tudtam semmit a két felségterület közötti mindennapos forgalomról. Később persze volt időm hozzászokni a boglyas üstökű, rongyokba burkolózott úgynevezett elmebetegek látványához a tüdő-felségterületen; esténként ápolóik hangosan kurjongatva hajkurászták őket, némelyiket a legnagyobb nehézség árán összefogdosva, lekötözve és  tudatmódosító injekciókkal elkábítva; olyenkor sintérhez hasonlatos erőszakra is kényszerültek, ezt a saját szememmel volt módom megtapasztalni, csak hogy a tüdő-felségterületről a delikvenseket rendben a maguk helyére visszaszármaztassák. Mindez nyilvánvalóan nem ment némi lehangoló ordibálás, rugdosás és hátborzongató sikolyok nélkül, mely hangok aztán éjszaka, álmomban még sokáig kísértettek.

 

A tüdőbetegek saját felségterületüket az elmebetegek irányába inkább csak kíváncsiságból hagyták el; valószínűleg valami szenzációsat reméltek ott, félelmeset, ami segít megrövidíteni unalomtól és halálfélelemtől nyirkos hétköznapjaikat. A magam részéről ritkán csalódtam. Reményeim túlnyomórészt beigazolódtak: amikor a tüdő-felségterületet elhagytam, és átlopóztam az elmebetegekhez, bárhol kerültek a szemem elé, mindig előadták a számaikat. Lehetséges, hogy egyszer nekigyűrkőzöm, és elbeszélem ezeket az eseteket, de ma nem időszerű. Túlságosan biztonságos hozzá az életem. Kontrollinggal foglalkozom és folyamatmenedzseléssel (persze volt idő, amikor arról álmodoztam, hogy egyszer képes leszek megőrizni az időt, mint annyian, áthagyományozván a többieknek; de higgyék el, a vállalati folyamatok, ha megfelelő motivációval fordul feléjük az ember, épp elég gyúanyagot szolgáltatnak a kreativitás számára. Csak egyetlen dologra alkalmatlanok: hogy az ember számot vessen saját halandóságával. Vagyis bármiféleképp „kiteljesedjen”, akár a legcsekélyebb mértékű értelmet is kölcsönözve a hétköznapoknak).

 

 

 

Egyszóval ültem zihálva az N Pavilon előtt, idétlenül imbolyogva a rönkfán, és az járt a fejemben, hogy valószínűleg legalább egy hetet kell várnom, míg újra nekigyűrkőzhetek a feladatnak, a Lipótmezőre való átjutásnak. Merthogy aznap már csak visszafelé mehettem, a C Pavilon felé, ha ugyan életben maradok, ez bizonyosnak volt vehető. A nap ridegen sütött a magasban. Tölgyfalevelek táncoltak az erdei asztal lapján. A macskákat figyeltem, amik a végtelen parkban mindenütt fel-feltűntek: a fűben cikáztak, föl a fára, le a fáról, céltalanul, miközben egyetlen szenvedélyük az volt, hogy szájukba kapják a betegek szendvicséről szanaszét maradt papírszalvétákat, és fölrohanjanak velük a fákra. Használt szalvétákkal a szájukban rohangásztak föl-alá az ágakon, hancúrozva, némelyik a papírt a két mancsa közé szorítva, mint afféle mókusok, míg végül a szürkületben már csak a foszladozó szalvéták ide-oda mozgó, fehér foltjait lehetett látni.

 

Kuporogtam az N Pavilon előtti hideg napsütésben, és élveztem a pillanatot. Ez egy egészen egyedi tapasztalat volt: hogy most valószínűleg meghalok. (Természetesen korábbi megfigyeléseimből származó érzéseimet is a pillanatnyi élményhez kapcsolom.) Október volt, a pavilonok ablakai még itt-ott nyitva, kiszűrődtek a hangok, a tüdőbetegek zseniálisan megkomponált, tökéletesen ellenpontozott, szinte tudatos ritmusú köhögései, hörgései és zihálásai, mely zeneszámokat szegények ezeken az ablakokon keresztül ürítették ki a világba.

 

Azonban nem akartam ideiglenes otthonom, a C Pavilon nővéreinek türelmét a végsőkig feszíteni, ezért egy idő után, amikor már képesnek éreztem rá magam, felálltam, s végül sikerült is visszabotorkálnom fekhelyemig.

 

Az operáció után, merthogy ököl nagyságú daganatom a szívburokkal is összenőtt, néhány napig lélegeztetőgépen tartottak az orvosok, így biztosítandó légcserémet. Mostanra azonban ténylegesen már csaknem negyven százalékig visszatért a légzőkapacitásom. Mégsem bíztam a jövőben. Noha szívem szabad volt, gondolkodásom mégis szűk pányván futott körbe-körbe. A metilprednizolon kifejezés, egyáltalán az e szóhoz kapcsolódó asszociációk, köztük (a fent említettektől nem függetlenül) a halál reális képzete némiképp borússá tette a hangulatomat. Furcsamód nem egész nap voltam reménytelen. Általában vígasztalanul ébredtem, azonban igyekeztem szabadulni ettől a vígasztalanságtól, ami hébe-hóba sikerült is, legalábbis délig. Egy nagyalakú kockás füzet lapjaira firkálgattam, összefüggéstelenül, mindenféle szavakat, bekezdéseket a homályos folyosó sarkában ücsörögve, jelen helyzetemben ez volt minden szórakozásom. Semmiféle irodalmi cél nem vezetett, és ez sokat segített. Délutánra azonban ismét beállt a reménytelenség, ami este olykor titokzatos módon a semmibe enyészett, máskor viszont nem. Éjszaka ellenben, amikor felébredtem, mindig ott volt körülöttem, a legnagyobb kíméletlenséggel. Tisztában voltam vele, hogy az orvosok azokat a pácienseket, akiket nap mint nap meghalni láttam magam körül, ugyanúgy kezelik, mint engem: ugyanazokat a szereket injektálják a testükbe, ugyanazokat a szavakat mormogják fölöttük, ugyanazokat a párbeszédeket folytatják velük; még a vicceik is ugyanazok voltak. Joggal gondoltam hát, hogy a sorsom sem lesz más, mint a körülöttem enyészőké.

 

A légzésrehabilitáción történő tartózkodásom során kétségkívül nagy számban haltak meg körülöttem. Többnyire különösebb hangoskodás, sekélykiáltás vagy a tiltakozás egyéb jelei nélkül, mondhatni minden feltűnősködést kerülve, legföljebb némi zihálás kíséretében, míg mások teljesen hangtalanul távoztak; üres ágyaik reggelre frissen húzva álltak a kórteremben, és várták a következőt. A nővérek tapintatosan mosolyogtak, ha elmentünk mellettük, mintha nem történt volna semmi. Mintha nem is sejtenék, hogy tudjuk, mi történt. Nemegyszer arra gondoltam: miért akarom épp én a dolgok természetes menetét megváltoztatni? Miért nem alkalmazkodom a dolgok természetes rendjéhez én is, mint a többiek? Miért ez a mindennapos erőlködés a felébredés után, hogy nem akarok meghalni; minek?

 

Utólag visszatérően megkérdem magamtól, vajon nem lett-e volna mégis célszerűbb engedni akkor; hiszen viszonylag rövid idő alatt a dolgom végére juthattam volna; néhány röphe hét alatt letudhattam volna a dolgot, a rózsaszín semmibe merülve, mint a többiek. De nem így jártam el, sőt élek ma is, amit mindmáig jó jelnek tekintek.

 

Kedvező jelnek tekintettem azt is, hogy barátom, aki ekkortájt már egy ideje szorosan ágyához szíjazva a Lipótmezőn tartózkodott, egészen biztosan nem tudja, hogy a szomszédjában fekszem, mintha azáltal, hogy életveszélyes betegségem nem kerül bele tébolyult tudatfolyamába, a fenyegető életveszély maga is enyhülne. Egy napon sajnos kelekótya barátnénk, Ingrid, aki azokban a hetekben fölváltva látogatott bennünket, minden kérésem ellenére elárulta neki. Dühöngtem, átkozódtam, míg eszembe nem ötlött, hogy barátom egyszer már gyógyultan távozott a Lipótmezőről, sőt azóta visszatérően komoly szakmai sikereket ér el, s noha most átmenetileg újra ápolásra szorul, példája mégis fölhatalmaz arra, hogy egyszer én is gyógyultan távozhassak a Korányiból, bármennyire valószínűtlennek hangzott is ez az eshetőség akkoriban.

 

Ő persze úgyszólván semmilyen szempontból nem volt velem összehasonlítható, amint ma sem az, mégis mind többször kaptam magam azon, hogy arról álmodozom: én is kijutok egyszer. Bebeszéltem magamnak, hogy „maradok még pár hétig vagy hónapig”, aztán szépen kisétálok, ugyanolyan könnyedén és természetesen, mint négy évvel korábban a Lipótmezőről ő. S végső soron nem is volt ez oly téves gondolat. Három és fél hónap után végül elhagytam a tüdőosztályt, a megfelelő tanácsokkal ellátva, és nem haltam meg, mint a többiek; és akkor már egy ideje Leonard is odakint volt.

 

 

 

De ezen az októberi napon útban az N Pavilon felé, a C Pavilontól a Lipótmezőig vezető kavicsos sétányon még határozottan a halál gondolata foglalkoztatott. Szigorúan szakmai szemmel nézve ugyanis egyáltalán nem tűnt valószínűnek, hogy a légzésrehabilitációt módomban áll élve elhagyni. Túl sokat láttam és hallottam a C Pavilonban ahhoz, hogy mást érezzek, hogy bedőljek a remény – bármely futólagos – felvillanásának. A mellkasomból nyert sejtek a mikroszkóp alatt ellenállónak bizonyultak a citosztatikumokkal szemben, és a sugárterápia a hullámzó hányingeren és mellkasi fájdalmakon túl szörnyű levertséggel járt. És az esti órák sem könnyítettek semmit, a csönd és nyugalom, mint gondolná az ember, sőt: nehezek voltak, fojtogatók és csaknem elviselhetetlenül súlyosak.

 

Az este beköszöntével többnyire elvonultam a folyosó legtávolabbi sarkába kitartóan szaporodó jegyzeteimmel, ahol egy kopott kanapén gubbasztva firkálgattam. A szolgálatos nővér visszatérően felelősségre vont eme felelőtlen tevékenységemért, szemrehányólag elemezve magatartásomat, minden irányból megvilágítva, minő ostoba, könnyelmű gaztetteket követek el e házirend, s leginkább persze magam ellen. Szavainak hatására egy idő múlva szófogadóan visszavonultam, s ágyamba tértem. Rendszerint azonnal elaludtam, altatókkal tömködtek ugyanis tele, csillapítókkal és úgynevezett antidepresszánsokkal, mégsem voltam képes átaludni egyetlen éjszakát sem. Két óra tájban mindig felébredtem.

 

Többnyire legmélyebb álmomból riadtam fel, mely, mint a legtöbb éjszakai álom, életem mély és még mélyebb szakadékaiba vezetett. Máskor valami folyosói zaj ébresztett föl, valaki a szomszéd szobából sürgős segítségre szorult, lélegezni próbált vagy meghalt, esetleg ifjú szobatársam szörnyű zajjal a kacsáját használta, aki, noha többször is elmagyaráztam neki, mi a dolog fifikája, mégis csak ügyetlenkedett vele. Hiába magyaráztam el neki százszor, hogyan lehet szakszerűen használni egy kacsát, a praktikus műanyag eszközzel folyton tűrhetetlen zajokat produkált, hozzákocogtatta az ágy rácsához, az éjjeliszekrényhez, gusztustalanul zubogott bele, s még az is megesett, hogy szörnyű robajjal a padlóra ejtette, és mindezt nem egyszer vagy kétszer, hanem végtelen éjszakák szakadatlan során át úgyszólván napi rendszerességgel gyakorolta, minekutána persze tűrnie kellett, hogy dühöngve újra és újra elmagyarázzam, hogyan használja rendeltetésszerűen a kacsáját úgy, hogy ne ébressze fel vele végsőkig törődött társait.

 

De hasztalan. Nemcsak engem, akinek az ablak alatt volt a helye, hanem az ajtónál fekvő szobatársamat is minden egyes alkalommal felébresztette. Szegényt Rédeinek hívták: hajdan bányász volt, most élethivatású rokkantnyugdíjas, emellett szenvedélyes ultijátékos, akitől azon az őszön az ulti titkos tudományát tanultam (melyet egyébként mind a mai napig szokatlan szenvedéllyel gyakorlok).

 

Ez a borzalmas zajongás a kacsával nemegyszer az eszelősség, igen, valósággal az őrület határára juttatott. Az amúgy is csak altatók segítségével aludni képes páciens, pláne egy olyan osztályon, amilyen a mienk is, ahol többnyire csak súlyos és még súlyosabb esetek között lehetett választani, ha egyszer már felébredt, soha többé nem képes visszaaludni. Márpedig a zaj forrása úgyszólván minden esetben szomszédom, egy máskülönben minden szempontból jól nevelt, polgári származású fiatalember volt. Ez az ifjú, egy nyilvánvalóan nemzeti érzelmű mérnök-házaspár fia a Rózsadombról, akik a őszi események tudatformáló hatása alatt a helyzethez kevéssé illő, idomtalan kokárdával a gallérjukon látogatták egyetlen fiukat; na, ez a fiatalember egy teljességgel félrenevelt jellem volt. Láthatólag még életében nem tartózkodott idegenekkel hosszabb ideig egy helyen, és valószínűleg én voltam az első, aki felhívta a figyelmét arra, hogy az udvariasság elemi szabályai úgy kívánják: ha az ember másokkal egy fedél alatt él, illik ezen személyekre tekintettel lennie. Pedig joghallagtó volt, tehát jogban ab ovo járatos, spontán igazságérzetét tudatosan a szakma csúcsára fejleszteni igyekvő személy. E fiatalember mégis alig volt képezhető.

 

Legalábbis az első időkben így volt. Hordozható televíziókészülékét teljes hangerőre állítva azt egész álló nap üvöltette, a forradalom emblematikus adóját fogva rajta, miközben önfeledten szurkolt az utcán randalírozó, a közlekedési táblák rudazatát fegyverül használó, makadámmal dobálódzó, könyörtelen csőcseléknek. Noha fiatal arca feltűnően tiszta volt, naiv és ártatlan, valami jóindulatú, mondhatni gyemeki kifejezéssel a vonásain. Kevéssel utánam érkezett a C pavilonba, nagyjából ugyanolyan reménytelen állapotban, mint én. Neki is, mint annyi másnak, fölvágták a torkát, és kioperáltak a nyelőcsöve mellől egy daganatot. Hajszál híján meghalt szegény az operáció alatt. Mint mondják, személyesen Waltman professzor operálta (ami persze nem azt jelenti, hogy ha más operálta volna, nem halt volna bele kishíján a műtétbe). Vakító fehér pizsamát hordott, naponta váltotta az édesanyja, és ez még inkább kiemelte ártatlan, virágszerű külsejét.

 

A friss hó színe, mint utólag megtudtam, akkoriban a hazugság és az erőszak iránt érzett megvetés jelképének számított (mely emblémát természetesen a világ leghazugabb, leginkább lódító fráterei kreálták). Egyetemistánk álló nap fehér selyempizsamában feküdt a fekhelyén, és szurkolt az ordítozó hazafiaknak, spéci laptopján az árpádsávos zászlók alatt csörtető csordákról szóló híreket falva (mint akkoriban a rendes, polgári érzelmű magyarok közül szinte mindannyian).

 

Joghallgatónak kellett volna lennem, fogalmazódott meg bennem a felismerés. Nem kellett kellett sok idő hozzá: azután, hogy pár nappal engem követően a kórterembe érkezett, s pizsamában, liliomszerűen, spéci laptopjával felszerelkezve elhelyezkedett, a légzésrehabilitáció nővérei azonnal viszolyogtató módon kényeztetni kezdték, alighanem ifjúságának hamvassága okán, s mialatt e tiszta arcú ifjút minden lehetséges eszközzel kényeztették, ugyanazon intenzitással hanyagoltak el engem és Rédei exbányászt. E tényen még a fehér köpenykék zsebébe csúsztatott változatos címletű bankjegyek sem enyhítettek, csupán elvétve, s akkor is csak átmenetileg.

 

Például az éjszakás nővér szinte érthetetlen módon mindazzal a finomsággal, amit társnői a nap folyamán a betegektől ajándék gyanánt kiérdemeltek, bonbonnal, gyümölccsel, a – többnyire a legjobb cukrászdákból érkezett - mignonnal és krémesekkel folyton kínálgatta, sőt ezen termékekből becsomagolva egy-egy adagot nemegyszer az éjjeliszekrényén hagyott, arról nem is beszélve, hogy vacsorára neki nem csupán egyetlen dobozka sovány joghurt vagy kefír jutott, mint a hozzánk hasonló közellátmányú betegeknek, hanem általában kettő, s gyakran nem is csupán kefír, hanem kockasajt, diétás sonka, innen-onnan zabrált gyümölcsjoghurt és/vagy puding, tehát csupa olyasmi, amit magam is szívesen fogyasztottam volna (nem beszélve a bélhuzamra gyakorolt kívánatos hatásról). A légzésrehabilitáción íratlan szabály volt a vacsorára kiosztott szerény kefír, ritkábban natúr joghurt, s mivel itt jórészt halálos betegek feküdtek, az ápoltak mellé helyezett nyomorúságos kefír vagy joghurt egyfajta leginkább a halálos betegekre jellemző, vígasztalan menüponttá vált.

 

Mindennek ellenére rövid időn belül egyre több neveletlenségről sikerült leszoktatnom e hevessége ellenére alapvetően jóindulatra hajló, polgári érzelmű joghallgatót, amiért szobatársunk, Rédei nyugbányász külön is hálás volt. Ifjú betegtársunk fiziológiai helyzetével arányban nem álló, felfokozott politikai aktivitása ugyanis neki is a terhére volt (nem beszélve a krémesek iránt érzett borzalmas sóvárgásról). Az olyan gyakorlott betegek, mint amilyen Rédei hajdanbányász is volt vagy én, már régen rendben beleszoktunk szerepünkbe, a jelentéktelenek, az átmenetileg túlélők, az észrevétlenek szerepébe (ugyanis leginkább ez a szerep az, mely a súlyos betegséget még valamennyire elviselhetővé teszi). A lázongás, az indolencia ugyanis idővel elkerülhetetlenül halálosan legyengíti a szervezetet, amit egy, a közepesnél csak kicsivel is súlyosabb beteg egyszerűen nem engedhet meg magának. Mivel pedig a fehér pizsamás joggyakornok e jegyeket tömegesen mutatta, komoly veszélyben láttuk.

 

Nyilvánvalóan képes lett volna például arra, hogy fölkeljen és kimenjen a mellékhelyiségbe, ezért egy szép napon gyöngéden megtiltottam neki, hogy a jövőben a kacsáját használja. Borzalmas zajok közepette pislákolt bele ugyanis, mint erről már szó esett, ráadásul állandóan kilötyögtette, minduntalan magára öntötte, sőt olykor a szomszéd ágyak huzatát is megtisztelte tartalmával. Tiltásommal természetesen azonnal magamra vontam a nővérek haragját, akik a fiatalember kacsáját mindenkor szívesen vitték ki, én azonban szilárdan kitartottam amellett, hogy a nálunknál egyébként sebesebben gyógyuló fiatalember keljen föl és menjen ki (mivel sehogy sem láttam be, miért kellene nekem vagy a mindkettőnknél lassabban gyógyuló Rédeinek felkelni a vizeléshez, miáltal a fehér pizsamás ifjú ágyában fekve a kacsájába dolgozhat, miáltal a levegő az addig elviselhetetlenből olykor úgyszólván dögletessé vált). De sikerült. A joghallgató, kinek nevét mára elfelejtettem, egy szép napon fölkelt és kiment az illemhelyre. A nővérek jó ideig pillantásra sem méltattak, de ez sem ingatott meg elhatározásomban. A fiatalember hihetetlenül gyorsan lábadozott, és kisvártatva elhagyta az osztályt. Ami engem illet, én is csak az alkalmat vártam, amikor Leonardot végre meglátogathatom, mondhatni látogatásommal meglepem – de mivel első kísérletemmel csődöt mondtam, az N Pavilonnál kényszerűen föladva elhamarkodott kísérletemet, ezt a napot még igen távolinak láttam.

 

 

 

Délutánokon keresztül csak tehetetlen zsák gyanánt feküdtem az ágyban: nem mozdultam, közönyösen bámultam ki az ablakon. Egy hatalmas fenyő koronájának látványa tárult elém, sötét tömege az októberi erdő sárguló lombozatából úgy emelkedett elő, mint a halál óriás angyala. Ágai közt cinkék és egyéb énekesmadarak ugrándoztak, játszották a maguk előre beprogramozott életjátékát. Vadszőlő indái kúsztak az ágakon, festőien pettyezve a sötét zugokat. E roppant fenyő dölyfös tömbje mögött reggelente kötelességtudóan felkelt a nap, este lenyugodott, megint fel és megint le, nap mint nap, anélkül, hogy egy álló héten keresztül elegendő bátorságot lettem volna képes gyűjteni magamban arra az egyszerű kalandra, hogy szobámat ismét elhagyjam.

 

 

 

Egyik este váratlanul meglátogatott Ingrid. A Lipótmezőről szaladt át, ahol szokás szerint órákon keresztül barátomat istápolgatta. Az ő balatonszepezdi nyaralójában ismertem meg Leonardot (pontosabban a szüleinek nyaralója volt annak idején, mielőtt a sor ugrott volna egyet). Mindez persze régen, nagyon régen, még a Zsiguli autók, Alföldi papucsok és a Lokomotiv GT együttes karrierje idején történt.

 

Az igazság gyakran alig különböztethető meg a hazugságtól, két hazugság azonban egymástól mindig élesen elválik, és az egyik néha fokozatosan igazsággá alakul, míg a másik mindvégig a negatív tartományba tart. Az a hazugság, amelyik kifelé vezet a labirintusból, magasabbrendű, mint amelyik tovább vezet a sötétbe. A valóság elvesztése többnyire az utóbbi tendenciát erősíti. Valójában ugyanis nem a szepezdi nyaralóban ismerkedtünk meg, hanem odalent, a strandon; Leonard akkoriban tudniillik néhány hétig Ingriddel járt, legalábbis a lány ezt tartotta magáról (valószínűleg még egy-két rokonszenves szöszi társaságában, én legalábbis így utólag ezt véltem kikalkulálni).

 

Ingrid régi atlétikai sporttársam volt, még az Előréből. Váratlanul futottunk össze a szepezdi strandon. Egy magas, irdatlanul magas fiatalember ácsorgott mellette: mintha egy zászlórudat szúrtak volna a strand homokjába. Fehér alak volt, leginkább olyan arccal, mint egy agáré. Ordított róla a magány.

 

Amikor odaértem, Emil Zatopekről folyt éppen köztük a szó, pontosabban Leonard magyarázott valamit nagy hévvel a csehszlovákról, aki 1952-ben az ötezret, a tízezret és a maratont megnyerte, de egészen brutálisan, az összes selejtező futamot és a döntőket is ideértve, s mindezt nem egészen négy nap alatt. Felkaptam a fejem. A Prágai Lokomotívnak magam is nagy rajongója voltam. Az ötvenes években ezt a teljesítményt fizikailag lehetetlennek tartották (aminthogy az is volt). Leonard épp azt fejtegette körülményesen, hogy Zatopek híres futása valószínűleg azért lehetett olyan szuggesztív, valami titokzatos szenvedést sugalló, merthogy valóban szenvedett (a Prágai Gőzmozdony ugyanis köztudottan rettenetesen hányta-vetette magát futás közben, mint aki folyamatosan haldoklik, az első méterektől az utolsóig). Leonard szerint egyszerűen boldog volt. Széles taglejtésekkel magyarázta álláspontját, szürke szeme derűsen csillogott a magasban.

 

A boldogságot a szenvedéstől ugyanis nem választja el semmi. Zatopek csupán teljes valójában átadta magát a futásnak, tökéletesen feloldódott az élményben, és ezáltal összehasonlíthatatlanul gazdagabbá vált, mint a többiek, akik nem ismerték a szenvedés titkos boldogságát. Ez az adottság tette a Prágai Lokomotív mozgását oly egyénivé, magát Zatopeket pedig legyőzhetetlenné.

 

Ingrid zavartan hunyorgott a napfényben. Számára az ilyen kijelentések nem hordoztak semmi tartalmat. Az Előrében arról volt híres, hogy anyai nagybátyja Mecser Lajos volt, akinek 1968-as ötezres csúcsát a mai napig nem döntötte meg senki. A rend kedvéért megpróbált Leonarddal vitába szállni; azt állította, Mecser Lajos bácsi egyszer a füle hallatára mondta, hogy Zatopek egyáltalán nem volt tehetséges. („Igazság szerint utált futni, mint az már egész mozgásából nyilvánvaló volt.”) De a szíve volt nagyobb mindenkinél. „Háromszor akkora volt a szíve, mint akármelyikünké”, mondta volna állítólag Lajos bácsi (legalábbis Ingrid szerint).

 

Kíváncsian hegyeztem a fülem. Imádtam a sportot, afféle fanatikus sportrajongónak számítottam akkoriban. Ebben a pillanatban váratlanul eszembe jutott, mit írt Feleki László még tavasszal, a Képes Sport utolsó májusi számában: „Soha újságírói pályám során nagyobb futót nem ismertem, mint Nurmi, és soha eltökéltebb futóval nem találkoztam, mint Zatopek” – írta volna Feleki, amint arról a vitázó feleknek rögvest be is számoltam.

 

Egy perc sem kellett hozzá, hogy kiderüljön, Leonard ugyanolyan mértékben bolondja a sportnak, mint én. Elsősorban a labdarúgás iránt rajongott, de az összes többi sportágnak valóságos műértője volt (aminthogy én is valóságos műértője voltam a legtöbb sportágnak). Valószínűleg alkata miatt, mely alkalmatlanná tette a sporttevékenységre, vált ilyen tökéletes elméleti szakértővé. Pillanatokon belül heves vitába bonyolódtunk, mint később annyiszor, ami nem valami alapvetőről, csupán valami sorsdöntőről szólt; apróságról, ami mindkettőnk számára az adott pillanatban életbevágónak tűnt. Ingrid a haját babrálva unatkozott mellettünk. Láthatólag csak részben fogta fel Nurmi és Zatopek magasabbrendű egységéről felállított tételünk jelentőségét. Lehet, hogy mi ketten sem fogtuk föl teljes mélységében, mégis, ebben a vitában alapozódott meg, mondhatni egyetlen perc leforgása alatt Leonardhoz fűződő barátságom. Aznap este együtt söröztünk a Szomjas Munkásőrben, aztán másnap reggel sajgó fejjel tovább utaztam Szemesre.

 

Igazság szerint előtte is láttam őt a városban, fel-feltűnt néhanap, de egyetlen szót sem váltottunk. Ide tehát, Balatonszepezdhez, ehhez az alpesi tetejű, a hatvanas évek stílusában épült nyaralóhoz fűzhető a kezdet. A Munkásőr után virágos jókedvben fölballagtunk a házig, leültünk a Pestről száműzött ülőgarnitúrával berendezett nappaliban, és labdarúgásról és súlyemelőkről, párbajtőrvívókról és - barátságunkra nézve döntő módon - Zatopekről kezdtünk beszélgetni, vagyis inkább folytattuk megkezdett beszélgetésünket, Ingrid szófukar társaságában. Órákon keresztül cseréltük ki eszméinket, mondhatni végkimerülésig.

 

Kezdetben egyáltalán nem találtam rokonszenvesnek, idegenkedésem azonban csak rövid ideig tartott: szenvedélye, a sport iránt érzett vonzalma, rokon érzésvilága gyorsan meghódított. Taróczy Balázsra és Björn Borgra vonatkozó tájékozottsága külön is imponált. Hamisítatlan sportfanatikus volt, aminthogy én is egy hamisíthatatlan sportfanatikus voltam. Ő azonban ezen kívül, mint később kiderült, zenefanatikus és részben sakk-fanatikus is volt, bár ezek a kvalitásai aznap még nem kerültek a felszínre. Pedig ismerősei körében már régóta ismert volt egyedülálló zenefanatizmusáról, elsősorban Schubert-, Bruckner- és Puccini-fanatizmusáról, ami az igazat megvallva nem csupán messze földön híres, hanem mondhatni félelmetes, s kétségkívül szinte patológiásan megrögzött volt.

 

Legalábbis így vélekedtek az orvosok kamaszkorában, majd évtizedekkel később újra, amint kettőezerhat őszén is ezt a véleményt alakították ki. Hallatlanul magas, nem csupán zenei, hanem globális intelligenciája tökéletesen egyedi volt, minden más aránylag koherensen megmutatkozó, nyilvános és ellenőrizhető világértelmezéstől különbözött, ami félelmetes eszközt adott az orvosok kezébe. Minden szava, mely például a lemezjátszókon forgó korongot, a hallott virtuózokat és zenekarokat illette, a legmesszemenőbbekig autentikus és egyedi volt, ami később orvul lehetővé tette, hogy némely kevésbé invenciózus szakember ebben a langaléta fiatalemberben a kórosan egyedit, a kórosan érzékenyt ismerje fel. Én a magam részéről Leonardban már korán, jóval sikerei előtt mondhatni új, rendkívüli barátomat ismertem fel és fogadtam el.

 

Kérészéletű barátnője, Ingrid, akinek élete a későbbiekben csaknem olyan kalandos fordulatokat vett, mint Leonardé, lévén az évek során oly gyakran választott társat és házasodott, hogy azt számba venni egy kezünk nem lenne elég, egyszóval az Amerikából akkortájt hazatért Ingrid ezekben a napokban felváltva kezdett látogatni bennünket; piros Zoób Kati blézerében minduntalan felbukkanva ágyainknál, mint sem törődve várakozásainkkal, vagy a hivatalosan előírt látogatási idővel.

 

Sajnos egy napon, Leonardot épp csak fölengedték szíjaiból és a gyógyszeradagját is csökkentették némileg, miáltal meglepetésre úgyszólván percekre kommunikációképessé vált, Ingrid óvatlanul elárulta neki, hogy a közelében tartózkodom, kiterítvén magam is, s ezzel teljességgel megfosztotta tervezett látogatásomat meglepetéseffektusától. Miután azonban Leonardot végső soron Ingridnek köszönhettem, egy percig sem voltam képes komolyan haragudni rá. Ma egy ismert esztéta utolsó felesége, és pár éve valami bizarr falusi idillbe vonultak vissza.

 

 

 

Csaknem harminc éve ismertem barátomat, így most ezen az októberi napon, amikor a légzésrehabilitációra kikerültem, alig háromszáz méter sugarú körön belül mindketten, teljesen egyidejűleg, s egyaránt úgynevezett halálos veszélybe kerülve, mindezt semmiképpen nem tekinthettem véletlennek. Másfelől nem is tulajdonítottam a dolognak különösebb jelentőséget. Nekem, gondoltam lámpaoltás után a félhomályban, a Lipótmezőn van a barátom, amint az ő barátja éppenséggel átellenesen, itt a C pavilonban darvadozik; ez most így alakult. Ez okból tehát egyikőnk sincs egyedül.

 

Ezekben a hetekben a Korányi Tüdőkórház légzésrehabilitációján azonban egyébként sem voltam teljesen egyedül. Minden délután velem időzött ugyanis életem párja, tizennyolc éve társam, anyakönyvezett hitvesem, szüleim halála óta az egyetlen fix személy az életemben, az egyetlen, akinek nemcsak sokat, hanem, nyíltan kimondom, úgyszólván mindent köszönhetek. Kishíján két évtizede megy ez már így. Nélküle nem lennék az, aki vagyok – sőt lehetséges, hogy egyáltalán nem is léteznék - : nem maradtam volna életben. Semmiképpen nem lennék az, aki végül lettem, ilyen megállapodott, mondhatni érett, érző és közönyös, boldog és boldogtalan, egyszóval ennyire élő; esékeny és szilárd, őrült és középszerű, szívós, kényszeresen pedáns és tűrhetetlenül trehány, akárhogy nézzük is.

 

Ismerőseim tudják, miről beszélek.

 

Minden bizonnyal kevesen vannak teljes tudatában annak, mi minden rejlik a kifejezés mögött: életem párja; ők bizonyára nem tartják e kifejezést sem patetikusnak, sem ironikusnak. Egy asszony, akiből tizennyolc évig újra és újra erőt merítettem - belőle és senki másból, ez az igazság. Ez a példásan mozgékony, hajthatatlan és temperamentumos nő engem soha, egyetlen momentumomban cserben nem hagyott. El nem pártolt soha; gyakorlatilag az utolsó tizennyolc évben mindent tőle tanultam (vagy legalábbis tanulhattam volna, ha jobban odafigyelek, amint számos dolgot ma is tanulok, mindenesetre közeledem kielégítő felfogásukhoz).

 

Ez az áldozatkész asszony ezekben a hetekben minden álló délután meglátogatott, és velem töltötte a lámpaoltásig hátralévő időt. Akinek csaknem mindent köszönhetek: aki megértette velem, amit ebből a tizennyolc évből egyáltalán érteni vélek; tisztán tartott tizennyolc teljes éven át, legalábbis engedett megtisztulni, miközben soha hangos vagy indulatos szó el nem hagyta a száját; és ez az asszony most végtelen heteken keresztül ült az ágyam szélén, és a kezem fogta s a puszta kezével visszatartott a szakadéktól.

 

Később, amikor állapotom már úgy-ahogy lehetővé tette, noha a halál árnyékából egy percre sem vonhattam még ki magam, újságok és könyvek tucatjait cipelte föl magával, zuhogó esőben és süvítő szélben egyaránt, nyárias melegben és korai havazásban, csak mert így kívántam. Én csak ekkor, ezekből az újságokból értesültem, ágyamhoz kötve a tényről, hogy odalent nagy erővel zajlik valamiféle „forradalom”. Ez az asszony, aki, noha sajnálatos módon hat évvel idősebb nálam, s ily módon élete virágján már számos aspektusból túlhaladott, azokban a napokban vaskézzel szorított magához, és nem engedett. Mondhatni pislákoló életem ő tartotta a létezés innenső oldalán, még ha a halál árnyékának közvetlen köréből kiszakítani nem is tudott.

 

Most mégsem ő lett a középpontja e feljegyzéseknek, melyeket lábadozván kockás füzetembe egy kórházi folyosó félhomályában firkálgatok, mert ezek a lapok ezúttal nem a hitvesi ragaszkodás megtartó erejéről kívánnak szólni, hanem a múló időről, magányról és barátságról.

 

Annak idején, amikor a Korányi légzésrehabilitációján múlattam az időt, barátaim és kollégáim jórészt már leírtak, s miközben odalent egy magát hagymázos álmában forradalmárnak képzelgő társaság randalírozott, olyan izolált és kitaszított voltam, mint a fal tövébe aláhulló őszi darázs. És mégis volt egy ember, aki távollétében a legnagyobb szerepet játszotta azokban a napokban, ezért e feljegyzések középpontjában most ő áll: Leonard, annak idején tőlem alig párszáz méternyire állomásozó barátom, aki ugyanolyan kitaszított és izolált volt, egész környezete által jórészt már leíratva, mint én. Ő az tehát, akit e feljegyzések segítségével most a magam számára is tisztázni akarok: bevilágítani ezekkel az emlékfoszlányokkal, táncoló papírlángocskákkal, melyek talán nem csak barátom kiúttalan kálváriáját, hanem saját akkori kiúttalanságomat is bevilágítják. Segítenek emlékezetembe idézni az őszt, amikor Leonard élete kishíján zsákutcába jutott, amint zsákutcába jutottam magam is, úgymond kilátástalan utcában időztem, halálos veszély árnyékában (amiképp mondhatni az egész világ, ez az egész globalizált fogyasztás- és sorvadástelep szemlátomást a végzet zsákutcájába jutott, mely ténynek e sötét utcáikban nyilas lobogóik alatt föl-alá csörtető rögforradalmárok és eszement nemzetkarikírozók csak a foglalatát, a legislegutolsó megnyilvánulását adták).

 

Ugyanúgy, mint Leonard, én is, ez hozzá tartozik a dologhoz, utolsó éveimet szemlátomást túlfeszítettem. Bizonyos dolgokat túlértékeltem, mondhatni minden józan határon túl kihasználtam (amint az egész világ egyes értékein már szemlátomást túljutott, s nyilvánvalóan túlságosan kiszipolyozza magát). Épp úgy, mint Leonard, és is lehetőségeimen túlterjeszkedve kizsigereltem magam, minden reális mértéken túl kihasználtam, beteges mohósággal, kíméletlenül önmagammal és mindenki mással szemben, ugyanazzal a kíméletlenséggel, amely Leonardot is tönkretette, s ami mellesleg egy szép napon valószínűleg az egész világot tönkre fogja tenni. Amint Leonard kishíján belepusztult saját beteges ön- és világtúlértékelésébe, ugyanúgy pusztultam bele patológiás ön- és világtúlértékelésembe én, amint a világ is szemlátomást hamarosan belepusztul saját túlbonyolított, deformált, gyógyíthatatlan öntúltengésébe.

 

 

 

Tehát mindketten betegágyban ébredtünk azon az őszön, úgyszólván egymás mellett, nap mint nap, ennek az ön- és világtúltengésnek a produktumaképp. Két leamortizálódott, élő hüvely; ez mindkettőnkre igencsak jellemző volt. Teljesen logikus, hogy Leonard az őrültek házában, én pedig egy tüdőosztályon tértem magamhoz. Mert amint Leonard éveken át többé-kevésbé halálra rohanta magát úgynevezett alkotási kényszerében, ráadásul újra és újra lecsapott rá a sorsa, úgyanúgy én is éveken át halálra rohantam magam, színtiszta önáltatásból, a látszatot hajszolva, ahelyett, hogy szembenéztem volna korlátaimmal. Amint Leonard útjának végül elmegyógyintézetben kellett végződnie, az én utamnak is egy tüdőgyógyintézetbe kellett torkollnia, elkerülhetetlenül. Amint Leonard magával és a környező világgal szembeni igényessége lehető legmagasabb fokát érte el, míg végül a végzet csalárd játékának köszönhetően be kellett hogy szállítsák egy elmegyógyintézetbe, úgy én is elértem az önmagammal és a környező világgal szembeni eredménytelen lázadásokat követő kisstílű megalkuvások azon kritikus fokát, melyet meghaladva sürgős műtét céljából egy tüdőintézetbe kellett bevonulnom. Leonard az isteni gondviselés méltánytalan csapásainak súlya alatt nem volt képes többé magát és a világot elviselni, ugyanígy saját képmutatásom iszonyú nyomása alatt én is összeroppantam. Leonard egy elmegyógyintézetben, én a légzésrehabilitáció tértem magamhoz, kalkulálható végpontjainkhoz érve, ha lehet így mondani. Leonardot az idegorvosok végletes korlátoltságukban újra és újra tönkretették, leszíjazták, trankvillánsokkal csillapították és antidepresszánsokkal élénkítették, impulzusokkal sokkolták az agyát, míg végül saját erői végül talpra nem állították, míg engem saját megalkuvásom lökött a halál operáló szikéje alá, mondhatni a saját kompromisszumaim tettek tönkre - és ezidőtájt még jócskán tisztázatlan volt, saját erőim képesek lesznek-e valaha is talpra állítani.

 

 

 

Leonard semmivel nem volt őrültebb, mint én, csak én mindent tapintatosabban, szoftabb változatban, fogalmazzunk nyíltan, gyávábban intéztem, mint ő. Ennélfogva én valószínűleg ugyanolyan őrült vagyok, mint amilyen az idegorvosok szerint Leonard, csak én az őrültség kiteljesítése helyett tüdőbeteg lettem. A különbség a felelősség vállalásában van. Leonard a vége felé hagyta magát becserkészni az őrülettől, míg én makacsul mindvégig menekülni próbáltam előle, és a konvenciók megőrzésére koncentrálva inkább tüdőrákos lettem. Ő szabadjára engedte a tébolyát, ellentétben velem, aki különösségeimet egész életemben rejtegetni próbáltam, miközben azzal áltattam magam, hogy „uralom”. Természetesen Leonard is uralni igyekezett a tébolyát. Ily módon lehetséges, hogy az én latens elmezavarom tulajdonképpen sokkal őrültebb őrültség az övénél, mert a húsba is mélyen beleköltözött. Leonardnak csak a szimpla őrültség volt meg, a hús-dologból kimaradt.

 

Másfelől alkotási készsége mindvégig ebből az állítólagos őrültségéből egzisztált. Nekem az őrültséget leplezendő jutott a tüdőrák, mivel az alkotás menedéke helyett csak ezt, a leplezetlen tüdőrákot voltam képes kiteljesíteni. Leonardnak szabadon burjánozhattak a gondolatai, míg én mondhatni egyik napról a másikra, akár egy fegyenc, sorsomul kaptam a testi burjánzást.

 

Leonard minden alkalommal hosszú hónapokon keresztül csiszolgatta az őrületét, és valószínűleg ugyanígy csiszolgatta szervezetem alattomban ki az utolsó években a tüdőrákot. Leonard időről időre eljátszotta az őrültet; ugyanígy játszottam el én a végére a halálos tüdőbeteget (s ahogy ő későbbi munkáiban mindig is forrásul használta korábbi őrületeit, ugyanúgy igyekszem e lapokon én is saját céljaimra hasznosítani a tüdőrákot - ez nem tagadható).

 

A legtöbb ember többé-kevésbé jelentős vagyont, pozíciót, szilárd egzisztenciát igyekszik teremteni magának, a megszerzett javakat létezésük emblematikus tartalmává kiáltva ki; ugyanígy tartotta fenn és használta ki Leonard minden rendelkezésre álló eszközzel saját kivételes érzékenységét, melyet az orvosok tévesen őrültségnek aposztrofáltak. Minden tudását, gondolatainak gazdag burjánzását élete tartalmává tette, amint a tüdőbetegségemet és titkos érzékenységemet igyekszem most én, kissé megkésve, életem tartalmainak körébe vonni, vagyis egyéni őrültségem, végső soron a hús zabolátlansága helyére e jegyzetfüzet szaporodó lapjait állítani, egész titkos művészetemet a halálos tüdőbetegségből merítve. De míg Leonard a maga lappangó tébolyával mindig gavallérosan bánt, én sokáig szemérmesen bántam a magam titkos őrületével, mely végül tüdőrákká változott. Ily módon tehát megbetegedéseinkkel külön-külön mindketten a magunk módján bántunk.

 

Másfelől, kétségtelen, kíméletlenül és önző módon bántunk a bennünket körülvevő világgal; igaz, a minket körülvevő világ is vica versa, azaz velünk bánt kíméletlenül és minden részvétet mellőzve, míg végül eljutottatott a nekünk megfelelő intézményekbe. Amint 1977 nyarán elkerülhetetlenül egymás intellektuális erőterébe sodródtunk, ifjú, ránctalan arccal, tele nagyravágyással és reménységekkel, egyidejűleg vetődvén Balatonszepezdre barátságunkat megalapozandó, ugyanilyen elkerülhetetlenül szorultunk orvosi kezelésre kettőezerhat őszén, egymástól alig néhány száz méternyire, barátságunkat annak huszonkilencedik évében csak még inkább elmélyítve. Úgy is fogalmazhatnék: amennyiben kettőezerhat őszén nem szorulunk párhuzamosan kórházi kezelésre, azt is jelenthette volna, hogy barátságunk nem állta ki a próbát, és nem mélyült el a kellő végletes módon.

 

Volt idő, amikor úgy tűnt, barátságunk nem állja ki a próbát. Ennek hátterében különösmód és nem kis mértékben politikai okok álltak: de ekkor végre ismét volt egy valódi barátom, ha pillanatnyilag kényszerű távollétben is, aki huszonkilenc éven keresztül komplikált agya legőrültebb kalandozásait is mindvégig be merte engedni az enyémbe, s én befogadtam, ahogyan mások a környezetében erre nem voltak képesek, mert valójában nem is akarták befogadni. Elég volt, ha csak megérintettünk egy témát, az a fejünkben rögtön minden irányban továbbfejlődött és kiteljesedett; ez nem csak a sportot, sakkot vagy a zenét, elsőrendű specialitásainkat jellemezte, hanem úgyszólván minden területen is így működött. Nem ismertem még soha senkit nála élesebb megfigyelő képességgel, fejlettebb gondolkodási algoritmusokkal, fáradhatatlanabb gondolkodási készenléttel. Én mentális kapacitásom nagy részét gyáván visszafojtottam, tulajdonképpen kidobáltam az ablakon, míg Leonard, noha gondolkodási kvalitásait, mint annyi minden mást, szakadatlanul szórta ugyan szanaszét, mégsem merült ki soha, mert gondolkodási rezervje gyakorlatilag kimeríthetetlen volt. Amije volt, szakadatlanul kidobálta az ablakon, mégis folyamatosan gyarapodott, mert mennél többet dobott ki az ablakon, a maradék csak annál inkább sokasodott. Ez általában az olyan emberek jellemzője, akiket először bolondnak, végül zseniálisnak tartanak; szellemi képességeikből egyre többet és egyre szakadatlanabbul dobálnak ki az ablakon, az mégis csak gyarapszik, egyidejűleg egyre több gyűlvén a fejükbe.

 

Mindez azonban az illető környezete számára eléggé fenyegető, az érintettek pedig gyakran odáig jutnak, hogy szellemi képességeik kidobálásával sem érik utol többé magukat, a fej nem bírja tovább, és felrobban. Így robbant föl egyszerűen Leonard feje is, amikor elérte a pontot, amikor szellemi képességeinek kidobálásával többé nem volt képes kompenzálni saját gyarapodását. Széchenyi, Csontváry vagy Hölderlin feje is végül felrobbant; így robban föl végül mind ez a sok őrült, filozofikus agy, mert szellemi javaik kidobálásával többé nem érik utol magukat. Ezekben a fejekben ugyanis folyamatosan jóval nagyobb és kegyetlenebb sebességgel áll elő a szellemi potenciál, mintsem azt képesek lennének kidobálni az ablakon. Egy szép napon felrobban a fejük, és kész. Máris végük. Így robbant fel Leonard feje, és kész, máris egy élőhalott volt: ágyához szíjazva, elkábítva, egy elmesorjázó osztály ápoltjaként, recsegő, rozsdás vaságyához rögzítve.

 

           

 

Bizonyos kérdésekben meglepően egyformák voltunk, más dolgokban tökéletesen különbözők. Leonard vakmerő volt, nyughatatlan, hiperaktív és sziporkázó, és mielőtt végleg leterítették volna veszteségei, mint egy diadalmas ragadozó, lubickolt az élet által fölkínált ilyen-olyan lehetőségekben; én minden tekintetben inkább átlagos voltam, tépelődő, okoskodó, jellemzően görcsös, mondjuk ki, jellegzetesen középszerű. Még érzékenységem és különösségem is csak átlagos volt. Valószínűleg ezért nem találtam soha fogást a körülményeken. Leonard a maga részéről fáradhatatlanul szórta, lapátolta ki ötleteit az ablakon, míg én évszámra csak keresgéltem őket, s aztán ültem rajtuk, magamba tartva mindet, mint a fösvény, ki óvakodik kincseit napvilágra tárni.

 

Leonard jellegzetesen nemzeti érzelmű volt, és a múlt kérdései foglalkoztatták, a nemzet sérelmei és veszteségei, melyek persze engem is foglalkoztattak, de távolról sem olyan erősen. Gondolkodási mechanizmusom egyszerűen más volt. Hozzáteszem, számos tekintetben komplexebb, mondhatni külterjesebb, ami megakadályozott abban, hogy a letűnt rendszer összeomlása után felszínre bukkanó, erősen használt ideológiák Leonard módjára megérintsenek. Ma, amikor nemzeti trikolórba bugyolált futballhuligánok, zavaros fejű fantaszták és perverz Szálasi-rajongók vették birtokukba köztereinket, bevallom, még kevésbé tudnak megérinteni.

 

Leonardot világéletében kiemelten foglalkoztatta a szegénység és az egyenlőtlenség problematikája, de csak mint egzotikum, míg engem, aki nálánál jóval alacsonyabbról jöttem, a szegénység és igazságtalanság problémaköre valódi mélységében foglalkoztatott. Leonard az ezredforduló táján egy ízben hirtelen könnyekben tört ki a Belvárosi templom előtt egy ott gubbasztó, fekélyes testű koldust megpillantva, akit pedig valójában, mint én azonnal átláttam, egy minden hájjal megkent üzletember ültetett ki a Belvárosi templom elé azzal a céllal, hogy az elhaladó hívek és turisták lelkiismeretét felébresztve pénztárcájukat galád módon felnyissa. Én, akit általában sokkal fájdalmasabban érintettek a szegénység és igazságtalanság kérdései, Leonarddal ellentétben ebben a pillanatban nem csak a templomajtóban kuporgó koldust és festői gönceit láttam, hanem a nyomorúságos felszín mögött az aljas módon kihasznált emberi roncsot, nem beszélve az utca túloldalán metál merdzsójában figyelő, s unalmában vaskos pénzkötegeket az ujjai közt pörgető koldusmaffiózóról, sőt láttam a háttérben felsejlő gazdasági környezet komplex mintázatát is, mely egy tragikus életút végén e fekélyes testű, kiszolgáltatott lényt a Belvárosi templom kapujába vezette. Leonard csak a koldust és festői nyomorúságát látta, de nem látta a háttérben pénzét számolgató fiatalembert, amint a szociális ellátórendszer régtől magunkkal cipelt, krónikus hiányosságait sem. Leonard szemébe ekkor váratlanul könnyek gyűltek, mint aki úgymond saját, egész életével kiküzdött egzisztenciáját is elszégyelli, s a koldusnak egy gyűrött ötezrest dobott oda teátrálisan; miközben én az egész jelenetet átláttam, ő csak a felszínt látta, és a fekélyes test nehéz szagát lélegezte be, de nem látta sem az aljas maffiózót a háttérben, e barátom jóindulatát alávaló módon kihasználó, metál merdzsójában üldögélő fiatalembert, sem a szociális és történelmi kondíciók egymásba gabalyodó rendszerét. Mindez előtte rejtve maradt, míg nekem valamiért rögtön a szemembe ötlött.

 

Jellemző volt Leonardra, hogy a szenvedő koldus felületes képét meglátva azonnal a megtiport magyarság teljes ezeréves szenvedése a lelki szemei elé tolult, a sajnos kudarcos történelem, sárba tiport zászlók és miszklikre szaggatott nemzettest, mert mindent csak ezen az optikán keresztül volt képes szemlélni. A fekélyes koldus azonnal az egész elnyomás alatt szenvedő nemzetet megjelenítette a számára, még ekkortájt is, amikor pedig a nemzetet már nem nyomta el senki. Ugyanígy reagált bármely hazai gazdasági szervezet tulajdonosi struktúrájának változására, vagy egy mondjuk francia élelmiszerkonszern gyümölcsjoghurtjának meglepetésszerű azonosítására a magyar címke mögött valamely szupermarketben. De jellemző volt kapcsolatunkra, hogy megfigyeléseimet megtartottam magamnak, csak hogy a kapcsolatunkat kíméljem, és nem mondtam el neki, hogy a Kígyó utca bejáratánál egy aljas, karvalyképű fiatalember ül a gépkocsijában, és a pénzét pörgetve figyeli, míg a koldusmaffia által fölkészített, élemedett korú férfiú a nyomorúság színházát játssza a Belvárosi templom kapujában. Amint nem mondtam el a többit sem: magára hagytam a jelenetek felületi szemléletében, és hagytam, hogy odaadja a koldusnak az ötezresét, amint azt is engedtem, hogy zokogjon és háborogjon az áruházláncok hűtőpultjai előtt, sőt inkább igyekeztem elkerülni, hogy vitába keveredjünk a jelenetek számomra nyilvánvaló összefüggéseiről.

 

Mind gyakrabban használta ezt a sok év után barátai körében újra felkapott kifejezést: nemzetvesztő, és gyakorta emlegette még évekkel később is azt az élemedett koldust a templomkapuban a hazájában koldusbotra juttatott nemzet eleven jelképeként, anélkül, hogy az események valódi forgatókönyvével tisztában lett volna. Pedig sokkal többet látott a világ dolgaiból, már életmódjánál fogva is sokkal tájékozottabb volt, mint én. Ami a valóságos nyomorúságot illeti, Leonard csak a felületet látta, és sosem az egészet - úgy gondolom, egyszerűen vonakodott, amint újsütetű eszmetársainak többsége vonakodik a jelenségek egészét nézni, és valószínűleg önvédelemből megelégszik a felszínnel. Én azonban sohasem elégedtem meg a puszta felszínnel, már csak önvédelemből sem. Ez idővel egyre zavaróbb különbséggé gyarapodott közöttünk.

 

Leonard élete első felében rengeteg ilyen ötezrest dobott ki az ablakon. Élete második felében újra rengeteg ilyen ötezerforintost nyomott mindenféle kérincsélők markába, abban a hitben, hogy ezáltal rászorulókon segít (egyúttal saját magán!), noha igazából és valójában ezeket az ötezerforintosokat jórészt abszolút méltatlanok, főállású haszonlesők markába nyomta. De magán valószínűleg tényleg segített ezzel. Addig szórta a pénzét azok közé, akiket nyomorultnak vagy szánalomra méltónak talált, míg egyre inkább a potyalesők és demagógok kiszolgálójává vált. Mindezt persze közéleti érdeklődés címén tette. Közéleti beállítódás címén egyre többször nyilatkozott meg, és a nemzeti igazság oltalmazójaként mind többször a de facto igazságtalanság (sőt nemegyszer az erkölcstelenség) oldalára állt. Rokonsága kegyeit, melyek elől pedig egész ifjúságában menekült, mondhatni egész ifjúságát azzal töltötte, hogy rokonsága ásatag köréből az egyéni szabadság köreibe próbál kitörni - most e kegyeket frissiben ébredt közéleti aktivitásával ismét elnyerte, s egyre inkább visszaágyazódott családja hagyományaiba, melyek persze nem kis mértékben valódi, tősgyökeres magyar röghagyományok voltak.

 

Leonard az ország kétszáz legrégibb családjának egyikében született: ez az örökség, mely pedig éppen súlyánál fogva élet- és közéletszerepek egész tárházát nyitotta meg előtte, ifjúságában mindvégig nyomasztotta. A rendszerváltás évei múltán meglepetésre mégis újra közeledni kezdett eme örökséghez, mondhatni a magyar rögörökséghez, ami egyebek mellett rokoni kapcsolatai látványos újradefiniálásához is vezetett. Leonard eme újradefiniálás során, valószínűleg abban a hitben, hogy a nemzet javáért, a nemzetet sújtó ilyen-olyan nyomorúságok ellen küzd, mind többféleképp és mind többek szemében egyre inkább erkölcsi nincstelenné vált. Úgy gondolta ugyanis, elég elüldözni az idegeneket, és az elorzott piszkos milliókat a tiszta nép közé szórni, és a nép máris képessé válik önmaga megmentésére (noha a magyar nép ezekben az években a maga részéről szintén csak a dolgok felületét volt hajlandó szemlélni, sőt a felület mögé tekintésre hajlamot mutató tagjai irányában egyre hevesebb haragot érzett). Így az évek múlásával mind kevesebbet találkoztam Leonarddal, leginkább azért, hogy ily módon kevesebb lehetőségünk nyíljék a felülettel kapcsolatos eltérő véleményeink megvitatására.

 

Leonard sikerei teljében ötezresek kötegeivel a zsebében járkált az utcán, azzal a deklarált céllal, hogy felkutasson egy koldust, és a „piszkos ötezreseket” jólelkűen egy „tiszta arcú koldus” képébe vesse. De végül a pénzét többnyire ilyen templomkapukban kuporgó, importált fekélyesek között osztogatta szét, mint fentebb leírtam. Az emberek, akiknek a pénzét adta, mind egytől egyig ilyen templomkapukban kuporgó fekélyesek voltak, akiknek valahogy mégis sikerült azt a képzetet kelteni magukról, hogy a tiszta nép gyermekei, gonosz, idegen érdekek ártatlan áldozatai, vagy hogy egyszerűen ők is a dolgoknak ugyanazt a felületét látják, mint Leonard. Minden kétely nélkül osztotta meg velük a pénzét és a meggyőződését (nem kis mértékben azért, hogy ezzel magán segítsen, és kielégítse magát).

 

Első felesége halála után, első nagy elmegyógyintézeti kezelése idején valószínűleg számításból egy ideig támogatták az övéi, de aztán minden átmenet nélkül magára hagyták. Végül akaratereje és hihetetlen szellemi kvalitásai segítségével visszakapaszkodott ugyanoda, ahol előtte volt, s ekkor eszmetársai is újra befogadták. Ekkoriban már kétségkívül volt köztük, aki nem csak a dolog felületét látta, ebben bizonyos vagyok, hanem az egészet a maga félelmetességében, mégsem tettek semmi erőfeszítést önmaguk korrigálására. Kilencven éve állítanak már elő mindenféle eszméket a szerencsétlen, csonka magyar rögvalóság védelmében, és nem zavarja őket, hogy végül mindig csak a békétlenség erjesztőivé, a nyomorúság vámszedőivé váltak. Hogy mindenütt veszteség és vér fakad a lépteik nyomán. De Leonard boldogan kapaszkodott beléjük, álldogált velük dobogóikon, integetett a nagygyűléseiken, és az utolsó években, ezt a távolból is tisztán lehetett látni, tökéletesen feloldódott közöttük a mozgalomban.

 

Kétféle tehetség volt meg benne, az őrülté és a könyvelőé. Alapjában csak annyira volt őrült, amennyire zseniális könyvelő is volt. Annyi a különbség, hogy míg az őrültsége befelé burjánzott, könyvelői tehetsége projektek és tervrajzok formájában kifelé. A döntő komponens egyként a világ gyarapítása. Ritkaság, hogy valaki, mint például Hölderlin vagy Nietzsche, az őrültségeit vesse papírra; az alkotó ember, bármennyire őrült legbelül, a könyvelő énjét veti papírra (és ezáltal a világ gyarapodása irányába hat). Pedig mindkettőhöz, az őrültséghez és a gyarapításhoz is rendkívüli képességek kellenek, rendkívüli agy, mely az egyik esetben megjeleníti saját tartalmát, míg a másikban csupán tükrözi a káoszt. Másképp szólva az egyik publikálja az agyát, míg a másik csak praktizálja, a káosz csillogó örvényeit kavarva maga körül.

 

Vajon hol a különbség a magát termékenyen megjelenítő és a környezetét csak leépítő agy között? Leonard szívósan alkotott: valószínűleg ez a megoldás. Ezekben az években épült a Csepel-sziget északi csúcsán az égbe törő Budapest Torony, és átlósan, a város túloldalán az Újpesti-öböl fölé magasodó Üvegasszony.

 

Utat engedve veleszületett késztetéseinek, az idő múlásával mind mélyebben merült a mozgalomba, miáltal többek szemében egyfajta őrületet, a magyar rögvalóság elhatalmasodó kényszerképzeteit gyakorolta. Bonyolult nevű körök és tanácsok prominens tagjává vált. A terméketlen, káráló honi röggöndolkodás prominens harcosává vált. Időközben azonban felépült a frankfurti Fekete Dóm, és Leonard árfolyama egyre magasabbra emelkedett az építészet láthatatlan tőzsdéjén. Nem kétséges, hogy az építész Leonard nívóját a megőrült Leonard nívója gyakorlatilag elérte, csak míg az egyik napjaink építészetének egyik csúcspontját érte el, a másik kelet-európai csúcsot javított a felületes történelemfelfogás és az engesztelhetetlen sérelemfilozófia terén.

 

 

 

Noha a Korányiban alig párszáz méternyire voltam barátomtól, úgyszólván teljességgel el voltunk szakítva. Nem csupán fizikai értelemben, és nem is friss keletűen, hanem évek óta. Semmit nem kívántam hevesebben, mint hogy újra együtt lehessünk, annyi elvesztegetett év után, melyek során Leonard agyát szimpla történelemszemléleti okokból nélkülöznöm kellett (miközben majdnem megfulladtam a körülöttem maradt, alapjában véve terméketlen és részvétlen agyak között). Hiába igyekeztem jegyzetlapokból és spirálfüzetekből agyakat teremteni magamnak, meggyőző kulisszát építeni középszerű létezésem köré, nem sikerült.

 

Ne is áltassuk magunkat: időnk nagy részében olyan agyak vesznek körül, mintha fonnyadt káposztafejekkel lennénk együtt; és az ezekhez az agyakhoz tartozó testek gyűrött, ízléstelen ruháikban tengetik kisszerű, noha egyáltalán nem szánalomra méltó életüket. De egyszer eljön a nap, gondoltam a C Pavilon homályos folyosóján üldögélve, amikor sikerül újra összeszednem minden erőmet, és Leonard barátomat felkeresem. Részletes jegyzeteket készítettem mindarról, amit meg akartam vele beszélni; mindarról, ami akkoriban velem történt, és senkivel nem beszélhettem meg. Leonard nélkül jó ideje egyszerűen lehetetlen volt számomra a kommunikáció, legyen szó zenéről, sakkról, politikáról, vagy a tüdő- és elmebetegségek kérdésköréről. Bensőm mozzanatlan volt, mint egy elhagyott sírhant. De csak föl kell keresnem Leonardot, gondoltam bátran, hogy a bensőm újraéledjen. Szegényke, töprengtem a folyosó padján, bezárva a Lipótmező sárga tömbjébe, rovar a borostyánba, leszíjazva és vegyszerekkel leállatiasítva, kivetköztetve önmagából - pedig bizonyára szívesebben lenne másutt, mondjuk egy koncerten, sporteseményen, esetleg Topalov és Lékó Péter – épp azokban a hetekben esedékes – gálamérkőzésén…

 

Végtére mindegy.

 

Az régi idők legendás zenefanatikusai óta ő volt a legszenvedélyesebb operalátogató, akire az Andrássy út rácsodálkozhatott (s minden bizonnyal a leghangosabb). Az a fajta operabolond, aki a legnagyobb káosz, a legvadabb operai lázongások idején is hetente legalább kétszer fölkereste Ybl Miklós gyönyörű épületét. Feltartóztathatatlan életkedvét és lebírhatatlan bánatát, boldogságait és megrekedéseit egyaránt zengő nyitányokba és áriákba ölte. Zubin Mehta vendégjátékát a kakasülőn, negyvenfokos lázban állta végig, a négyórás Tristant, és a végén volt ereje olyan hangos bravókban kitörni, hogy az idős mester összerezzent odalent. Szinetár Miklós ciklusai idején rettegtek tőle a premiereken (valamiért ki nem állhatta a mester zeneigazgatóit). Máskor azonban lelkesedésével, és mert egy pillanattal mindig előbb kezdte a tapsot és a vivátozást, mint a többiek, az egész házat képes volt magával ragadni. Igaz, erőteljes füttyeivel a legígéretesebb rendezéseket is olykor könyörtelenül a süllyesztőbe küldte. Sikert csinálok, ha akarok, mondogatta. Ugyanezt a viselkedést tanúsította a legutolsó BLASZ mérkőzésen is a Pénzügyőr pályán, vagy egy kosárlabda-edzésen a Városmajorban. Fülsiketítően tudott fütyülni és éljenezni. A ferencvárosi közönség, merthogy évtizedekig kijárt a Fradi mérkőzéseire, a híresen vájtfülű B-közép annyi éven keresztül nem vette észre, hogy a csapat sikereinek szerzője tulajdonképpen Leonard, a dobhártyarepesztő kiáltozásával és tapsával (amint a bukások is jórészt tőle függtek, mert a B-közép legagresszívabb tüntetése sem lehetett az ő csalódott füttyszavánál radikálisabb és megsemmisítőbb).

 

Lelkesedésének természetesen sem a sportban, sem a zenében nem volt sok köze az objektivitáshoz. Engedte sodortatni magát szeszélyei és hangulatai által, és ilyenkor valószínűleg egy röpke pillanatra boldog volt. Kettőezernégyben Brissago szigetén ki kellett vezetni Lékó és Kramnyik párosmérkőzéséről, olyan ordenáré jelenetet rendezett, mert Kramnyik – barátom esztétikai várakozásaival szögesen ellenkező módon – a 24. lépésben futóval leütötte Lékó G5 gyalogját. Őszülő karmesterek estek a kelepcéjébe, csak mert nem szerette őket (ténylegesen habzó szájjal kiordította és kifütyülte őket). Egyedül a nagyszerű Kocsissal mondott csődöt. Kocsis zsenije valószínűleg túl nagyszabású volt ahhoz, hogy Leonard – akit a koncertterembe egy ideje már a bulvárlapok fotósai is elkísértek – akár csak irritálni tudta volna. Magam a kezdeti időktől figyeltem és tanulmányoztam Kocsis művészi teljesítményét, és meg kell mondanom, jobban értékeltem, mint számos zenebarát.

 

Leonard, velem ellentétben, valamiért minden rendelkezésére álló eszközzel ellenezte Kocsist. Gépiesnek titulálta, lélektelennek; csak maga alá gyűri a hangjegyeket, mint egy úthenger, hangozatta. Valószínűleg a rokon könyvelő-zsenit kívánta megsemmisíteni a maga zseniális könyvelő-alaposságával. A magam laikus, középszerű tapaszalatai alapján távolról sem értettem együtt vele, de inkább hallgattam. Kocsis, akit nem zavart meg a kamaszkori siker, sem a későbbi megtorpanások, s az évek során csak érettebb lett, valószínűleg el fogja viselni ezt a véleményt is, gondoltam. Barátom azonban semmiképpen nem akarta belátni igazamat. Gyerekkorom óta tanulmányozom a magam laikus és középszerű módján Kocsis zsenijét, mint fejlődött és tökéletesedett Bartók irányából Chopin irányába, Chopin-től Bach felé, és így tovább, és őszintén csodálom ezt a töretlen képességet a haladásra. A Kocsis név ezért kezdettől fogva vad veszekedéseket váltott ki belőlünk, nem csoda, ha inkább hallgattam. Ő valamiért, ha már nevet kellett mondani, inkább Fischert preferálta.

 

 

 

Leonard hazulról hozta magával zenei affinitását, a meszelt falú borsodi házból, édesanyja révén, aki hírhedten házsártos és kiállhatatlan teremtés volt. Emiatt a gyermek Leonard édesapjával együtt nyolc éves korától kezdve minden estéjét egy recsegő Tesla lemezjátszó mellett töltötte. Leonard édesapja egy szocialista bútorgyár igazgatója volt, aki, miután felesége nem értette meg művészetrajongását, és részben emiatt, részben egyéb okok miatt úgyszólván éjjel-nappal ordítozott vele, jobb híján bakelitlemezei közé menekült. Bujdoklásában csakhamar egyetlen fia is követte. A szocializmusban négy óra harminc perckor tudvalevőleg lejárt a munkaidő, lett légyen a dolgozó gyárigazgató vagy kétkezi portás, így Leonard édesapja pontosan öt óra tizenöt perckor nap mint nap feltette az első Berlioz- vagy Vivaldi-lemezt a korongra, és attól kezdve ők ketten az éji órákig el nem mozdultak a hangszóró mellől. Csak a hangok áradására figyeltek, olykor egymásra pillantva, és az oldalt váltva rendszeres időnként.

 

A szocializmus építésének eme korszakában, mely időszakot ma a „kommunista diktatúra” időszakának szokás nevezni (érthetetlenül, hiszen azon kívül, hogy brigádnaplót kellett vezetni és a nagyobb ünnepeken testületileg fel kellett vonulni, a politika nem nagyon szüremkedett bele az emberek mindennapjaiba, ellentétben a jelen penetráns viszonyaival), a közhiedelemmel ellentétben távolról sem a félelem vagy erőszak, sokkal inkább az unalom és egyfajta lepusztult tunyaság atmoszférája volt jellemző, mintha térdig iszapban gázolt volna az ember. De a közbiztonság még közbiztonság volt, a létbiztonság létbiztonság, a munkaidő pedig munkaidő, így a kis Leonard öt óra tizenöt perckor nap mint nap édesapja mellé húzódott az édesanyai ordítozás elől, s néhány év leforgása alatt gyakorlatilag maradéktalanul magába fogadta a zeneirodalom teljes kincsestárát, Pergolesitől Lutoslawskiig. Így aztán zenei tájékozottsága az enyémnél mérhetetlenül mélyebb és alaposabb volt.

 

Talán ennek köszönhető, hogy soha nem voltam képes Kocsis vitathatatlan zsenijére vonatkozó bizonyítékaimmal meggyőzni - igaz, ő sem engem, miszerint Kocsis sorkatonai fegyelmezettsége a szellem hiányára, egyfajta kaszárnya-merevségre lenne visszavezethető. Bachról szólván Leonard számára Glenn Gould volt a minden, míg nekem Kocsis; azt hiszem, ez mindent elmond a beállítódásunkról.

 

Leonard számára a zene a világ teljes, valódi tétje volt, minden más csak ezután következett (beleértve kenyérkereső művészetét, az építészetet is). Mindez, összegyúrva némely egyéb hóbortjával, egységes filozófiai rendszerét mégsem zavarta össze, sőt; szemben velem, akinek a zene iránti szenvedély csupán laikus vonzalom maradt, mely, ha úgy hozta a sors, készséggel háttérbe húzódott az egyéb aspektusok elől.

 

Leonard a nyolcvanas években legalább kéttucatszor keresztülvonatozta Közép-Európát egy-egy érdekesebb zenei esemény kedvéért, legyen az a Varsói Dzsesszfesztivál, egy drezdai koncert Fischer-Diskauval, vagy mondjuk Csajkovszkij B-moll zongoraversenye a tücsökcirpelésben tobzódó Tiszadobon. Aztán egyre többet utazott a tengerentúlra, és tovább tágult a horizontja. Épületei hideg növények módjára kezdtek világszerte kiemelkedni a földből, de meglepő módon minden operák legjobb helyszínének mégis a budapestit kiáltotta ki. A Coventgarden semmi. A Scala semmi. A Met egy ronda üvegskatulya. A pestihez képest a többi opera csupán pénzzel felpumpált luftballon volt a számára. Igaz, a pesti opera is főleg Mahler idejében volt jó, meg talán még a Svéd idején. Játszik esetleg Marton Éva. Az utolsó években megengedhette magának, hogy egy-egy érdekesebbnek ígérkező bemutatóra kiutazzon New Yorkba, és megismerte a világon jelenleg tevékenykedő összes nagyobb és tényleg jelentős karmestert, de Kocsist valamiért továbbra sem volt hajlandó egy lapon említeni velük (noha Fischert igen).

 

Tízéves korában nyerte az első lemezt az Astoria szállóban, a „Ki nyer ma?” egykori helyszínén. Attól kezdve hetente legalább egyszer kiszökött az iskolából, és mindig lemezekkel megrakodva tért vissza. Építész volt, de az agya zenei agy volt, amint egész élete, mely egyre inkább és az utolsó években rettenetes sebességgel félelmetes egzisztenciává nőtte ki magát, szintén leginkább zenei karakterűnek volt mondható. E zenei ívet a váratlan veszteségek és az őrület ismétlődő, kakofon dübörgése szakította meg visszatérően, a mindannyiunk lába alatt leselkedő szakadék fenyegető jeladásaként.

 

 

 

Ezekben az őszi napokban kétségtelennek tűnt, Leonard élete elsősorban operainak tekinthető (már amennyiben, mint általában az operák, tragikus kimenetelű). Zenei cizelláltságával látszólag ellentétes módon körülbelül 1977-től, tehát mikor Szepezden először találkoztunk, élete egy éjjeli pávaszem életévé vált. Vagyishogy fokról fokra igazi éjszakai alakká lett, tivornyázó, lump figurává, véreres szemű, elvadult világfivá, mindenesetre sokkal vadabbá, mintsem az egy kifinomult zeneértőtől elvárható. Szó szerint gyógyíthatatlanul lump lett, és csak az idő gyógyította meg. Családi kapcsolatai révén már az egyetemen bedolgozta magát a hetvenes évek legnevesebb építészeti stúdiójába (miáltal jól körvonalazható szerepe lett a dunaparti szállodasor reneszánszában), amitől távolról sem függetlenül, legalábbis a mi egyetemista fogalmaink szerint, kezdte egyre inkább felvetni a pénz. A Colos, így titulálták a pesti éjszakában a maszek taxisok, a maszek zöldségesek és a maszek lányok, a testi kéj örök végkiárusítói, amint Fiorucci zakójában, a százkilencvennyolc centijével és hatvan kilójával, szerény személyemmel az oldalán egy piros ezerhármas Ladával belebumliztunk a pesti éjszakába. Rendszerint a KEK-ből indultunk, ahonnét az E-klubba vagy az Éden bárba, onnan a Randevúba vagy a Pipacsba vezetett az utunk. Ez így ment hetente minimum két, maximum három alkalommal.

 

Egészen az úgynevezett rendszerváltás időszakáig zajlott mindez, amikor is ő megismerte Rékát, én pedig összeismerkedtem arámmal, életem párjával, s megállapodásunkkal párhuzamosan kezdett némileg eltávolodni az utunk.

 

Amikor megéheztünk, hajnal felé többnyire a Kőművesbe vagy a Lúdlábba tértünk be, elsősorban választék híján, ugyanis egyéb vendéglátóipari egység a szocializmus fenti időszakában nem volt nyitva a városban éjfél után, leszámítva talán még a Gong presszót és a hírhedt Bosnyák téri Láda-bárt, vagy a - már a későbbi időkben - gyorsan felkapottá vált Balettcipőt, de utóbbi helyeken normális főtt ételt nem lehetett kapni.

 

Az egyetem elvégzése után az első adandó alkalommal saját céget alapított, és az idő múlásával családi házak és raktárcsarnokok tucatjai, sőt egy kisebb pláza tervei is összeálltak a rajzasztal mellett eltöltött aszketikus éjszakák százai és ezrei során. Egyre több időt töltött Rékával, akit végül családi presszió hatására nőül vett. Ekkortájt ismerkedett meg számos újdonsült jól szituált és dúsgazdag barátjával, az iroda mind több külföldi pályázaton aratott fényes sikereket, és mi is lefolytattuk első vitáinkat, melyek immár nem sport- és zeneesztétikai karakterűek, hanem mindinkább politikai és/vagy általános magyarfilozófiai és/vagy nemzetkarakterológiai jellegűek voltak.

 

Így múltak az évek.

 

 

 

Réka minden előzmény nélküli halála az ezredfordulón egy teljességgel váratlan esemény volt. Mint amikor a Vezúv öntötte ki irgalom nélkül tartalmát a gyanútlan Pompejire: a napsütötte égből leszakadó villámcsapás, melyet egyébként egy apró agyi artéria bagatell tágulatának nem is szokatlan megrepedése okozott. Leonard egyetlen pillanat alatt összeomlott. A herendi porcelántányérokat és metszett kristálypoharakat egy időre kényszerűen fölcserélte a Lipótmező műanyag tányéraira és tompított élű alumínium késeire, a skót gyapjúöltönyöket a Lipótmezőn szokvány szakadt köntösre és nevetséges gumipapucsokra, és amikor visszatért, negyvenkét elektrosokk és négyszázharmincnyolc ampulla Haloperidol injekció állt mögötte, csupa válogatottan gyilkos eszköz, pusztító hatás és kemikália, melyek megalázó következményeit utólag nem minden irónia és szarkazmus nélkül ecsetelte, tapasztalatait a maguk teljes brutalitásában (valamint meghökkentő irracionalitásában). Én azokban a hónapokban raktam végleg fészket hitvesemmel egy Buda környéki településen, és azidőtájt vált az is véglegessé, hogy életpályámat a pénzügyek világában folytatom (ráadásul rögtön egy jelentős, de még mennyire jelentős pénzintézet megbecsült vezetőjeként, mindezt középszerem látványos, mondhatni mutatós bizonyítékaképp - noha egy középvezetői állás a pénzvilágban legalábbis megfelel egy felső, de még mennyire hogy felső vezetői állásnak bármely más szektor területén - és akkor nem beszéltünk az olajozott munkahelyi légkörről, valamint az egyéb juttatásokról, amint arról feleségem a mai napig visszatérőleg hálatelten biztosít).

 

Költözésünk esőáztatta napján szállították be a Lipótmezőre, két héttel Réka halála után, és erőszakkal. Addigra már mindenkit, elsősorban saját magát megöléssel fenyegetett, válogatott kínzásokkal és véres retorziókkal, és környezete távolról sem lehetett bizonyos benne, nem váltja-e be valóban fenyegetéseit. Végül egy tárgyalás kellős közepén minden átmenet nélkül fojtogatni kezdte tárgyalópartnerét, százkilencvennyolc centijének minden dühével és impulzivitásával, majd az ablakba kiállva dalolni kezdte az Aida híres öngyilkos-áriáját, közben szája szélén nehéz, fénylő csíkban csorgott le az őrület rossz szagú nyála. Beszállították, és csak akkor bocsátották el a Lipótmezőről, amikor az orvosoktól és a kezelési algoritmusoktól már tönkrement, és a számítógéppel konstruált molekuláktól gyakorlatilag semmi nem mozdult benne, a fejét is alig tudta fölemelni, a hangja kongott, mint egy üres hordó.

 

Hónapokba telt, míg összeszedte magát. Amikor kiengedték, félrevonult a Nyéki tó partjára, abba a parasztházba, ahol a gyerekkorát töltötte, míg családja a szocialista bútorgyártás konjunktúrájának fénylő folyamába magát belébocsátván Pestre nem költözött. Pedig Leonard imádta Borsodot: családjának évszázadokig kiterjedt birtokai voltak errefelé, erdők, mezők, földnyúlványok és tágas völgykatlanok, zölden hullámzó dombok és hegytetők, de addigra csak ez a kúria maradt, végső menedék (a régi családok gazdagságuk és hagyományaik kényszerű procedúrái között a röpke szüneteket általában ilyesféle kastélyokban és/vagy kúriákban heverik ki - már aki teheti).

 

Kettőezerhat langyos őszének kellett eljönnie, hogy ismét a Lipótmező legyen Leonard rezidenciája: frissen született gyermekének váratlan halála és második feleségének ugyanilyen meglepetésszerű, kegyetlen és megalázó lefalcolása következményeképp.

 

 

 

Egyre csak ingadoztam; álláspontom változékony volt. Noha állapotom végső soron már engedte volna: de vajon tanácsos-e innen, a légzésrehabilitációról a Lipótmezővel minden előzetes tanulmány híján kapcsolatot létesítenem? Nem lesz-e ártalmára mindkettőnknek, inkább, mint amennyire használ? Bizonytalankodásom hátterében nem csupán az utcákon nyilas lobogóik alatt föl-alá vonuló, ordítozó sokaság állt, nem függetlenül persze Leonard (féltem rágondolni is) várható álláspontjától; tehát nem kizárólag politikai természetű, ezáltal a véleménykülönbséget jószándékkal nehezen áthidalható ok. Más részről nem tudhattam, milyen állapotban van; lehetséges, hogy, noha állítólag nincs már leszíjazva, s olykor percekre beszélgetésbe vonható, szervezete még mindig át van itatva tudatmódosító és a gondokodást befolyásoló szerekkel, s ekképp találkozásunk mindkettőnk számára csak ártalmas leend (így talán mégis jobb, ha egyelőre nem létesítek kapcsolatot a C Pavilon és a „IX. Psychiatria” között).

 

Attól is tartottam, hogy megjelenésem, méghozzá meglepetésszerű megjelenésem ártalmas hatással is lehet labilis lelkületű barátomra. Akkor még nem tudtam, hogy Leonard időközben teljes táplálkozási szilenciumot fogadott: egyáltalán nem vesz táplálékot magához, miáltal újra rútúl ágyához láncolja betegsége. Pecsétes, felpolcolt párnák között feküdt, borostásan, gyermek módjára nyáladzva, de bambaságában is eltökélt arckifejezéssel; negyvenegynéhány kilóra lefogyva, csuklójánál az ágy vasához rögzítve, karvaly-orrában egy tápszonda opaleszkáló műanyagcsövével. Minthogy szándéka ellenére táplálni kívánták, az orvosok az erőszak minden lehetséges eszközét bevetették ellene, beleértve ezt a gusztustalan szondát, melyet Leonard minden kínálkozó alkalommal találékonyan eltávolított magából. Ismétlem, akkortájt erről még mit sem tudtam, egyszerűen féltem, s leginkább úgy gondoltam, döntse el közös barátnőnk, létrejöjjön-e a tervezett kontaktus a Korányi Tüdőszanatórium és a Lipótmező között. Ám ezt az ötletet is elvetettem, nem akartam Ingridet ezzel a végső soron ránk tartozó kérdéssel terhelni. Erőm sem nagyon lett volna átmenni, még mindig és egyáltalán, így végül lassanként felhagytam az azt célzó tervezgetéssel, hogy a közeljövőben felkeresném a Lipótmezőt. Egyszerűen abszurdnak tűnt az egész.

 

Ha jobban belegondoltam, az sem volt kizárható, hogy Leonard, aki végül is nem fizikai állapota miatt nyomja a kórházi ágyat, gondoltam legalábbis azidőtájt, mert még nem tudtam, hogy orrában vaskos gumicsővel, az élettel összeegyeztethetetlen módon lesoványodva, közvetlen fizikai életveszélyben fekszik a Lipótmezőn, fehér, áttetsző arccal, mint egy kísértet, szája szélén vastag csíkban a rászáradt, rossz szagú nyál, tehát hogy Leonard egyszer csak megjelenik itt, teljes valójában lábadozásom színterén, a Korányi Szanatóriumban. Ez, ugyebár, nagyon is lehetséges, véltem naivan akkoriban. Hiszen kelekótya barátnénk régen elújságolta neki, hogy hajdani cimborája a közvetlen közelében, és életveszélyben fekszik a Korányi kórház légzésrehabilitációs részlegén.

 

Igazság szerint persze leginkább rettegtem ettől a találkozástól.

 

Rettegtem, hogy egyszer csak feltűnik ezen a legmélyebb szakmai szigorral vezetett, és orvosi aspektusból tekintve mindenképpen halálra szánt osztályon; hogy feltűnik a bolondköntösében, zöld vietnami bolondpapucsában, az őrület lila lángjaival a tekintetében, valószínűleg kulturálatlan borostával az arcán, és nem tudtam, hogyan fogadjam; hogyan reagáljak, hogyan birkózzak meg vele.

 

Kétségkívül úgy tűnt akkoriban, neki könnyebb meglátogatnia engem, mint fordítva, és ha már valamelyest meg tud mozdulni, bizonyára ő lesz az első, aki feltűnik. De joggal tartottam attól, hogy ez a látogatás katasztrófával végződik majd. Minden erőmmel próbáltam szabadulni a baljós képzettől, de hiába. A gondolat, hogy Leonard felkereshet, fokról fokra valóságos rémlátomássá terebélyesedett.

 

Minduntalan az az érzésem támadt, hogy nyílik az ajtó, és belép, teljes életnagyságban, állott szájával, a zilált hajkoronájával, gyűrött bolondköntösében. Lelki szemeimmel láttam, amint azonnal marcona ápolók tódulnak a nyomába, lefogják és elkábítják, és a tiltakozó, félájult delikvenst visszajuttatják megérdemelt helyére, a Lipótmezőre. Mind mélyebben ivódott agyamba ez a rettenetes kép.

 

Amilyen elővigyázatlan, töprengtem magamban, még elköveti azt a hibát, hogy a drótkerítés rozsdás résein próbálja átküzdeni magát, és tetanuszt kap; vagy átjut, beront a pavilonba, és az ágyamra veti magát, nyomában a tagbaszakadt elmeápolók. (Erős felindulásomban mind gyakrabban villant fel lelki szemeim előtt ez a kép.) Leonardra kétségkívül jellemző volt, hogy az gyakran élt a testi kontaktus eszközeivel: minduntalan hátba verte, lapogatta az embert, percenként kezet fogott vele, máskor nagy zaklatottságában valósággal megrohanta, s oly szorosan átölelte, hogy az illető hajszál híján megfulladt e szívélyeségtől.

 

Talán valójában ettől féltem, hogy beront és teljes erejével átölel, vagy az ágyamra borul, és a mellkasomon kizokogja magát. Szerettem volna látni, de nem akartam vele zokogni, és még kevésbé akartam, hogy teljes erejével átöleljen, s mind a százkilencvennyolc centijével kizokogja magát rajtam.

 

 

 

Azon a napon, amikor Réka haláláról értesült, hirtelen olyanná vált, mint egy szobor. Mint akit áramütés ért. Az első pillanatban nem tudta, mit tegyen, csak állt dermedten. Aztán egész testében remegni kezdett, átölelt, és értelmetlen szavakat motyogott a fejem fölött, közben fehér hab ütött ki a szája szélén. Addig csimpaszkodott így a vállamba, míg el nem fogyott egészen az ereje; akkor lassan a földre csúszott.

 

Én már tudtam, mit érez, ismertem a halált, a veszteséget, a viszolygástól mégis egy pillanatra el kellett taszítanom magamtól. Nem akartam, egyszerűen így alakult. Nem volt más választásom. A veszteséget mindenkinek magának kell feldolgoznia. Másfelől félő volt, hogy szó szerint agyonnyom (lelki értelemben mindenesetre).

 

Négy évvel később, amikor elsőszülött fia halt meg ugyanilyen értelmetlenül és váratlanul (majd kisvártatva fiának anyja, minden aggály és/vagy kímélet nélkül faképnél hagyta, mint később Leonard mesélte, lefalcolt egy másikkal, s ahogy ilyenkor szokásos, állítólagos első és legnagyobb szerelmével), ezek az ölelési rohamok újra visszatértek. Én a lehető legrosszabb lelkiismerettel, szinte emberfeletti erőfeszítéssel voltam csak képes ezekből az ölelésekből szabadulni.

 

A nyár közepére világossá vált, hogy ez az ember minden ízében, agyának minden szegletében, halálosan beteg. Csak idő kérdése volt, mikor áll le az agya végleg egy ilyen rohamban. Te vagy az egyetlen barátom, motyogta a fejem felett, az egyetlen, az egyetlenem. Újra és újra átölelt, nyála a galléromra folyt, és én el sem tudtam képzelni, mi módon nyugtathatnám meg a szerencsétlent. Nyár végén aztán én is megtudtam, hogy egy foltot találtak a tüdőmön. Rettegtem ezektől az ölelésektől, és rettegtem a saját szervezetemtől. Nem csoda, hogy most, hónapok múltán is irtóztam, hogy Leonard a maga ős-szenvedélyével hirtelen elém járul; bezúdul az ajtón, és zokogva az ágyamra borul.

 

De nem jött. Minden nap, minden órában rettegtem, hogy beront, de hiába. Ingridtől tudtam meg, hogy egész nap csak fekszik, mint egy szalmabáb, a priccsén, és második hete semmiféle táplálékot nem hajlandó magához bocsátani. Az orvosok másnaponta sokkolták, vastag szondákon és kanülökön keresztül igyekezték táplálni, de hiába. Leonard kitépte magából a nem kívánatos kanülöket. Ez a módszer azonban idővel sajnos abszolút legyöngüléssel jár, jóformán teljes elerőtlenedéssel, és Leonard oly vaskövetkezetességgel gyakorolta, hogy az orvosok egy idő után, miután már csaknem tönkretették, végül békén hagyták: elhagyták a tudatmódosító szereiket, és csak a tüdőgyulladását kezelték, a felfekvéseket a hátán, meg a katéter okozta makacs hurutot. Amikor pedig már annyira legyengült, hogy képtelen volt magától felkelni, sőt még megmozdulni is, végül magára hagyták.

 

Második felesége, Milla, halott fiának édesanyja egy nap minden előzmény nélkül meglátogatta, és ettől egy pillanatra visszatért a fény Leonard szemeibe. De végül e vizit is csak olaj volt a tűzre; az agárszerű arc újra behorpadt, a sárga koponyából kikandikáló, világító szemek ismét fénytelenné váltak. Milla ugyan vissza-visszatért, egy ideig Ingriddel  kettesben forgatták a nedvedző testet, tisztogatták váladékaitól, cserélték a katéter zacskóját, a két áldozatos, laikus asszony, de eredménytelenül. Akkor a kevéssé állhatattos hitves újólag, immár végleg lelépett a színről. Onnantól kezdve Ingrid egyedül forgatta és tisztogatta és igyekezett életben tartani Leonardot.

 

Négy évvel korábban, úgynevezett első nagy lipótmezei kezelését követően csaknem ugyanilyen legyengült állapotban, remegő inakkal, pislákoló elmével bocsátották haza. Igazság szerint alig volt képes pár lépést megtenni. De nem akart látni senkit. Leutazott Borsodba, hogy a kúriában meghúzza magát, ott, ahol a gyermekkorát töltötte. Tudta, hogy csak akkor jöhet rendbe, ha nincs mellette senki, csak a régi falak és az emlékek: az ifjúság emlékei és persze Rékáé, aki mindig is a legközelebb állt hozzá, aki haláláig valóban a szerelmese volt.

 

Ha Borsodban járt, barátom mindig felhívott odalentről, úgy látszik, az ifjúságáról én jutottam az eszébe. Ha nem az első napon, akkor később, ha ismét beszélgetni vágyott. Rengeteget tudott ugyanis telefonálni, egyáltalán fecsegni, ha a dumálós hangulat rájött. Nemegyszer megtörtént, hogy kocsiba ült, és egyszer csak, hipp-hopp megjelent Pilisszentivánon (ahová hitvesemmel, mint arról már szó esett, kiköltöztünk).

 

Megállt a kertkapuban, majd hosszú léptekkel, szó nélkül besétált a kertbe. Leült a kovácsoltvas padra, és behunyt szemmel beszélgetni kezdett. Egy ilyen alkalommal, augusztus lehetett, vagy félóra múltán felosontam a dolgozószobába. Nem vette észre. Betettem egy cédét: ő azonnal felismerte Brucknert, és a nyitott ablakon keresztül, behunyt szemmel hallgatni kezdte a kertben az V. szimfónia második tételét, melynél pompázatosabb tizennyolc perc kevés akad a zeneirodalomban. Attól kezdve ez úgyszólván a szokásunkká vált. „Nyitott ablakon keresztül a legjobb zenét hallgatni”, jegyezte meg, maga alá húzott egy széket a kertben, leült, és onnan rendelkezett. Egy Shubertet, légy szíves. Egy Wagnert. Most egy kis Rachmaninovot. Hamar megtanultam, mikor melyik lemezt kell betennem, hogy a megfelelő hangulatba kerüljön.

 

Órák hosszat hallgattuk így Rachmaninovot és Wagnert, anélkül, hogy közben egyetlen szót váltottunk volna. Szépen megszerettük ezt a dolgot mi ketten. Befejezésként pazar, hitvesem által többnyire a vegetariánus konyha bűvöletében készített vacsora zárta le a napot. A kertkapunál még visszaintett, aztán visszaült az autójába. Szeretett vezetni, és nem szeretett idegen helyen aludni. Nekem ez már a szívemben mindig megmarad: ezek a nagy, nyári zenehallgatások.

 

 

 

Kettőezerkettő emlékezetes nyarán, amikor a Lipótmezőről első ízben hazabocsátották, csaknem fél évre volt szüksége, míg saját kifejezésével élve normalizálódott. Mire érzelmileg és intellektuálisan egyaránt visszakapaszkodott a korábban ismert nívóra. Hat teljes hónapon keresztül lent maradt a kúriában, a Nyéki-tó partján, és zenét hallgatott a dohos parasztházban. Pontosabban addig maradt, míg a vidék az idegeire nem ment, és már semmi másra nem vágyott, mint hogy visszatérhessen Budapestre - akkor feljött, eltelt egy-két hét, egyre inkább a halott Réka képe tolult az emlékeibe, és vissza kellett menekülnie Borsodba. Csak ült az üres házban, és a legyek zúgását meg a távoli udvarok baromfirikácsolását hallgatta.

 

Ez így ment egy teljes fél éven át.

 

 

 

Akkortájt, amikor megismertem, még rengeteget ivott. Szinte egyfolytában az éjszakát járta, alighogy lenyugodott a nap, fölkerekedett, és ismerkedett meg ivott, ami persze némiképp megnehezítette egyetemi tanulmányait (nem beszélve korán megkezdett kisegítő építészi tevékenységéről). Egy ízben szóvá tették ezt a vállalatnál, a híres irodában, amely befogadta, s ekkor viszont egyik napról a másikra felhagyott az ivással. Ettől állapota kezdetben viharosan romlott, remegett a keze, borzalmasan izzadt és hetekre úgyszólván munka- és tanulásképtelenné vált, de végül sikerült összeszednie magát. Attól kezdve nem ivott soha többé.

 

Pedig senki nem fogyasztott alkoholt olyan színesen és eltökélten ismeretségi körömben, mint ő. Többnyire már délelőtt megivott másfél üveg pezsgőt a Libellában (a kis presszóban a Műegyetem háta mögött), és ez csak az alaphelyzet volt. Délután ledőlt, hogy este már csak folytatnia kelljen, amit napközben megkezdett. Levezetés gyanánt hajnalban a Lúdlábban két liter fehér bort is elfogyasztott a pacal mellé, éjszakai kalandozásaink záróakkordjaként. Ez az életvitel azonban megbosszulta magát: megdagadt a mája, székrekedéssel küzdött, legyengült, szemei gusztustalanul táskássá váltak, és tökéletesen képtelenné vált a tanulásra, egyáltalán bármifajta kitartó tevékenységre. Az első figyelmeztetés után aztán radikálisan felhagyott az ivással. Más esetben kétségkívül rövid idő alatt belehalt volna az alkoholba, ami így visszatekintve végtelenül nagy kár lett volna.

 

Csak az évek múlásával fejlődött valódi filozófussá (már ha az építészet valóban a tér filozófiája). Addig csak egy élveteg, eredeti alak volt – igaz, valószínűleg épp ez tette olyan szeretetreméltóvá. A ködös filozofálgatást olyan módon élvezte, mint senki más. Csak kettőezerhat aranyló őszén, már fönn a légzésrehabilitáción, végső soron halálfélelmemben ismertem fel, milyen értékes huszonkilenc évet töltöttünk el együtt: mondhatni a legértékesebb huszonkilenc évem, legmélyebb barátságom, feleségemet nem számítva egyetlen kapcsolatom, amit huzamosabb ideig egyáltalán kibírtam.

 

És ekkor ráébredtem, hogy erről a barátságról semmiképpen nem akarok lemondani.

 

És hirtelen félteni kezdtem ezt az embert, aki egyszeriben újra a legközelibb lett a számomra (természetesen hitvesem után), és megrettentem, hogy elveszíthetem, méghozzá rögtön két lehetséges módon: az én esetleges halálom és az ő esetleges halála által. Márpedig ez kezdett több lenni a soknál. Mert amilyen közel jártam én ekkoriban a halálhoz, ugyanolyan közel járt ő is az elmúláshoz Lipótmezőn, és ebben a pillanatban hirtelen vágyódni kezdtem ez után a langaléta, nemzeti érzelmű mozgalmár iránt, aki mégiscsak az egyetlen adekvát személy volt, akivel életemben érintkezni tudtam; akivel mindig sikerült témát találnunk, legyen az a zenefanatikusok, sakkfanatikusok és/vagy a labdarúgás-fanatikusok témája, amit aztán minden lehetséges módon képesek voltunk továbbfejleszteni, mindegy, milyen irányba, legyen az a legalkalmatlanabb, vagy éppen a legrészletekbemenőbb.

 

Milyen régen nélkülöztem ezeket a beszélgetéseket! A képességet, meghallgatni, megvilágítani - Leonard segítségével átengedni magamon a világot!, töprengtem a folyosó félhomályában ücsörögve. Milyen távol kerültek már beszélgetéseink Schumannról, akit ugyancsak gyalázatosan cserben hagyott a felesége, vagy Schubertről, akiről kettőnkön kívül csak kevesen tudják, hogy mindössze százötvenkét centiméter magas volt, esetlen, vaksi, köpcös és pattanásos; szüzességét görcsösen őrizve menetelt botladozva a semmibe, mégis az egyik legnagyobb és legszebb emberpéldány volt, melyet az emberiség hatezer éves története során megalkotott.

 

Hirtelen úgyszólván végtelen távolságba került az a délután, amikor a szentiváni kertben a Trisztant hallgattuk Toscaninival. Itt fönn, a lézésrehabilitáción vált csak világossá, mi mindent nélkülözök, mit vont meg tőlem - talán örökre - a betegségem. Olyasmit, amit alapvetően nem tudok nélkülözni, ha létezni akarok.

 

Vannak barátaim, kollégáim, igen, vannak a jóbarátok, a legjobb barátok, de egy sincs, akinek annyit köszönhetek, mint Leonardnak, ismertem föl ebben a pillanatban. És ettől a perctől kezdve megpróbáltam mindent elkövetni, hogy amilyen gyorsan csak lehet, szellemi mentorommal a fizikai kontaktust felvegyem. Ha mindketten egészségesek leszünk, tűnődtem, és kint leszünk ismét a világban, időközben talán a zavargások és felhorgadások is lecsillapodnak, és mindent bepótolok, amit a betegségem miatt elszalasztottam. Egy pillanat alatt szörnyűségesen erős pótlási igény támadt a szervezetemben. Végtelen mennyiségű téma halmozódott föl bennem, mely egytől egyig megvitatásra várt.

 

Leonard azonban ekkortájt, amint arról kelekótya barátnénk utólag beszámolt, némasági fogadalmát tartva, zörgő csontkupacként haldokolt kórházi ágyán: sárga, fekélyes testtel, miközben orvosai mesterségesen igyekeztek táplálni, de hasztalan. Mozdulatlanul feküdt, rezzenéstelenül a másik kilenc szellemalakkal megosztott, omladozó szoba plafonját bámulva, végletesen legyöngült állapotában is minden eszközzel megakadályozva, hogy tápanyagot a testébe juttassanak. A sok kudarc hatására az orvosokban csak nőtt a frusztráció, neheztelés és egyfajta bosszúsággal vegyes lelkiismeret-furdalás támadt bennük, ami a továbbiakban végleg megakadályozta, hogy motivációt érezzenek a gyógyítására.

 

 

 

Amint lehetséges, át kell mennem hozzá, határoztam magamban el. Abban az évben nyáriasan meleg volt az ősz, amitől a nagydarab Rédei hajdanbányász külön is szenvedett, mert a tikkasztó délutáni nap egyenesen az ágyára tűzött. Az ultit is fel kellett adnia, miután egyik napról a másikra nem volt képes felkelni többé. Viaszfehér, verítékező arca belappadt, mint télen a kertben felejtett gumilabda, orra meredeken kiállt a mennyezet felé, a zsíros hepehupák alól fokozatosan előtűntek az arccsontok. Gyámoltalan kifejezése ezt az arcot különösen szánnivalóvá és egyben valahogy kísértetiessé tette. Ráncosodó bőre fakulni kezdett, majd teljesen áttetszővé vált. Mindenestül gyökértelen volt. Szemérmetlenül kitakarózva feküdt a napsütésben, verítékben úszva, gátlástalanul szétterpesztett, még mindig oszlopszerű lábakkal. Amint múlt az idő, lassan nem volt képes már a kacsáját sem magához venni, de mivel minduntalan vizelnie kellett (s mert a nővérek természetszerűleg nem lehettek folyamatosan a szobánkban), én voltam az, aki segíteni igyekezett. De ügyetlen volt, remegett a keze, és a legtöbbször már mellé ment. Tátott szájjal kapkodta a levegőt, és valami zöldessárga folyadék csorgott a szájából, ami már a délelőtti vizit idejére teljességgel összemocskolta a párnáját. Kellemetlen, erős szaga volt, ezt már ismertem: a halál össze nem téveszthető illatát. Még fehér pizsamás, ifjú szobatársunk is megszeppent: alig televíziózott, némán ült és álló nap a Nemzetet olvasgatta, mint egy gyerek, lassú tempóban, mintha minden sorát betéve meg kívánná tanulni. Csak néha hagyta el egy-egy visszafojtott szitokszó a száját. Az volt a benyomásom, nem is olvas, hanem kommunikál a lappal, egyfajta kölcsönös interakció révén hergelve egymást. Szülei minden este átautóztak a Rózsadomb túloldaláról, leültek az ágya szélére, gallérjukon az akkoriban dívó, vőfélyi szalagra hasonlító, fehér vászoncsokorral, és nagyjából-egészében azt adták a fiatalember értésére, hogy nekik semmi másuk nincsen, csak ő, és nem hagyhatja el őket, mert abba ők belepusztulnak. Űzött volt a pillantásuk, gyors és rebbenő, mint a vadaké.

 

Ami a pizsamás fiatalembert illeti, valahogy egyáltalán nem volt az az érzésem, hogy mostanában idáig jutna. Túl heves és kiegyensúlyozott volt hozzá, ellentétben a hajdan kövér Rédeivel, akit egy holdvilágos éjszakán egyszerűen ágyastól kitoltak a folyosóra, és ezzel rövid úton kiiktatták a világból. Személy szerint átaludtam a halálát; csak reggelre vettem észre, hogy az ágya frissen húzva, fehéren ragyog az ablak alatt.

 

Nyögve föltápászkodtam. Lázlapommal átcsoszogtam a folyosó túlvégébe, a keddenként esedékes súlykontrollra. Kínosan sokat veszítettem tömegemből magam is, meghökkentő ellenpontot képezve dagadt holdvilágképemmel és egészségtelenül előre domborodó hasammal. Egész törzsem addigra egyetlen rettenetes, furcsa tömlővé vált, valamint számos furunkulus és sipoly is keletkezett rajta.

 

Álltam a folyosó kanyarulatába állított tévé előtt, és impozáns hasam bámultam, néha feljebb emelvén tekintetem a képernyőt, amelyen a rajzfilm után a hiradót adták, az árpádsávos sokaságot, amint éppen szétkapja a Blaha Lujza teret. Nem sokkal korábban választásokat tartottak, amiről az eszembe jutott, talán éppen a has dolgai miatt, hogy a magyar ember milyen nagy jelentőséget tulajdonít eme testtájéknak: aki csak egy kicsivel is nagyobb hasat ígér a számára, arra szavaz. Függetlenül árpádsávtól, fölborogatott autóktól, a polgári jóízléstől, egyáltalán a józan ész dolgaitól. Pedig ha a haskörfogat túlságos mértékűre nő, mint esetem is példázza, fölöttébb kellemetlen, nem beszélve az - ismert - egészségügyi konzekvenciákról. A magyar ember azonban a hasat valamiért mégis tradicionálisan központi kérdésnek tekinti, és ebben, legalábbis azokban a napokban, velem némiképp közös platformra került (leszámítva a csekély különbséget, miszerint esetemben a haskörfogat az életmentő célzattal adagolt szteroidoktól nőtt, és személy szerint bármi pénzt hajlandó lettem volna áldozni, hogy e körfogattól megszabaduljak).

 

Egy reggel a fehér pizsamás fiatalember Sony zsebrádióján épp egy futballmérkőzést fogott be, amiről eszembe jutott, hogy talán Leonard is ugyanezt a mérkőzést hallgatja most Lipótmezőn, és föltámadt bennem a remény, hátha barátom sportszenvedélye felizzik egy pillanatra, miáltal egész lelkivilága egy csapásra egészségesebb irányba lendül (a meccs végeredménye ellenére, mely persze a szokásos, vagyishogy lehangoló volt).

 

Leonardnak, erről már említés esett, egészen hallatlan intenzitású szenvedélye volt a sport. „Gyorsabban”, „magasabbra”, „legyőzni önmagad”, ez az attitüd egész életében vezérfonala maradt. Előnytelen alkata ellenére rövid ideig kosárlabdázott (merthogy extrém méretei még leginkább erre predesztinálták), érzékeny idegrendszere azonban mindennemű tartós sporttevékenységre alkalmatlanná tette. A kudarctól szenvedélye csak még hevesebben felizott. (Ma úgy mondanánk, kompenzáció lehetett a dologban.) Végletes megjelenése az első pillanatban inkább taszított, mint mindenki mást, és úgy gondoltam, ebben a botsáskához hasonlatos alkatban van valami beteges bárgyúság. De hát a barátom ilyen volt. A természet sok variációval próbálkozik. Ugyanez a személy, aki Schubert vonósötöseiről a lehető legintelligensebb és legkifinomultabb véleményt fejtette ki, pontosan ugyanilyen szofisztikált véleményt volt képes kifejteni a brutális Mario Kempesről, aki 1978-ban egymaga végezte ki a VB-döntőben az isteni hollandokat, vagy még korábban, az 1974-ben a Beckenbauer vezényletével világbajnokságot nyert nyugatnémet válogatottról. Aki egyedül és a legteljesebb módon megfejtette számomra Bartók Concertojának rejtélyét, Bachot azzá a metamatikai csodává téve számomra, ami ténylegesen is volt, ugyanilyen alapossággal volt képes megvilágítani a beugróként az EB döntőjére érkező dán válogatott győzelmének pszichológiai csodáját (akik abszolúte esélytelenként, már a strandról a pályára lépve végül álomjátékot produkálva verték végig Európa dölyfös futballnemzeteit). Brian Laudrup és Henrik Larsen lelkének legfinomabb rezdüléseit világította meg a számomra, feltárva ezáltal az emberi személyiség mélyén lappangó reménypotenciál titkos természetét (bár fő kedvence a leginkább nagy tejfölösflakonra emlékeztető kapus, Rudolf Schmeichal volt).

 

Leonard fülében a bőrlabda puffogása és a sípcsontvédők találkozásának robaja valójában zene volt. Minden felmenője futballrajongó volt, akiknek fülébe még Schlosser Imre és Orth György sípcsontvédőinek kegyetlen hangja fészkelte be magát. Leonard édesapja gyerekkorában állítólag teljes délutánt töltött együtt a nyékládházi kúriában a Diósgyőrből hazafelé tartó Fogl fivérekkel (akik a papa szerint egész jópofa fiúk voltak). A harmincas években Orth is egy ilyen vendégséget követően szenvedte el borzalmas térdsérülését, ami a magyar futballtörténet legzseniálisabb pályafutását törte ketté, a huszonnégy éves fiatalembert egész életére megnyomorítva.

 

Most, negyven fölött sem érzem bárgyúságnak ezt a  rendkívüli sportszenvedélyt.

 

A futball hallatlanul mélyen hatott rá. Gyakorlatilag lehetetlen volt tartósan úgy együtt lenni vele, hogy ne térjen imádott témájára, valahogy mindig megtalálta a módját (persze anélkül, hogy aztán fel tudott volna vele hagyni). A Fazekas-Göröcs jobbszárny puszta létezése, Vidáts Csaba egyetlen felhőfejese az ötösről hosszú órákra lázba hozta. Társa lévén e szenvedélyben persze meg sem próbáltam tompítani lelkesedését, replikáinkkal inkább kölcsönösen erősítettük egymást. Természetesen jelen voltunk a hetvenes években a Népstadionban azon a 8:3-as Dózsa-Ferencváros mérkőzésen, melyen Törőcsik András örökre beírta magát a magyar futballtörténelem aranykönyvébe pimasz emelésével, mely detronizálta Hajdú kapust (s amely valószínűleg a világtörténelem legszemtelenebb emelése marad, talán mindörökre).

 

Leonardnak két fő szenvedélye volt: a sport (beleértve az inkább ülőfoglalkozásnak tekinthető sakkot), és a zene. Élete első felében a sport volt számára az első, később egyre inkább a zene. Ugyan hol voltak már azok az idők, amikor őrült futballszenvedélyét stadionjainkban kitombolhatta? Érdeklődése a nyolcvanas évektől egyre inkább teoretikus szenvedéllyé halványult. Régóta nem járt már futballmérkőzésre. A városban odalent nap mint nap öszegyűlt a felheccelt sokaság, és kétségtelenül régen jártunk már koncerten vagy az Operában is. A világról alkotott vélekedéseink iránya széttartott, barátom mind ijesztőbb mértékben involválódott a mozgalomba, ami érthetően bántotta ízlésemet, méltatlan szerepvállalásai kapcsolatunkat egyre inkább erodálták. A folyamat sajnos nem állt meg azokban az időkben sem, amikor Leonard lelkét – életfogytiglani belső és külső konfliktusai nyomán - eluralta a depresszió.

 

Már kettőezerkettes lipótmezei kezelése előtt szerepet vállalt a mozgalom egyik reprezentatív külső körében (melynek verbális célkitűzése az építkezés, de facto hivatása azonban mindennemű építkezés megakadályozása volt), és amikor elérkezettnek látta az időt, teljes mellszélességgel exponálta magát a mozgalomban. Az események törvényszerűen mindkettőnket az egymás iránt érzett gyanakvás mérgével itattak át. De úgy tűnt, kiforrott az álláspontja: van egy, nemzeti frazeológia iránti túlburjánzott érzékenységre predesztináló családi háttere, más szóval történelmi öröksége, és ott volt felesége, Réka, aki kétségtelenül szintén a nemzeti frazeológia iránti érzékenységre volt predesztinálva. Az addig zabolátlanul szabadelvű, élethabzsoló Leonard rövid idő alatt mozgalmi gyűlések és önképzőköri estek fáradhatatlan látogatójává vált, s közben persze önkéntelenül mindazt nyújtani kezdte, amit e körök tagjainak általában nyújtania kellett.

 

A dolog azonban nem változtatta meg egészen. Úgy látszik, soha egyikünk nem változik meg egészen. Eleinte jobbára viccelt a dolgon, amikor találkoztunk, ironikus fantáziája egészen kivirágzott, ha olyan kedve támadt, és a mozgalom köreiben uralkodó állapotokat ecsetelte. Hosszú órákon keresztül volt képes ezekkel a történetekkel szórakoztatni. Idővel azonban ezeket a történeteket nagyobb társaságban már nem ismételte meg. De azt mondta, boldog. Megtalálta a helyét az övéi körében: végre látja, milyenek az emberek valójában, és hogy mit művelnek a vezetőik valójában.

 

Minden bizonnyal azért sodródott egyre aggasztóbb sebességgel ebbe az irányba, mert kezdettől fogva erre predesztinálták a mozgalom környékén hemzsegő figurákkal fenntartott, örökölt kapcsolatai. Intézményesített szemüvegen keresztül, mozgalmárként látni a világot, ez valami tökéletesen új dolog volt a számára. Én előre sejtettem, hogy hosszú távon ez nem fog menni, de tévedtem. Leonard egy kutya hűségével követte a mozgalom kívülről egyre kiszámíthatatlanabbnak tűnő mozgásait, még akkor is, amikor az inga mozgása az egész mozgalmat nyilvánvalóan egyre félelmesebb, naftalinszagú oldalra sodorta át. De oda sodorta, amerre mozgott (noha ahová állítólag nem volt való). Úgy látszik, ami összetartozik, összenő. Mindenki oda kerül, ahová való.

 

Leonard teljes egészében példaszerű mozgalmár volt.

 

Második feleségét, Millát is a mozgalomban ismerte meg: unokahúga volt egy zeneszerzőnek, aki termékenyebb korszakában egyetlen év alatt tizennyolc Sztálin-kantátát szerzett. Rokonainak többsége ma is jórészt Olaszországban élt, így Milla minden évben elutazott Toszkánába, korábbi férjével, majd mind többször nélküle, mint mondta, hogy összeszedje magát. A magam részéről kifejezetten kedveltem őt. Valahányszor a Művész cukrászdában egy csésze kávé mellett megpillantottam, örültem neki, és a legkellemesebb beszélgetések alakultak ki közöttünk. Eltekintve attól, hogy valóban a legjobb házból való volt, átlagon felüli intelligenciával és bájjal is rendelkezett. Leonard feleségeként, ha lehet, még intelligensebbé és bájosabbá vált. Senki sem gondolta volna, hogy közös gyermekük halála után annyira minden átmenet nélkül, zsigeri ridegséggel lép majd keresztül Leonardon. Pdig soha nem panaszkodott: szerette Leonardot, és ha rajta áll, egyetlen percre nem hagyja magára. Idejük nagy részét mégis külön töltötték: ő az Andrássy úton, a kétszázhúsz négyzetméteres, tetőteraszos lakásban, míg Leonard Manilában, Frankfurtban, Torontoban, amerre éppen karrierje vezette. Milla már akkor ismerte Leonardot, amikor Réka még élt, és szorgalmasan látogatta őt annak első nagy lipótmezei kezelése idején, amikor a férfi egy rozsdás vaságyhoz szíjazva feküdt egy tizenkétszemélyes, vizeletszagú kórteremben, jobbára együtt a magafélékkel, és többé-kevésbé csak minden életjeltől mentesen elvegetált.

 

 

 

Leonard betegsége sohasem egyik percről a másikra hatalmasodott el, hanem már jócskán előre jelezte jövetelét. A Réka halálát követően napon remegni kezdtek a kezei, és egy megkezdett mondatot nem volt képes végigmondani többé, mert elfelejtette az elejét, mégis szakadatlanul beszélt, és ezek a monológok egyre kevésbé voltak megszakíthatók. Aztán imbolygó, bizonytalan lett a járása, mint a részegeké, és minden látható ok nélkül járókelőket kezdett leszólítani az utcán, anélkül, hogy meg akarta volna ismerni őket, állítólag passzióból. A Művész teraszán délelőtt tíz órakor egy üveg francia pezsgőt rendelt (akkor már régen nem ivott), de csak ült és hagyta, hogy az üveg álljon és fölmelegedjék. És ezek még csak az ártatlanabb jelek voltak. Már a helyzet súlyosbodását jelezte, amikor az általa rendelt és a pincér által kihozott szendvicses tányért hirtelen felkapta, és zokogva a szomszéd asztaltársasághoz vágta. Másnap délben az Oktogonon taxiba szállt, és hosszas hallgatás után csak annyit mondott: Oktogon; a sofőr csak jó idő után értette meg, hogy a Csepel-sziget északi csücskén magasodó főművét, a hatvannyolc emeletes Budapest Tornyot szeretné megtekinteni, majd utána pontosan ugyanide szeretne visszatérni. Alig néhány nap volt már csak hátra, hogy egy tárgyalás közepén végül drámai hirtelenséggel kiáltozni kezdjen, artikulátlanul egy búcsúdalt énekelni, hogy aztán a csukott ablakon keresztül iszonyú elszántsággal, önmagát véresre szabdalva megpróbálja a mélybe vetni magát.

 

Hozzánk, Pilisszentivánra is többször érkezett taxival, csak beugrott egy félórára, csak látni akartalak, mondta, de aztán azonnal visszavitette magát belvárosi irodájába. Már egy ideje panaszkodott arról, hogy nem tud egy poharat a kezében megtartani, annyira remeg a keze, ráadásul minduntalan elveszíti önmagát; belehullik önmagába, mint egy verembe. A legkisebb okra elveszítette az önuralmát, ingerülten kiabálni kezdett, máskor rémes könnyekben tör ki.

 

Még mindig a legelegánsabb ruhákat hordta, erre mindig is adott, az életet csak ráadásba kaptuk, szokta volt mondogatni; már egyetemista korában fehér öltönyben pezsgőzött délelőtt tíz órakor a Libellában, fél tizenkettőkor szürke gyapjúkardigánban rendelte meg az obligát A menüt a Gellértben, aztán visszasietett zárthelyit írni (délután többnyire a KÖZÉPTERV-ben strómankodott), majd este hétkor ismét a Libella, immár zsemleszínű felöltőben, amiben a nap hátralévő részét eltöltötte. Így látogattuk végig az Édent, a Randevút, a Paradisót és a késő-szocialista éjszaka többi, neonfényes helyszínét. Egyenes derékkal ült a Gellértben, miközben magában teljes Wagner áriákat intonált, hangosan végigdúdolta a fél Sigfriedet, az asztalt körbeülő évfolyamtársai hidegen hagyták. A körúton számára ismeretlen embereket szólított le, amint mondta, viccből (valójában fölényeskedésből), vajon nekik is az-e a véleményük, hogy Klemperer óta nem érdemes hangversenyre járni. Legtöbbjük, akiket így leszólított, sosem hallott Klempererről, szürke lódenjében a bevásárlásával, a családi ház repedt hullámpala tetejével vagy közeli válóperével volt elfoglalva, de ez Leonardot nem zavarta. A Randevú bárpultján könyökölve végtelen előadásokat tartott Sztravinszkijről, akihez képest Michel Jackson, az Abba, de még a halhatatlan Elvis is halvány árnyalakok voltak csupán. Dédelgetett álma volt, hogy egyszer megnézi a Bajazzókat a Metropolitanben, a világ legjobb előadásában, vezényel Leonard Berstein. A Bajazzók volt a kedvenc operája, eltekintve egynémely Puccinitől, és a teljes Niebelungtól. Végül tényleg megnézte a Metben a Bajazzókat, egy kövér német vezényelt, de a szopránt Elizabeth Schwartzkopf énekelte. Végigjárta II. Lajos összes mesekastélyát, és megnézte a Lohengrint Bayreuthban egy óriási, úszó színpadon (itt látta Wagner elfelejtett Leubald és Adelaide című operáját is, melyben negyven halott rogy össze az utolsó felvonásban, és a finálét a fiatal szerző csak úgy tudta befejezni, hogy a halottak egy dramaturgiai csavar révén mint szellemalakok visszatérnek a színpadra). Szerette volna a Varázsfuvolát is végigélvezni Salzburgban, Herbert von Karajan vezénylésében, de az idős mester halála sajnos meghiúsította az elképzelését.

 

A nyolcvanas évek közepén, ez jellemző epizód, diplomára a belváros legjobb szabójánál egy fehér frakkot rendelt. Naponta méretet vetetett magáról, de amikor végül a ruhadarab elkészült, közölte a kis, vörös arcú emberkével, hogy ez hallatlan, egy ilyen ruhadarabot csináltatni a szocializmus építésének ezen előrehaladott stádiumában. Hogy csak nem gondolja ez a gutaütéses képű szabó, hogy ő bolond. Hosszú hetek óta járt vissza az üzletbe, azzal a céllal, hogy változtatásokat eszközöljön az általa rendelt különleges, hófehér frakkon; hosszú heteken át gyötörte az alkalmazottakat az abszurd ötleteivel és egzaltált kívánságaival, mire a végén letagadta, hogy ő ilyesmit rendelt volna magának. Egyáltalán, mit gondolnak róla, már csaknem kiabált, liliomfehér frakkot csináltatni a munkáshatalom e példátlanul fejlett fokán (és csak amikor a frakkot szállító szabó már a rendőrséggel fenyegetőzött, csapta nevetve az asztalra a kialkudott összeget). Pár nappal később aztán majdnem halálra verték az Édenben, csak mert nem ismerte fel időben a jámbor küllemű szabómester és két kigyúrt, szúrós tekintetű ukrán kötekedő magatartása közötti rejtett összefüggéseket. A Műegyetem aulájából végül kishíján kivezették diplomaátadás előtt, az extrém öltözete miatt.

 

Ez után affér után szülei aránytalanul megorroltak rá, és legszívesebben orvoshoz vitték volna, csak mert inkább látták volna betegen, mint szabadon (ráadásul olyan szabadon, amekkora szabadságot ők elképzelni sem tudtak maguknak, és amivel Leonard az ő fogalmaik szerint kétségkívül durván visszaélt). Azon az őszön szinte meggyűlölték őt, féltékenyek voltak rá, madárcsontú édesanyja és a zenehallgató édesapja, e különös érzés jeleit magam is megfigyeltem - annak ellenére, hogy egy szem fiuk apadó testük egyetlen gyümölcse, szűkre szabott életük legnagyobb szabású vállakozása volt.

 

 

 

Önmagában meglehetősen groteszk fejlemény volt, hogy most mindketten egyszerre ugyanazon a helyen, végzetünk völgyében, a Hűvösvölgyben vagyunk. Én a nekem kijáró tüdő-, ő pedig az általa kiérdemelt elmeosztályon. Ki-ki a maga helyén. Semmi elegancia, finom diskurzus, mondhatni semmi élvezet - és semmi pénzszórás. Pedig Leonard életében a pénz sokáig kitüntetett szerepet játszott: talán éppen azért, mert - legalábbis a mi fogalmaink szerint - szörnyűséges és gyakorlatilag kimeríthetetlen mennyiségben állt a rendelkezésére, és mi készséggel csodáltuk ezért. Noha csak ösztöndíja és a KÖZÉPTERV-ben végzett napszámosmunka jövedelme állt a rendelkezésére, ezektől az összegektől azonban hallatlanul elegánsan és látványosan szabadult meg. Élete második felében aztán, amikor már minden mércével mérve valóban szörnyűséges és kimeríthetetlen mennyiségben állt rendelkezésére a pénz, annyira betelt a költekezéssel, hogy az anyagiak többé semmi szerepet nem játszottak gondolkodásában. Ugyanúgy viselkedett persze, mint korábban (különösen miután a mozgalomhoz csatlakozott, ami e téren a legnagyobb veszélyeket hordozta a számára), de az itt-ott elpotyogtatott milliócskák különösebb szerepet anyagi helyzetében immár nem játszhattak, csupán figyelmetlenségét jelezték, s talán azt a szabadságot, mellyel szemben családja, véltük legalábbis akkoriban, soha többé igényt nem támaszthat.

 

A nyolcvanas években azonban még minden tekintetben szenvedélyesen szórta a pénzt. Ilyenkor megesett, hogy egy váratlan pillanatban semmi tartaléka nem maradt; olykor habozás nélkül levett lakásuk faláról egy festményt, és elkótyavetyélte az Ecserin, egy-egy értékesebb kisbútor is eltűnt otthonról; minden erkölcsi aggály nélkül szabadult meg tőlük, a családi vagyon roncsai rafinált, úgynevezett régiségkereskedők bodegái mélyén végezték.

 

Fölfoghatatlan módon ezekért az -  erkölcsi érzékemmel össze nem egyeztethető - akcióiért apjától meghökkentően csekély retorziókban részesült. Így végül magától szokott le róluk. Zenefanatikus apja csak akkor tett neki szemrehányást, ha túlságosan potom pénzért szabadult meg valamitől. Egy jozefini komódért nem kaptál néhány üveg pezsgőnél többet, dohogott, noha végül négy vagy öt üveg pezsgő is kitelt abból a komódból a Paradisóban, amit Leonarddal késedelem nélkül, elégedetten el is fogyasztottunk.

 

Évek óta önálló irodája volt már, amikor egy átdorbézolt éjszaka után bejelentette, hogy haladéktalanul Velencébe kell utaznia, mert a San Marcoban végre ki akarja aludni magát. És valóban leautózott. Az eset megismétlődött, és Tiziano városa szép lassan annyira a szívéhez nőtt, a canalettok álmos locsogása, a mohával benőtt, ódon díszletek, hogy már Milla előtt lakást tartott fönn magának itt, a Rialtótól egy ugrásnyira. Nem bírok ki egy hónapnál többet anélkül, hogy lássak valamit Bellinitől, mondogatta. Amíg pénzed van, barátságban lehetsz a világgal, aztán ha már nincs pénzed, úgyis úgy kezelnek, mint egy disznót. Közvetlen jóviszonyt tartott fenn a korabeli pesti éjszaka színe-javával: óvónőből kiemelkedett prostituáltakkal és szlovák ítéletvégrehajtókkal megesett kalandjairól a leghihetetlenebb történetekkel rendelkezem. Bizonyára megérné, hogy idejegyezzem őket, de sajnos, ez nem a megfelelő alkalom.

 

 

 

Amikor a sors csapásai a földre teperték, Leonardot minduntalan hálós ágyakba zárták, a rácshoz szíjazták és vegyszerekkel tisztogatták az agyát, és egészen addig tartották ilyen körülmények közt, míg látszólag megfeledkezett veszteségeiről, egyszóval megtört, sikerült elintézni. Hetekig tartó, totális gyógykezelést vészelt át minden egyes ilyen alkalommal. Telt az idő, és nemhiába féltem attól, immár a légzésrehabilitáción lábadozva, hogy viszontlátom Leonardot, a nap végül elérkezett. Ebéd után, de még csendespihenő előtt, amikor a C Pavilonban többnyire agóniaszerű, terméketlen nyugalom uralkodik, egy vállamra hulló, nehéz kéz ébresztett fel.

 

Fölöttem állt. Szakállas volt és fehér, beesett arcában óriási szemek világítottak. Valami drága melegítő volt rajta.

 

Szervusz, mondta, és leült az ágyra. Aztán minden átmenet nélkül röhögőgörcsöt kapott. Milyen különös ez az egész, csuklott el a hangja, milyen groteszk, hogy most mindketten egyszerre kórházban vagyunk, te, ahová te tartozol, röhögött, én meg amott. Mint egy sportüzleti vállfa, rázkódott a válla. Alig volt a csontjain már hús. És rossz szaga is volt, az egész képződmény valahogy határozottan betegségszagú volt, mint egy haldokló. Hallatlanul gyenge volt, alig tartották a lábai. Csak rövid ideig maradt: megállapodtunk, hogy attól kezdve kölcsönösen látogatjuk egymást, legközelebb én megyek át Lipótmezőre (kétségkívül tűrhetően vettem addigra a levegőt), másszor ő jön át megint, a szivárványszínű szabadidőruhájában.

 

De a szándékot egyetlenegyszer váltottuk át cselekvésre. Mobilon egyeztettünk, és félúton találkoztunk a Lipótmező meg a Korányi között. Leültünk egy erdei padra: mohával benőtt, nyirkos alkotmány volt, még a Korányi felségterületéhez tartozott. Ültünk a korhadt fán és lihegtünk. Gyalázatosan nem tudtunk egymásnak mit mondani. Akkor ő egyszerre, minden átmenet nélkül zokogni kezdett. Groteszk, groteszk, ordította, közben folyt a könnye, a nyála fröcskölt, és egyáltalán nem hagyta abba. Dzsoggingja egyre mocskosabb lett, de képtelen volt uralkodni magán. A zokogás csillapíthatatlanul rázta a testét. Nem volt mit tenni. Egy idő után, amikor végre kimerült és abbahagyta, kiapadtak a könnyforrások, visszakísértem a Lipótmező bejáratáig. A végén már úgy kellett támogatni. A kapunál egy nővér várta. A legeslegszörnyűbb állapotban tértem vissza a C Pavilonba.

 

Ez a találkozás, noha mindketten márkás szabadidőruhában voltunk, csuklóinkon exkluzív karóra, és a többi, és alapjában véve kifelé tartottunk már betegségeinkből, a lehető legelkeserítőbb benyomást gyakorolta rám. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy innen lehetséges még folytatni. Könnyen találkozhattunk volna ez után az epizód után is, de egyikőnk sem tett rá kísérletet. Valószínűleg nem akartuk magunkat még egyszer ilyen terhelésnek kitenni. Egyébként is elkerülhetetlennek tűnt, hogy beszélgetés közben szóba kerüljenek a lenti események, a felajzott tömeg, amely változatlan hevességgel tombolt a város utcáin, gyülekezett a város legszebb terein, ráadásul Leonard és köre paradox módon egyfajta „békés polgári magatartásmintázatnak” igyekezett beállítani ezt az egészet, az ordítozó sokaság de facto állatias vonulását, objektíve kétségbevonhatatlan csürhe-tüntetéseit, ami még szomorúbbá tette az egészet. Mindannyian, akik korábban föltehetőleg polgárinak és szalonképesnek gondolták magukat, láthatólag minden aggály nélkül egybeolvadtak a csőcselékkel. Márpedig erről kétségkívül nem volt mit beszélni. Ugyanakkor nyilvánvalóan elkerülni sem lehetett volna a témát. Tisztában voltunk vele, hogy a mostani találkozás kizár minden továbbit a közeljövőben. Nem is érdemes a dologra több szót vesztegetni.

 

 

 

Amikor kettőezerkettőben első ízben elbocsátották a Lipótmezőről, és nem halt meg, mint annyian jósolták, de még az eszét sem vesztette el, legalábbis nem végleg, jó ideig alig hallottam róla. Annyit tudtam csak, hogy elutazott, és mindent elkövet, hogy normalizálódjon. Munkára nem gondolhatott, ezért hazaköltözött Borsodba, egyedül igyekezett a múló időtől leromlott családi kúriát valamennyire rendbe hozni. Lassan, hajtogatta magában, csak lassan visszaállítani a feltételeket, melyek lehetővé tehetik, hogy újra munkába álljon. Környezetével kizárólag mobilon érintkezett, beleértve Millát is.

 

A nagybeteg, ezt tudni kell, amikor hónapokig távol volt otthonától, úgy tér vissza, hogy minden idegen a számára. Csak lassanként, fáradságos módon képes ismét magáévá tenni a dolgokat. (Itt most mindegy, miféle betegségről van szó.) Leonard akkortájt mindent elvesztett, és most mindent újra meg kellett találnia.

 

A beteget alapvetően mindig magára hagyják, ezért minden titokzatosnak és fenyegetőnek tűnik a számára: az egész világ távoli, érthetetlen. A betegnek emberfölötti erővel kell iparkodnia, ha ott akarja folytatni, ahol abbahagyta, ezt azonban az egészséges nem fogja föl, mert többnyire türelmetlen, miáltaléppen azt nehezíti meg a betegnek, amin könnyíteni kéne.

 

Az egészségesek úgyszólván sohasem eléggé türelmesek a beteggel.

 

Természetszerűleg ez fordítva is igaz.

 

A beteg ugyanis természetéből fakadóan mindennel szemben magasabb igényt támaszt, mint az egészséges, akinek nincs szüksége ilyen magas igények támasztására. A lábadozók nem értik az egészségeseket, és fordítva, a legjobb szándék is hiába. A konfliktus nemegyszer halálos.

 

A rá váró problémahalmazhoz a beteg végső soron még nem nőtt fel, persze az egészséges sem, aki sokszor maga is belebetegszik ezekbe a konfliktusokba. Nem könnyű a beteg mellett élni, aki egyszer csak ismét ott van, ahonnan a betegsége kiszakította, tehát egzisztál, látszólag mindenből kiszakítva, mégis tele igénnyel. Az egészségesek még a legjobb szándék mellett sem tudnak segíteni a betegnek. (Valójában nem is akarnak, csak színlelik a szamaritánust, mert hát nem azok, és rendszerint nem is akarnak azzá lenni.)

 

A beteg mindig egyedül van. A külső segítség inkább akadályozza; szegényke visszafogott, észrevétlen segítséget igényelne, az egészségesek azonban képtelenek ilyet nyújtani, ezért inkább ártanak a betegnek látványos, végső soron egoista irgalmasságukkal.

 

A halálos betegségből visszatérő azonban semmiféle plusz terhelést nem engedhet meg magának. De ha felhívja erre a többiek figyelmét, azok minduntalan a fejére koppintanak. Gőggel vádolják, és hogy elhagyja magát, tehát egoizmussal, pedig csak végső kétségbeesésében cselekszik. Az egészségesek világa a hazatérő beteget bármilyen segítőkészen fogadja, látszólagos vendégszeretet az, és csak egyszer tegye próbára a beteg ezt az áldozatkészséget, olyan tapasztalatokat szerez, hogy attól kódul.

 

Természetesen mi sem nehezebb, mint a valódi segítőkészség. Az egészségesek színlelése döbbenetesen elterjedt a betegekkel szemben; alapjában véve ugyanis az egészséges nem akarja, hogy ismét köze legyen a beteghez, és nem nézi jó szemmel, hogy a beteg ismét igényt támaszt a maga életére. Az egészségesek ezért jobbára megnehezítik a beteg számára a gyógyulást. A legtöbb egészséges, akár bevallja, akár nem, nem akar többé semmit a betegtől, nem akarja, hogy továbbra is a betegségre, és ezáltal természetszerűleg a halálra emlékeztessék, maximum régi tulajdonához vagy az emlékeihez ragaszkodik. Az egészségesek érthetően maguk közt akarnak maradni, és nem tűrik a beteget, Leonard is ezért vonult vissza oly hosszú ideig Borsodba.

 

 

 

Barátom számára az egészségesek csak megnehezítették a visszatérést a teljes világba; mialatt távol volt, teljesen elfordultak tőle, és jószerivel elfeledték őt. Persze csak önfenntartási ösztöneiket követték. De erre megjelent ő, akit már régen feldolgoztak, aki végső soron már számításba sem jött, és akkor újra a jogait követelte. Hamar az értésére adták, hogy alapjában véve semmiféle jogai nincsenek. A betegnek az egészségesek oldaláról egyáltalán nem lehetnek jogai (talán a csöndes lábadozás jogát leszámítva) - most persze a valódi, súlyos betegekről beszélek, akik egy életre szólóan vagy halálosan betegek, mint Leonard volt (vagy valamivel később én).

 

A betegek betegségeik által a jogfosztottak keserű kenyerét eszik. A beteg hosszadalmas betegsége által elkerülhetetlenül teremt magának egy új, saját világot: és akkor hopp, egyszerre ismét igényt tart a régi helyére is, amit az egészségesek érthető módon kárhoztatnak. A visszatérő betegnek óhatatlanul az az érzése, hogy olyan területre nyomakszik vissza, ahol nincs többé keresnivalója. A folyamat az egész világon ugyanúgy zajlik: a beteg elmegy, és az egészségesek birtokba veszik a helyét. Erre a beteg, aki, föltesszük, mégsem halt meg, hanem lábadozni kezd, visszajön, és újra el akarja foglalni a területét. Mindez az egészségeseket érthetően kihozza a sodrából, ami plauzibilis, hiszen azáltal, hogy a már leírt, fölmorzsolódott beteg ismét élni kíván a jogaival, korlátozva érzik magukat. Ráadásul az egésztől jókora lelkiismeretfurdalásuk is támad. Mindez a betegtől a legemberfelettibb erőfeszítést igényli, hogy a helyét újra elfoglalhassa. És akkor még empátiát, kellő érzéket is kell tanúsítania, és meg kell értenie a másik oldal indítékait is.

 

A hazatérő beteg ugyanis nem vár el mást, csak egy kis tapintatot, azonban többnyire színleléssel találkozik, amit azonnal átlát. Ezért a hazatérő beteghez felfokozott tapintattal kell közelíteni. Ez azonban hallatlanul nehéz, jószerivel alig hallani esetről, amikor sikerül. Az egészségesek ugyanis minduntalan éreztetik, hogy a másik már nem tartozik oda, vagyis az egészségesek világához, s noha szavakban az ellenkezője hangzik el, minden eszközzel megkísérlik kilökni maguk közül a hazatérőt.

 

Leonardnak is ezekkel a nehézségekkel kellett megküzdenie, és csak úgy sikerült megoldania a problémát, hogy egy tökéletesen üres házba költözött.

 

 

 

Az idő múlásával a helyzet mégiscsak a lassú konszolidálódás jeleit mutatta, és Leonard visszatérhetett az emberek közé. Egy idő után összeköltözött Millával, ami az adott helyzetben praktikus lépésnek volt mondható. Alig ismertem segítőkészebb embert, mint barátom második felesége, aki Leonardot mindvégig szeretettel és gondoskodással vette körül. Rövid időn belül teherbe is esett, és fiút szült a százkilencvennyolc centiméteres, ujjongó apának.

 

Az újszülött rejtett szívhibáját már csak későn, születése után fedezték fel az orvosok. Műtétre került sor, az operációt ismételni kellett, majd kisvártatva újra. A harmadik beavatkozás során a kis beteg tartós oxigénhiányba került, s attól kezdve már csak feküdt mozdulatlanul, mint egy kétkilós rongycsomó. Végül egy fertőzés vitte el.

 

Egészen addig példás harmóniában éltek az Andrássy úton, Milla és Leonard, gyakorlatilag ugyanolyan harmóniában, ahogy az már barátom korábbi házassága idején szokásban volt. Milla ugyanolyan kifinomult volt, mint Réka, ugyanolyan nehezen kelt, ugyanúgy utált vezetni, és ugyanúgy utálta a hosszú teleket. Krónikus vezetésundora miatt a bevásárlásokat szigorúan lakása közvetlen közelében intézte, és mivel a főzéstől is undorodott, egy ételhordószolgálattól rendelték meg az ebédet (noha ugyanolyan olcsón és kitűnően, legalábbis Milla szerint, mintha ő maga készítette volna). Idővel a közeli éttermekkel is megpróbálkoztak, de vagy indokolatlanul drágának találták őket, vagy, mint például a B…tanyában, a konyha régi emlékeikhez képest elviselhetetlenül leromlott, mivel az eredeti tulajdonos időközben gyógyíthatatlan Basedow-kórja következtében elhalálozott.

 

Ebéd után szokás szerint kiültek a Művész teraszára, mert úgy vélték, a városban (legalábbis az Abbázia bezárása óta) itt lehet a legkényelmesebben kiülni. Én akkor már csak ritkán jártam a Művészbe, Budáról nézve kiesik, különben is Milla áldott állapotba került, és nem akartam a szűk családot jelenlétemmel zavarni. Leonard példásan jó apa volt, legföljebb a mozgalomra szakított egy kis időt. Pár hónap után aztán híre jött, hogy a gyereket meg kell operálni, majd nemsokára újra, és Leonard elsőszülött fia kevéssel később távozott az élők sorából. Milla ekkor minden előzmény nélkül, a szánalom konvencióit teljességgel mellőzve lelépett a színről. Leonard újra egyedül maradt.

 

Magányosabb lett, mint valaha. Hiába volt az iroda tele megrendelésekkel, a munka sem segített. Barátom látványos hanyatlásnak indult. Időnként megpróbált erőszakot venni  magán, mintha még mindig a régi lett volna, de a halál és veszteség az arcára volt írva (amit a tükörbe pillantva minden alkalommal maga is felismert).

 

Nem maradt többé mondanivalója a világnak. Semmi vesztenivalója nem maradt ezen a földtekén. Nagy erőfeszítéssel megpróbálta magát lefoglalni, tartani magát, de hasztalan. Korábban családja folyton úgy éreze, Leonard magára hagyja, csak mert naphosszat dolgozott vagy az ügyeit intézte, most azonban, a gyerek halála és Milla cserbenhagyásos távozása után kiderült, Leonard képtelen életben maradni egyedül. Tökéletesen elveszett, és már nem is lehet segíteni rajta. Egyes barátainkkal olykor magunkkal cipeltük egy-egy vendéglőbe, hogy felvidítsuk, de abszolúte sikertelenül. Cserébe néhanap ő is meghívott minket, a legnagyobb erőfeszítéssel a Művészbe vagy a Callasba, és pezsgőt rendeltünk, mint régen, de hiába. Ült közöttünk, mint egy szfinx. Több ízben leautózott Velencébe, ahová az utolsó években, de még a gyerek születése után is rendszeresen lerándultak Millával, a hatás azonban megsemmisítő volt. Száznyolcvannal száguldotta végig az éjszakát, hogy aztán könnyben úszó arccal, a volán mögött zokogva és a műszerfalat önkívületben ütlegelve térjen vissza. Messziről lerívó kétségbeeséssel keringett a tájban, de nem talált nyugalmat sehol. Nem volt számára kiút.

 

Hosszú hetek teltek el, hogy képtelen volt megjavíttatni egy csöpögő csapot vagy a döglött cirkót a lakásban, melynek fele addigra már a halott gyerek nevén volt. Pedig még a nyár elején is olyan hideg volt, hogy a lakásba belépve az volt az ember érzése, megfagy. Ehhez jött még a magas, telebagózott falakon porosodó két Czóbel, ezen kívül pár korai zsánerkép Rippl-Rónaitól, akivel Leonard dédszülei festtették le magukat anno, merthogy a századforduló nobilitásánál ez még divatban volt, a mecenatúra örve alatt.

 

Alapjában véve Leonard felmenőinek nem volt sok közük a művészethez, barátom tőlük legföljebb minimális alkotókészséget örökölhetett, de Leonard felmenői legalább mecénások akartak lenni. A nappali sarkában fehér Steinway zongora állt, száztíz éve állítólag személyesen Mahler adott rajta koncertet. Mindenekelőtt azonban azért kellett a lakásban megfagyni, mert Leonardból magából áradt a hideg, mint egy ipari fagyasztóból. A zongorával átellenben majolikamázas cserépkályha állt, de az is csak díszként, mert már évtizedekkel korábban tönkrement, és nem lehetett befűteni. A legkevésbé sem úgy hatott, mint egy kályha, hanem megint csak: mint egy jégszekrény. A kályhával átellenben a falon borzalmas, Leonardot és Millát ábrázoló festmény lógott: alig kivehető fejjel ültek egy fotelben, lábaikat lógázva, és egy bundába vagy bundás állat maradványaiba takaróztak, talán egy havas hegycsúcs előterében.

 

Az embernek az volt az érzése, hogy ebben a lakásban egész nyáron fűteni kell (és még így is reménytelen a helyzet). Ezt a rideg és barátságtalan lakást Leonard korábban kisfiús mosollyal mindig frissnek nevezte, a lakás azonban ennek ellenére rideg maradt. És egyre reménytelenebb: fakó, kilátástalan, végképp züllőfélbe süppedő. Nagyon erősnek kellett ahhoz lenni, hogy öt percnél tovább kibírja itt az ember. Megsemmisítő volt ez a lakás (ami azt illeti, mindenkire nézve).

 

Leonard pár hét után leutazott Borsodba, abban bízva, hogy gyerekkorának világa felerősíti, de csalatkoznia kellett, mert a feltoluló emlékek csak még inkább deprimálták. Abban a reményben utazott le, hogy javít a helyzetén, de ezúttal csak rontott rajta. A parasztház falai teljes súlyukkal ránehezedtek, és a teher kishíján összeroppantotta. Az erőltetett séták, melyeket a tó körül tett, sem használtak.

 

Többször meglátogattam odalent, és meglepő módon csaknem ideális beszélgetések alakultak ki köztünk, a gyerek halála által azonban minden csak egyre kilátástalanabb lett, kietlen, hamuszínű, mintha az egész világot por lepte volna be. Ha nevetett, az is fáradságos nevetés volt csak. Eltekintve a sorozatos halálesetektől, Leonard egyébként is abba a korba jutott, velem együtt, amikor rendszerint mindent újragondol az ember. A „tisztaszobában”, ahol napközben elüldögéltünk, olyan nyirkos volt a levegő, hogy úgy éreztem, megfulladok. Pedig odakint hétágra sütött a nap. Mindenáron a választásokról akart beszélgetni, de én nem akartam. Ebben a pillanatban megértettem, miért viszolygott mind a két felesége attól, hogy Leonarddal ebbe a házba leutazzon. Annak idején például Réka inkább szállodába költözött, és barátom Miskolcról volt kénytelen leautózni a Nyéki-tóhoz, ha úri kedve úgy hozta. A hotelben semmit nem kellett Rékának csinálni, és legalább nem fulladt meg az ember. Réka egyébként sem akart csinálni semmit ebben a sötét, nyirkos házban, Leonard híres gyermekkorának színhelyén. Aranyszőke, fiatal nő volt, művészettörténész. Akkor töltötte volna be a harminchatot, amikor meghalt.

 

Kevéssel korábban, emlékszem, Leonard sajátos csónaktúrára vitt engem és Rékát a Nyéki-tavon, egy ormótlan, leginkább komphoz hasonlatos alkalmatosságon. Nagy feltűnést keltettünk. Pezsgőt vittünk magunkkal hűtőtáskában, és Leonard a gyerekkoráról mesélt, közben nagy svunggal hintáztatta a csónakot, csak hogy a feleségét ijesztgesse. Elemében volt. Mint egy iskolás, lelkesedett, noha mind én, mind Réka szemmel láthatólag az egész hullámpartit magasról elátkoztuk. Barátaink, akik nem voltak jelen, később még biztatták Leonardot további hullámpartikra is, de nem jött össze. Réka halála után aztán időszerűtlenné vált is az egész.

 

Annyira boldogította ez a groteszk hullámparti a billegő alumínium-alkotmányon a Nyéki-tavon, és aztán Leonardot annyira deprimálta még a gondolat is a továbbiakban: valósággal emésztette magát, hogy a vidám hintáztatás talán valamilyen módon Réka agyvérzésével is kapcsolatban volt. Újra és újra, és egyre többször azt mondta: utoljára, és valóságos szokásává vált minduntalan azt mondani: most utoljára. Ha némely barátai meglátogatták odalent, máskor csak én, kötelességtudó, nagy sétákat tett a tó körül ezekkel a barátokkal (vagy csak velem): kelletlenül, de csinálta. Pedig én egyáltalán nem vagyok sétáló alkat, őszintén szólva világéletemben idegenkedtem a gyalogtúráktól, mégis igyekeztem alkalmazkodni, és úgy tettem, mintha szenvedélyes sétáló lennék. Ami azt illeti, egész életemben olyan lelkesedéssel indultam sétálni, hogy mindenki csak bámult, pedig, mondom, egyáltalán nem vagyok sétáló alkat, sőt egyáltalán nem vagyok természetbarát; ami azt illeti, még csak afféle lelkes természetismerő sem. Ez annak ellenére így van, hogy immár hetedik éve a természet ölén élek.

 

 

 

Amikor barátok vagy ismerősök járnak nálam, én is úgy kerekedek fel mindig, megmutatni a Pilisszentivánt övező lankák szépségét, hogy ebből mindenki azt gondolja, természetbarát alkat vagyok, sétáló típus és/vagy lelkes természetkedvelő. Pedig igazság szerint egyáltalán nem kedvelem a természetet, sőt utálom, kis túlzással megöl engem. Csak azért élek a természetben, mert feleségem, aki néhány évvel idősebb nálam, úgy határozott, hogy hajlott éveinkben sokat nyerhetünk, ha idejekorán kiköltözünk a szennyezett városból a természetbe. Úgy határozott, hogy, már ha sokáig akarunk élni, a természetben kell élnünk, sehol máshol.

 

És én beleegyeztem, persze.

 

Pedig valójában mindent inkább szeretek, mint a természetet. A pokolba kívánom a folytonos fűnyírást, a hólapátolást, a nyáron az ásónyomból kiforduló, gusztustalan férgeket, a mindenfelé röpdöső bogarakat, nem beszélve a süket, félelmetes csöndről a hosszú téli estéken. A hideg ver ki tőlük. A természet számomra félelmetes, könyörtelenségét a saját testemen és lelkemen tapasztalom meg, nap mint nap, s mivel állítólagos szépségét is csak ezzel az alattomossággal és könyörtelenséggel vagyok képes percepcióba vonni, félek tőle és a legszívesebben kerülöm, ahol csak tudom. Mindenestől városi ember vagyok, csak beletörődtem a természetbe, mert hitvesem így javallotta. Teljességgel akaratom ellenére egzisztálok vidéken, ahol minden és mindenestül ellenemre való: a vad, izgató nedvek az ágakban, a levegőben örvénylő bogarak és a fűben mindenütt megbúvó, büdös macskaszar.

 

Leonard is velejéig városi ember, ugyanúgy, mint én, azzal a különbséggel, hogy ő falun született. Végső soron a természetben ugyancsak hamar kimerült.

 

A természet kétségkívül nagy ellenfél.

 

Emlékszem, egy ízben például szükségem lett volna a legfrissebb Filmvilágra, ugyanis volt benne egy elemzés Bergman híres premier plánjairól (vagy Bunuel hírhedett ars poetikájáról, már nem emlékszem), amit okvetlenül szerettem volna elolvasni. Azonban a Filmvilágot a helyi vegyesboltban nem rendelték, de úgy gondoltam, könnyűszerrel megkaphatom Solymáron a postán, alig nyolc kilométerre tőlünk. Ennek okán hitvesemmel vadonatúj Fabiáján sietve Solymárra robogtunk, ám Solymáron sem kaptam, csak Világgazdaságot (egy másik cikk miatt ugyanis azt is kerestem).

 

Reménykedve áthajtottunk hát Budakeszire, ahol a magyar főváros polgárainak legfőbb mestere is lakik, lakott, azonban itt sem kaptam meg az áhított Filmvilágomat. Csalódottan beautóztunk a Moszkva térre, Észak-Buda mondhatni közlekedési gócpontjába, azzal, hogy itt megkapok bármit, amit megkívánhat az ember, sajtó vonalon mindenesetre (beleértve a Filmvilágomat, benne a kiváló elemzéssel, mely a klasszikus svéd film nagy korszakát elementáris originalitással taglalta, legalábbis így mesélte egy ismerősöm).

 

Azonban a Moszkva térben is csalatkoznom kellett. De mivel Belbudától az Emke már csupán macskahugyozásnyira van, megreszkíroztuk ezt az utat is. Azonban a város legforgalmasabb, non-stop nyitva tartó újságosánál sem volt föllelhető a friss Filmvilág egyetlen rohadt példánya sem. Erre még szerencsét próbáltunk a Keleti Pályaudvar táján is, de természetszerűleg aznap már egyáltalán nem volt szerencsénk. Hetvenkét kilométert autóztunk egyetlen Filmvilágért, teljességgel haszontalanul. Így aztán, amint az elképzelhető, tökéletesen kimerülve beültünk végül a Kulacs étterembe, hogy legalább éhünket csillapítsuk, és kipihenjük fáradalmainkat (ugyanis a Filmvilág utáni hajsza minden fizikai és lelki energiánkat elapasztotta).

 

Számos szempontból úgy gondolom ma is, amint visszaemlékszem erre a történetre, hogy ez az eset csakis velem és hitvesemmel eshetett meg. Megannyi szálon össze vagyunk nőve, minden (kölcsönös) csalódás ellenére. Ha nem lettünk volna olyan kimerültek, valószínűleg benéztünk volna még visszafelé a Váci utcába, vagy kihajtunk a sztrádán egészen Tatabányáig, az mégiscsak egy megyeszékhely, ahol az emberek talán mégsem kapkodják el a művészi beállítottságú lapokat.

 

Azonban mivel ezeken az általunk egymás után felkeresett helyeken sehol nem kaptuk meg a vágyott Filmvilágot, mert nem tartják, vagy mert annak az egyetlen egy rohadt példánynak azonnal lába kél, az egész fővárost en bloc egy szar helynek kell titulálnom, kulturális-művészi értelemben mindenképpen, természetbe költözésünket pedig különösen szar ötletnek, ahol még egy átlagos havilap beszerzése is ilyen tortúrának teszi ki az embert. Sajnos, úgy érzem, mind a főváros, mind pedig Pilisszentiván rászolgál erre a nem túl hízelgő elnevezésre (ha nem egy még súlyosabbra)

 

Azon a napon világossá vált előttem, hogy egy önmagát némileg is igényesnek tudó ember egyszerűen nem létezhet, de legalábbis nem egzisztálhat tartósan olyan helyen, ahol a Filmvilág bármelyik száma nem a legnagyobb természetességgel elérhető. (Hitvesem sajnos visszatérőleg más álláspontra helyezkedik.)

 

A ténytől azonban, hogy mindezeken az egyébiránt állítólag tűrhetően ellátott helyeken sehol nem kaptuk meg az áhított Filmvilágot, kölcsönösen minden dühünk fellobbant e bornírt, dölyfös és nemzeti öntudattól harsogó város, egyáltalán az egész bornírt, provinciális, nemzetieskedő dölyfétől túltengő ország ellen. Valószínűleg a köztereinket ezekben a napokban elözönlő, ordítozó társaság és a Filmvilággal megesett kalandunk között is egy nem túl rejtett összefüggés vonható meg. Mindig, mindenkinek olyan helyen kellene élnie, ahol a legfrissebb Filmvilágot bármikor megkapja, jegyeztem meg a kocsiban hazafelé menet, de hitvesem ebben az egy kérdésben nem értett velem egyet. Talán, mert akkor egész Magyarországból csupán a közvetlen Belváros maradna meg a számunkra: éppen az a hely, ahonnan a kártékony zaj és bűz miatt elmenekültünk.

 

Leonard szerint még a városban sem mindig lehet kapni a Filmvilágot (főként, ha az embernek valamiért szüksége lenne rá). Sajnos, azóta sem jutottam hozzá ahhoz a cikkhez Bergman születés előtti inceszt élményeiről (vagy Bunuel hírhedett hentesbárd-performanszáról?), noha természetesen átvészeltem azt az időszakot e nélkül a tanulmány nélkül is.

 

Csak éppen olyan kevés említésre méltóval találja szemközt magát az ember, amint végighordozza pillantását a III. Magyar Köztársaság kulturális kínálatán, kezdve a múlt század kilencvenes éveitől egészen napjainkig. Akkor valamiért úgy gondoltam, okvetlenül szükségem van arra a bizonyos lapszámra. AZONNAL! És hitvesem támogatott e kívánságomban. Három teljes órát autózott végig velem a zötyögő elővárosi utakon, aztán még a járhatatlan városban is, ráadásul, ezt nyomatékosan meg kell jegyeznem, végig könnyelműen lehúzott ablak mellett, aminek elkerülhetetlenül mindkettőnkre nézve hetekig tartó megfázás lett a következménye. Ez sajnálatos módon elsősorban feleségemet kötötte napokig az ágyhoz, hiába az egészséges élet.

 

Pedig minden hét végén kényszeresen hosszú sétákat teszünk, föl az Aranyhegyi-patak kanyarulatait követve egészen Solymár községig, máskor a Mária-kegykép irányába, néha Vörösvár irányába fordulunk, megmászva a Kálvária-dombot, sőt a Csúcshegyet is, mint holmi fürge zergék. Az egész környék, ha úgy nézem, egyetlen burjánzó őspark (bár minden bizonnyal nem sokáig marad az, mert az önkormányzat gátlástalansága az utolsó négyzetméterig felparcelláztatja, kiárusítja teljes hosszában a patak mentén, amerre pedig II. Oglu budai pasa a maga idején még vígan elpisztrángozgatott).

 

Séta közben, a kellemes, úgynevezett félárnyékban, a patak párázó hűvösében aztán olyan beszélgetések alakulnak ki köztünk, mint egyébként csak Leonarddal; a klasszikus és barokk operáról, Saljapinról és Mario Lanzáról vagy az ő művészetükről, vagy arról, hogy hogyan csinálta Thomas Mann, szemben Hessével, Abbado szemben Patanéval, Rubinstein szemben Horowitzcal, etcetera. Csak hitvesemmel tudtam világéletemben ezekről a kérdésekről eltársalogni (eltekintve persze Leonardtól). Több, mint húsz éve ismerem, és, noha némiképp idősebb nálam, érett személyisége s gazdag intellektusa mindig is feledtette velem a múlékony ifjúság bumfordi báját.

 

 

 

Ő tartotta bennem a lelket a nehéz időszakokban; többek között azokban a hetekben, amikor sorsomra várakoztam a Korányiban. Leonarddal jó ideig nem találkoztam többé. Azt követően, hogy az erdei padon kuporogva, zokogva és a dzsoggingomra köhögve egyre csak azt hajtogatta: „Groteszk! Groteszk!”, nem kerestük többé a találkozás alkalmait. Rémisztően sovány volt, egy Halloween-figura; vékony és törékeny, mint egy kínai evőpálcika. Úgy tűnt, megjelölte már a halál. Mondhatni a barátságunkat pecséltük meg azon a padon, könnyben és váladékban úszva, hitünk szerint örökre. Márpedig ha az ember egyszer kiteszi a pecsétet valamire, akkor ott már nincs több teendő.

 

Ültem szótlan a padon, néztem barátom fehér, szétesett arcát. Nehéz volt elképzelni, hogy volt idő, amikor ez az ember a város legfelkapottabb manökenjeivel vacsorázott, sőt egyiküket még fotózásaira is követte, végigutazta beteges féltékenységében fél Európát. Végül gyakorlatiasan feladta e kimerítő szerelmet (talán, hogy később zavartalanul álmodozhasson róla).

 

Elképzelhetetlen volt, hogy alig három hónapja még nap mint nap leautózott Miskolcra, csak hogy megtekintse a Lékó-Karpov párosmérkőzés esedékes partiját. Előző este még Balatonfüreden vitorlázgatott egy kicsit, hogy aztán másnap már szolidaritását demonstrálva részt vegyen a Ferencváros-Jászapáti nevezetes idénynyitó mérkőzésen… Úgyszólván kimeríthetetlen volt az energiája: és most annyi élet nem volt benne, mint egy tavalyi szárazelemben.

 

Teljességgel elképzelhetetlennek tűnt immár, hogy másfél évtizeden keresztül alig volt olyan éjszaka, amikor hajnali három előtt ágyba került volna (éjszakái nagy részét ugyanis mindenféle bárokban, éttermekben és női hálószobákban töltötte). Született amorózó volt, originális parkettáncos, valódi őstehetség, ukrán és belorusz vendégművésznők fáradhatatlan alibi-lovagja, aki tizenöt éven át abszolúte otthonosan, egy törzsvendég eleganciájával járt ki-be Budapest legfelkapottabb szórakozóhelyein. Tényleg ő lett volna az, aki a pesti opera legdicsőbb csúcspontjait és a magyar labdarúgó-válogatott legszánalmasabb kudarcait egyaránt a lehető legfelülmúlhatatlanabb hangerővel kiordította és kifütyölte? Nem. Mindez elképzelhetetlen volt már.

 

Minden idézőjelbe került; mindaz, amit átélt és megtapasztalt, ezekben a szomorú utolsó hetekben. Ültünk a vizes padon, egymással szemben, s ő orrát a dzsoggingjába törölgetve egyre azt számolgatta, szeméből patakzottak a könnyek, hogy hányszor járt Londonban, hányszor New Yorkban és hányszor Manilában – hogy hány ezer üveg pezsgőt ivott meg, és hogy hány nőt vitt az ágyba. Hány könyvet olvasott el, és hány lemezt hallgatott végig: mert ezt a két végén lobogó egzisztenciát egy egyáltalán nem felületes ember élte; egy páratlanul érző intellektus, pontos, érzékeny, kíméletlen elme.

 

 

 

Alig volt olyan pillanat az életében, amikor a legcsekélyebb nehézsége támadt volna el- és továbbgondolni tulajdonképpen bármit. Ellenkezőleg, ő volt az, aki környezetét megannyiszor zavarba hozta, gyakran épp azokon a területeken, ahol pedig azok otthonosabbnak gondolták magukat. Nem egyszerűen építész volt, inkább életmód-tervező, mondhatni lakhatás-filozófus; nem ösztönös műértő, mint a felmenői, hanem hamisítatlan művész.

 

Eltekintve veleszületett képességétől, hogy alig volt olyasmi, ami ne lett volna a számára azonnal nyilvánvaló, emellett még egy teljesen rendkívüli koordinátor is volt, originális organizátor, a szellemi és/vagy egzisztenciális szféra gyakorlatilag minden szegmensét tekintve. Ugyanakkor mindent el lehet mondani róla, csak azt nem, hogy erőszakos vagy ügyeskedő lett volna, túlságosan nyüzsgő vagy beszédes - egy olyan világban, amely mindinkább a nyüzsgőknek, fölhangoltaknak és kíméletlenül nyomulóknak áll.

 

Egy ízben, még első házassága előtt, szokás szerint teljes mértékben aktuális életbeszámolójának hatása alá kerülve azt javasoltam neki, jegyezze föl mindazt, amiről nekem oly leltári pontossággal beszámol - hogy el ne kallódjanak az élményei. De nem sikerült rávennem, hogy föltehetőleg mindenki számára tanulságos tapasztalatait papírra vesse. Jómagam akkoriban bocsátkoztam első ízben az irodalom ingoványos talajára: rövid feljegyzéseket eszközöltem, inkább a magam számára, afféle lelki horgony gyanánt - meg az idő múlása ellen, hiszen magamnak is annyi emlékem volt. Nehéz mappákat és spirálfüzeteket vásároltam, és esténként nekiálltam teleróni őket betűkkel. De csakhamar rá kellett jönnöm, hogy ahhoz, hogy az ember bármit a papírra vethessen, először meg kell tanulnia távol kerülni önmagától. Egy idő után fel is hagytam az egésszel.

 

Nem voltam alkalmas rá, már és még, bármilyen nehéz volt is a kudarcot beismernem. Tulajdonképpen az első néhány, szükségképpen sikerületlen kísérlet után feladtam. Nem volt összeegyeztethető a munkámmal, és hitvesem is ellenezte. Egyszóval szánalmasan megfeneklett a próbálkozásom, hogy középszerű, úgymond egyedi egzisztenciámat megőrizzem.

 

Pár hónap múlva mégis újra nekikezdtem. Titkárnőmnek egész vagyont ígértem, ha segítségül szegődik e feljegyzésekhez, megőrizni úgymond különös egzisztenciámat. De csak nézett rám a nagy, kerek boci-szemeivel. Ekkor fogtam magam, és beköltöztem a szentiváni ház vendégszobájába (elvégre évtizedek óta saját életemben is csak vendégeskedtem).

 

Egy hét leforgása alatt teljes két kockás füzetoldallal készültem el. Akkor letettem az egészet.

 

Alapjában véve valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt mondom: szörnyűséges kínszenvedés az írás. Pedig, mint mindenkinek, páratlan élményeim vannak. De nem vagyok az a habitusú ember, aki bármiféle céllal képes hosszabb időre izolálni magát; így szinte semmi nem maradt meg az akkori munkából. Szembesülnöm kellett azzal is, hogy a közhiedelemmel ellentétben e tevékenység cseppet sem elegáns; szemben a Leonard-félékkel, akik, legyen bármilyen feladatról szó (ez az ő esetében már ab ovo azt jelentette, valamiféle alkotásról van szó), eleve nagy tételben, milliókban és százmilliókban gondolkodnak, míg az én esetemben, és ehhez volt a legnehezebb hozzászokni, a milliók helyett csupán egyfajta íróasztal mögötti, minden ellenszolgáltatás nélküli görnyedezésről és kapirgálásról van szó.

 

Egy napon például elhatároztam, hogy írok egy könyvet Leonardról és rólam. Semmi locsogás, semmi fecsegés, csak a számtalan kaland! Nem lesz nehéz kiadót találni. És valóban, fel-feltűntem ismét a vendégszoba ajtajában, a vaskos kockás füzeteimmel a hónom alatt. Meg akartam mutatni teleírt papírlapjaimat hitvesemnek is, de elhárított. Később, egy abszolút önkritikus pillanatban e füzetek jó részét végül megsemmisítettem. Azt hiszem, ez volt a leghelyesebb, amit tehettem; a maradékot szertehordták a pincében az egerek. Nincs természetesebb, mint hogy a leírtak végül valamilyen művészet- és/vagy filozófia-barát módon megsemmisüljenek. Kétségkívül nehéz még belegondolni is: hogy éveken át ugyanazzal a néhány dologgal legyen elfoglalva az ember! Ugyanazzal az egy-két dologgal a fejemben szaladgáljak le-föl az Aranyhegyi-patak partján!

 

Ugyan ki állíthat bármi többet erről?

 

Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, már formába lendültem; hogy végképp önállóvá lettem. Ha sikerülne rögzítenem azt a módot, ahogy ezt vagy azt a pillanatot megélem, tátva maradna a világirodalom szája. Akkoriban, egy elhúzódó válságperiódusban, végső szorultságomban rövid, rímtelen verseket is kezdtem írni, leginkább magamnak. Számomra, mint Goethének a Faust, úgy látszik, központi jelentőségűvé vált, hogy egyáltalán csináljak valamit. Mindegy, ki mit mond; hogy írásaimat olvasva a legnagyobb mértékben szórakozik rajtuk, vagy ellenkezőleg, a legmélyebben megrendül. De tényleg.

 

Csitt.

 

Elmondhatnék e ponton néhány anekdotát, néhányat a több száz, vagy talán több ezer közül, melyeknek mind Leonard a hőse. Budapesten, az úgynevezett jobb körökben, amilyenek az övéi is voltak, évszázadok óta alig élnek másból, mint ilyen-olyan anekdotákból. Ennek nagy tradíciója van nálunk. De ezúttal más a szándékom. Nyughatatlan vagyok, furcsán dúlt és ideges; néha attól tartok, elvesztem az uralmamat a szavaim fölött. Folyamatosan gondolkozni próbálok, meghatározni magam és másokat; egyfolytában figyelek, és persze folyamatosan vádolok. Mert középszerűségemben is meghökkentően iskolázott megfigyelő vagyok, és megfigyeléseimben, melyeket, szerénytelenség nélkül állítom, valóságos megfigyelő művészetté sikerült fejlesztenem, olykor a legkíméletlenebb vagyok. Azonban minden alapom megvan arra, hogy kíméletlen legyek. Semmi nincs, amit ne vádolhatnék joggal meg. Az emberek, kik nap mint nap a szemem elé kerülnek, tétova, rovarszerű mozgásukkal, a formátlan testükkel, restségükkel és szűklátókörűségükkel, a legrövidebb ideig lehetnek csak bántatlanok, mert rögtön gyanúsak lesznek a szememben, éspedig teljes joggal gyanúsak a szűklátókörűség és/vagy restség vétkében, vagy más bűncselekményben, mindenesetre vétkesek. Mintha egy tükröt szemlélnék a világ ablakában. Közben, nem tagadom, igyekszem azokkal a szavakkal kipellengérezni őket, melyeket Leonard is használt, amikor föllázadt és védte magát, mert úgy érezte, a világ arcátlanságának elébe kell mennie, és nem akarta a rövidebbet húzni; ahogy én sem akarom a rövidebbet húzni, soha többé.

 

 

 

Nyári törzshelyünk másfél évtizeden keresztül a Művész terasza volt, ahol éveken át ezekből a vádaskodásokból egzisztáltunk. Végtelen órákon keresztül üldögéltünk a Művész teraszán, és egyre csak vádaskodtunk. Kavargattuk a melanzsunkat, és vádaskodtunk; kinyújtott lábakkal terpeszkedtünk a teraszon, közben előre-hátra ingattuk felsőtestünket, hogy begyakorolt vádaskodási mechanizmusainkat működésbe hozzuk. Ültünk a város ún. eklektikus gerincén (ahogy Leonard az Andrássy utat nevezte: ő annyira örült az ilyesfajta definícióknak, mintha ezáltal az egész világon sikerülne lendíteni, noha jól tudta, hogy ezek csak szavak; például ez a kifejezés is csak az amúgy háborítatlanul létező Andrássy utat jelöli; mindegy).

 

Órákon keresztül üldögéltünk a Művész teraszán, és figyeltük az elhaladókat. Ma is alig ismerek jobb szórakozást, mint kiülni valahová, és megfigyelni az embereket: elnézni az arcukat, a mozgásukat, az érzéseiket; ellátni múlttal mindegyiket. A kutyatulajdonosokat, a gondterhelteket, a mobiltelefonálókat, a szerelmeseket, a bambán céltalanul őgyelgőket - mindet.

 

A Művész teraszáról megfigyelni őket különösen nagyszerű élvezet volt, és e szórakozást Leonard hosszú éveken át megosztotta velem. Először is kerestünk egy megfigyelési céljainknak többé-kevésbé megfelelő asztalt, ahonnan mi mindent láttunk (igaz, cserébe minket is megbámulhattak mások), és onnan inspekcióztuk az embereket. Mindig csodálkoztam, üldögélve a Belváros közepén, hogy Leonard milyen sok embert ismer; ugyanis szinte mindenkit ismert, s jó részükkel valamilyen kapcsolatban is volt. Ehhez képest alig beszélt az ismerőseiről, és ha mégis, inkább csak arról, milyen módon próbál függetlenedni tőlük. De mindenki keresi a maga helyét.

 

Rengeteg rokona volt, és annál is több ismerőse, beszélni róluk azonban csak ritkán beszélt. Egyetlen egyszer említette például apai nagyapját, aki otthon, Borsodban a kúria tetejéről a mélybe vetette magát, öngyilkossági szándékkal a háború idején, mert megkergették az orosz katonák. Ezért Leonard szívből gyűlölte az oroszokat, és nem vett tudomást arról, hogy az orosz katonák soha nem jöttek volna ide, ha előbb mi nem megyünk hozzájuk (és meglehet, egyébként is inkább másokat kívántak megkergetni). Már többször mesélt egy nagynénjéről, aki Nyugat-Berlinben lakott, és akitől fejedelmi örökség várt rá. Ezen túl számos alkalommal beszélt a zenefanatikus apjáról, akitől művészetekhez való vonzódását örökölte; édesanyját valamiért csak ritkán említette. És szinte senkiről nem beszélt szeretettel. Láthatólag úgy érezte, családja permanens elvárásokat támaszt iránta, semmi más nem foglalkoztatja, mint hogy új és új módon megfogalmazza ezeket az elvárásokat; pszichiáter-szemmel nézve leginkább komplexusai voltak a családjával szemben. Pedig ez a néhány ember hozta létre Leonardot, úgyszólván a semmiből, és soha nem taszították el maguktól, legalábbis nem végleg, sőt ők voltak azok, akik magukhoz ölelték, amikor megérezték, hogy Leonardban pislákolni kezd az érdeklődés a mozgalom iránt.

 

 

 

Kettőezerkettő nyarán, mikor barátomat első ízben beszállították a Lipótmezőre, egy este otthon, a kertben üldögélve végiggondoltam, micsoda egy út, melyet Leonard az elmúlt negyvenegynéhány évben bejárt. Gyermekéveiben tökéletesen otthonos és védett volt, lent Borsodban, bebugyolálva, mint egy lepkegubó; olyan védett, amennyire ember csak lehet. Még a kakasszó, a távoli kutyaugatás vagy tehénbőgés is ezt a védettséget jelképezte. Aztán mégis, nyilvánvalóan tudatosan, egy, a családjával szembeforduló utat választott magának - épp azt hagyta ott, azt a megrögzött kultúrát és védettséget, amit mindig is irigyeltem tőle, mert nekem nem volt részem hasonlóban (és amihez az évek sajátos ingamozgása során végül mégiscsak visszatért). De ehhez először ott kellett hagynia mindent, hogy szuverén módon megalkothassa magát (korán meglépett otthonról, na). Hogy önálló egzisztenciát teremtsen, megpróbálta maga mögött hagyni az apját (mint mindannyian); attól kezdve viszont apja szemében egy arcátlan kölyök lett, egy renegát, osztályidegen, polgárpukkasztó kamasz filozófus… Márpedig senki nem mondhatja, hogy filozófus másként is nevezhető annak, mint hogy teljes életével megtestesíti saját filozófiáját.

 

Persze van, aki akkor is filozófus marad, ha csak lerajzolja, négysorosokba tördeli, esetleg szemléletes idomokba rendezi, mint Leonard tette. Ez a bravúros idomokba rendezés fordította végül érthetővé és feltűnést keltővé, ami kellő megfogalmazás híján addig visszhangtalan maradt. Leonard apja soha nem volt képes megfogalmazni a maga filozófiáját, ezért bakelitlemezekbe kényszerült fojtani magát, míg Leonard módot talált arra, hogy kifejezze szuverén lelkialkatát, noha valószínűleg a maguk módján mindketten egyformán jelentős, izgalmas és öntörvényű egyéniségek voltak. Kár, hogy Leonard apjának nem sikerült közkinccsé tennie, amit Leonard a maga részéről oly frappánsan megfogalmazott: egyéni világlátásának bizonyítékait. Sajnos, többségünknek e bizonyítékok a kezében és fejében maradnak, így végül középszerűek maradunk.

 

De nincs értelme két teljesen különböző ember között összehasonlítást tenni.

 

A magam részéről talán háromszor találkoztam Leonard apjával, ő mégis gyakorta, okfejtését megerősítendő, így szólt: hiszen ismered édesapámat. Meghökkentően gyakran hozta szóba, ilyenkor szóba került édesapja foglalkozása is, és Leonard gyakran megjegyezte: Édesapám volt a családban a legtehetségesebb. Egy zseni mint vidéki gyárigazgató: micsoda perverzitás!  

 

Mégis bántóan keveset tudok kettejük valódi kapcsolatáról: csak annyi biztos, hogy Leonard mindig a legszélsőségesebb tiszteletlenség hangján beszélt édesapjáról, ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy a szíve mélyén isteníti.

 

Ő maga a család számára hosszú ideig csupán egy kínos pont maradt, egy link alak, lázongó fantaszta, akit csupán a zavaroshoz mindig is vonzódó külföld tett naggyá. A fejüket csóválták, és azon szórakoztak, hogy a világ bedől ennek a fantasztának. Gőgjükben meg sem látták a földből egymás után kiemelkedő épületeket, az Üvegasszonyt, a semmihez nem hasonlítható Könnyező Tornyot, a frankfurti Fekete Dómot és a többit. A minimális tiszteletet nem adták meg neki; csak az éjszakázó lumpot látták benne, a labilis idegzetűt, a torzszülöttet. Páratlan érzelmi esékenysége miatt külön is megvetésükkel sújtották.

 

Leonard pedig ingadozott: hol árulónak látta az édesapját, hol istenítette, a magas, keserű arckifejezésű férfit, akinek zenefanatizmusa és bútorgyárigazgatói munkássága az idő múlásával a zsenialitás egyfajta sajátos megnyilvánulásává lett a szemében: láthatatlan bélyeg, mely ott világít, átható fénnyel édesapja homlokán. Csak a kommunisták kicsinálták. Pedig párttag volt és gyárigazgató, egy szocialista bútorgyár békében nyugalomba vonult igazgatója.

 

 Az idők során Leonard egyre jelentékenyebb hírneve sem volt képes enyhíteni a család irányából feléje áradó megvetést, amit végül csak a mozgalomhoz való közeledése enyhített, lépésről lépésre. Meggyőződésem, hogy még ma is csak egy excentrikus, gazdag alaknak tartják, és végső soron nem ismerik. A magyar lélek soha nem ismerte föl látnokait, vedd Semmelweist, Bolyait vagy akár Varga Zolit; soha nem ismerték el őket, nem vették őket tudomásul, és ez ma sincs másképp. Árulkodó, hogy Leonard mindig így emlegette édesapját: Édesapám.

 

A lehető legtiszteletteljesebb kifejezés ez, különösen a fiatal Leonard szájából, melynek kifejtésére azonban soha nem vállalkozott. Visszonya apjával soha nem volt, és valószínűleg soha nem is lehet tisztázott előttem.

 

 

 

Barátságunk, mely kezdetét, mint arról már esett szó, Ingridék balatonszepezdi nyaralójában vette, az idő múlásával, mint az annyiszor megesik, idővel egyre nehézkesebbé vált: naponta kiküzdendő és megújítandó viszonnyá, mely kétségkívül olykor a legmegerőltetőbbnek bizonyult. Mint minden kapcsolatnak, ennek is megvoltak a maga csúcs- és mélypontjai, és soha nem lehetett eltekinteni a barátság állandó újrabizonyításától.

 

E megállapítás kapcsán jut eszembe Leonard múlhatatlan szerepe Keszthelyi Rezső Köztársasági Érdemérmének átadásakor.

 

Keszthelyi Rezső, mint tudvalevő, napjaink egyik legjelentősebb költője, akit a magyar nép természetszerűleg kutyába sem vesz. Ennek ellenére, talán véletlen baleset gyanánt pár éve Köztársasági Érdemérmet kapott, melyet a Sándor Palotában személyesen a Köztársasági Elnök nyújtott át. Ez akkortájt történt, amikor Leonard, mélyre merítkezvén a magyarság őrző vizében már egyre nagyobb szerepet vállalt a mozgalomban, minek folytán kettőnk kapcsolata bizonyos szempontból mind hézagosabbá vált. Bármi került ugyanis szóba közöttünk, rögtön az a benyomásom támadt, hogy politikai színezetet kap, miáltal lappangó konfliktusforrássá válik, s erre gyorsan ejtettük a témát. Az ilyesmi azonban köztudottan megnehezíti a társalgást. Akkortájt pedig ténylegesen minden, pár centi piros-fehér-zöld szalag, egy opera nyitánya, egy-egy nagyobb sportesemény, egy készülőfélben lévő film, egyszóval minden, de facto minden politikai színezetet kapott. Keszthelyi Rezső iránt érzett vitathatatlan tiszteletünk azonban arra sarkallt minket, hogy elkísérjük a köztudomásúlag elefántcsontmagányában egzisztáló férfiút magas díjának átadására.

 

A költő ellentmondásos érzések között vette át a díját, tisztán átlátta ugyanis minden díjátadás aktusának ravasz, minden hájjal megkent alantasságát; hiszen a társadalom e díjakkal csupán magához kötni igyekszik a díjazottat, azonban rendszerint túl korán vagy ellenkezőleg, túl későn, ezért a maga részéről leginkább idegenkedett tőle, és éleslátóan annak nevezte, ami: tősgyökeres magyar groteszknek.

 

A költő díjának átvételéhez mindenképpen új öltönyt kívánt venni magának, mert úgy gondolta, megfelelő öltöny nélkül nem jelenhet meg a Sándor Palotában, és mi támogattuk ezen elképzelésében. Hármasban bementünk a Mammut Üzletközpontba, ahol tudvalevőleg számos ruhaszaküzlet található, hogy kikeressük a neki megfelelőt. A költő az új öltönyt kipróbálta, és mert igen megtetszett neki, rögtön magán is tartotta. A ruhaegyüttes zöld volt, azonban Keszthelyi Rezső úgy tartotta, csupán egy ilyen speciálisan zöld öltöny alkalmas arra a célra, hogy ő a Sándor Palotában megjelenvén a Köztársasági Érdemérmet átvegye. Jogos ellenérzései dacára ugyanis igazi eseménynek tekintette ezt a díjátadást: a magyar lélek, mely addig két lábbal taposott rajta, gondolta, most e Köztársasági Érdemrenddel mégiscsak kitünteti. És tényleg azt hitte, hogy ez az életében valami csúcs. Rendszerint írógépet püfölő keze lámplázasan remegett, barázdált arcán feszült rendbe szerveződtek a ráncok. Az egész ember egyfajta katonás készenlétet sugárzott. Láthatólag végérvényes jóvátételnek tekintette, hogy a magyarok, akik eddig ignorálták költészetét, most a magas díjukat mégis neki adják.

 

Nem minden büszkeség nélkül lépett ki hát új öltönyében a Széna tér szennyezett világába, hogy átvágva a Moszkva téren mindhárman felüljünk a tizenhatos buszra. Mint mondta, fennkölten érezte magát, csak annyit jegyzett meg, hogy az új öltöny kissé szűk, ami, mi legalábbis úgy reménylettük, csak a szokatlanság számlájára volt írható. Különben meghökkentően jól nézett ki, össze is kacsintottunk a háta mögött Leonarddal, milyen jól néz ki a kisöreg; a tirolizöld öltönyös rímvadász.

 

A díjátadások, ha eltekint az ember a pénztől, ami e díjak hozadéka, a legkellemetlenebb procedúrák a világon. Egyáltalán nem felelmelnek, inkább szorongással töltenek el, feszengéssel, testszerte való izzadással, sokakat csaknem az ájulásig kicsinálnak. A díjazottak csak azért bírják ki, mert a pénzre gondolnak közben; ily módon engedelmesen besorjáznak a kijelölt patinás épületekbe, azok rogyadozó, ízléstelen dísztermeibe, és hagyják magukat alávetni a díjátadás megpróbáltatásainak, egyesek még a mellüket is düllesztik hozzá. Így tett Keszthelyi Rezső is, és mi tiszteltük ezért. Hagyta, hogy egy díszteremben a fejére csináljanak (merthogy egy ilyen díjkiosztás kétségkívül nem más, mint hogy a díjazottnak némi készpénz ellenében a fejére csinálnak).

 

Ugyanis minden díj álszent, mert vagy túl korán jön, vagy túl későn, s így végül valóban nem más, mint egy helyre kis fejrecsinálás. Amint átvenni egy díjat sem más, mint hogy az ember végül hagyja, hogy több-kevesebb megaláztatás után némi fizetség ellenében a fejére csináljanak. A díjakat ráadásul általában alacsony potenciálú, noha úgymond prominens emberek osztogatják, akik persze hogy az ember fejére akarnak csinálni, mert az többnyire kevésbé alacsony potenciálú, mint ők. És joggal csinálnak az ember fejére, ha már az olyan megalkuvó, hogy némi készpénz fejében hajlandó átvenni a díjukat. Csak a legvégső szükségben, végső, egzisztenciális életveszélyben, és akkor is csak egy bizonyos kor fölött van az embernek joga, hogy egy pénzjutalommal járó díjat átvegyen. Keszthelyi Rezső mindenben megfelelt ezeknek a kritériumoknak: korábban soha semmilyen díjban nem részesült, s így elkerülte, hogy alantassá, a szó bizonyos értelmében megalkuvóvá és nemtelenné váljon. A Sándor Palota különben is valami.

 

És a díj is valami, gondolta Keszthelyi Rezső tirolizöld öltönyében a Dísz-tér macskakövein az elnöki palota felé botladozva. Közben egyre azt latolgattuk, miközben mi hárman, Keszthelyi Rezső, Leonard és én a Sándor Palota irányába lépegettünk, hogy ez a díj, mármint hogy Köztársasági, és mert hogy a Köztársasági Elnök maga részesíti benne a díjazottakat, hogy ez azért mégis valami más. Pedig fenét.

 

A magam részéről baktatva a Sándor Palota felé biztos voltam benne, hogy az épület előtt fogadnak minket, ahogy az illő: fogadják a koszorús költőt, gondoltam, a szükséges tisztelettel. De senki nem várt minket. Ráadásul hamar kiderült, hogy Keszthelyi Rezső új öltönyének zsebeiben sehol nem találja meghívóját, miáltal nyilvánvalóvá vált, hogy – költő esetében méltánylandó – szórakozottságában a díszes meghívót otthon felejtette. A Sándor Palota előtt vagy negyedórát toporogtunk, de mert senki nem fogadott minket, sőt meghívó hiányában még a megkérdezett díszőrök és tar koponyájú biztonságiak is elzárkóztak a segítségnyújtástól, a megoldás halvány reménye nélkül, egyre kétségbeesetten nézegettünk körös-körül.

 

Leonard gyors mobilozásba kezdett, de ez sem segített. Közben az ünnepségre érkező, előírásos meghívóval rendelkező vendégek kezdtek beszivárogni és helyet foglalni a díszteremben. Mi már azon tanakodtunk, hogy az igazság erejével felvértezve egyszerűen behatolunk az épületbe, a biztonsági erők figyelmének elterelésével beosonunk valahogy, ami legnagyobb meglepetésünkre sikerült is (noha a tervezett időponthoz képest már meglehetős későn).

 

Az én ötletem volt, hogy a díszterem középén üljünk le, merthogy ott még volt néhány szabad hely. Besomfordáltunk hát, és leültünk.

 

Mire elfoglaltuk a helyünket, a díszterem úgyszólván dugig tele volt. A Köztársasági Elnök és az illetékes miniszter is elfoglalták helyüket az első sorban. A zenekar javában hangolt. Ebben a pillanatban az Írószövetség elnöke izgatottan szaladgálni kezdett a pódiumon föl s alá. Rajtam és enyéimen kívül senki nem tudta, miért nem kezdődik el végre az ünnepélyes aktus. Több akadémikus és államtitkár is felpattant, és szaladgálni kezdtek fel-alá a pódiumon, szemlátomást a megjelent díjazottakat számolgatva: egy még hiányzott. Még a Köztársasági Elnök is többször körbeforgatta ősz üstökét a teremben.

 

Ebben a pillanatban egy kisegítő írószövetségi alkalmazott felfigyelt Keszthelyi Rezsőre, amint ott ül a terem közepén; súgott valamit az Írószövetség elnökének fülébe, mire az elhagyván a pódiumot a költő felé indult. Azonban nem volt egyszerű a tömött sorok között eljutnia hozzánk: a kijjebb ülőknek zajosan föl kellett állniuk, amit persze kelletlenül tettek, közben dühös pillantásokat vetettek ránk (hiszen Keszthelyi Rezsőt senki sem ismerte). Eszembe ötlött, hogy talán mégiscsak elhamarkodott ötlet volt a sor közepén helyet foglalni: az Írószövetség elnökének szemmel láthatóan a legnagyobb nehézségekkel kellett megküzdenie, míg kis kompániánkig elért. Nyilvánvalóan a másodállású írószövetségi hivatalnokon kívül senki nem volt a teremben, aki Keszthelyi Rezsőt a legcsekélyebb mértékben is ismerte volna.

 

Amikor az Írószövetség elnöke odaért háromfős alakulatunkhoz, egyszerre minden tekintet ránk szegeződött. Szemrehányóan figyeltek, csaknem átfúrtak minket a pillantásaikkal. A magyar közönség, amely Keszthelyi Rezsőnek adta a díját, szemmel láthatólag a legcsekélyebb mértékben sem dijazta őt. Az elnök ekkor fennhangon odaszólt, hogy a díjazottak helye nem a terem közepén, hanem az első sorban, a miniszter mellett van, és javasolta, hogy a díjazandó legyen szíves átmenni és leülni a többiek közé. Azonban Keszthelyi Rezső nem hallgatott rá, mert az elnök - egyébként plauzibilis - kívánságát olyan fölfokozott, mondhatni arrogáns stílusban adta elő, végső soron olyan ellentmondást nem tűrő stílusban, ami Keszthelyi Rezső szemében ellene szólt minden együttműködésnek.

 

 Azt akarom, hogy a Köztársasági Elnök jöjjön ide, szólalt meg ekkor a költő. Ne akárki kérjen fel, hogy odaüljek a többiekhez, fűzte hozzá. Ehhez ragaszkodom. Alapjában véve leginkább ahhoz lett volna kedvünk, hogy fölálljunk és elhagyjuk a Sándor palotát, azonban Keszthelyi Rezsőre és a díjat kísérő összegre tekintettel mégis maradtunk, ily módon azonban kelepcébe zártuk magunk.

 

Nem volt kiút.

 

Ebben a pillanatban Leonard fölpattant, s alig láthatóan intett valamit a Köztársasági Elnöknek, aki általános döbbenetre maga is fölemelkedett, és barátságosan biccentett Keszthelyi Rezső felé, amivel a helyzet alapvetően meg volt mentve. Csak utólag vált világossá, hogy minden bizonnyal a mozgalom, a közös tagozati múlt tette lehetővé Leonard számára, hogy a (közmondásos fogsorát bátorítóan felénk csillantó) Köztársasági Elnökkel karöltve ily otthonos módon oldják meg a helyzetet.

 

A Köztársasági Elnök ekkor méltóságteljesen kilépett a sorból, hátra sétált Keszthelyi Rezsőhöz, aki vele együtt immár rendben előre ment az első sorba, és leült a számára kijelölt helyre.

 

Csakhogy abban a pillanatban, amikor Keszthelyi Rezső leült a helyére, Leonard képtelen volt tovább uralkodni magán. Az egész termet megrázó nevetésben tört ki. Egészen addig nevetett, míg a filharmonikus zenekar játszani nem kezdett. Ezt követően rövid beszédet mondtak mindazok, akik ilyen alkalmakkor beszédet mondanak, egyenként legföljebb hat-nyolc perc, mindent egybevéve azonban legalább egy óra, mert, mint hasonló alkalmakkor mindig, most is túl sokat beszéltek, és persze javarészt közhelyeket. A nagy melegben a Köztársasági Elnök is észrevétlen elaludt, tisztán lehetett hallani a horkolását. Csak akkor ébredt fel, amikor a filharmonikus zenészek ismét játszani kezdtek. Végül átadták a díjakat.

 

Amikor az ünnepségnek vége szakadt, aki tudott, a miniszter és a Köztársasági Elnök köré sereglett, Keszthelyi Rezsőről és a többi díjazottról senki nem vett tudomást. Ettől végképp elegünk lett, és olyan gyorsan otthagytuk a Sándor Palotát, ahogy csak bírtuk. Sodródva a tömegben még hallottam, amint Leonard megjegyzi a hosszúkás dobozkáját melléhez szorító Keszthelyi Rezsőnek: Na, öreg, ezek jól kihasználtak! Ezek jól a fejedre csináltak!, ami az ő szájából az adott pillanatban különösen igaznak hatott.

 

Mielőtt otthonunkban végképp pihenőre tértünk volna, mindenesetre még beültünk az Alabárdosba, hogy az egész procedúrát egy marhafartővel és némi vörösbor társaságában jól kitárgyaljuk.

 

 

 

Másik, nem kevésbé jellemző adalék Leonard jellemerejét illetően saját, úgynevezett Építészeti Díjának története. Az eset évekkel a fentiek előtt történt, és a sajtóban meglehetős visszhangot kapott, akkora botránnyal végződött.

 

A kor atmoszférájára jellemző módon az a garnitúra tüntette ki, amelyet barátom már évek óta teljes határozottsággal, mondhatni mozgalmár lelkesedéssel pártolt. Leonardról tartott hosszas laudatiójában egy államtitkár mégis gyakorlatilag szinte kizárólag marhaságokat mondott róla. Az egészet ugyanis egy lapról olvasta fel, melyet egy szemlátomást részeg hivatalnoka írt; például hogy a Fekete Dóm Torontóban áll, ami nem igaz, Torontóban köztudottan a Hullámasszony épült meg, és így tovább. Az államtitkár azt is állította, hogy Leonard az építészet előzmény nélküli megújítója, ami ugyancsak nyilvánvaló marhaság, hiszen barátom mindig is a tradíciókra támaszkodott, a már meglévő alapokra, s ily módon minden ízében egyfajta különbejáratú, originális szintézist képviselt. Ennek ellenére rövid beszédében az államtitkár ismételten kijelentette, hogy Leonard az előzmények nélküli újítás embere, a forradalmi radikalitás zászlóvivője, et cetera.

 

Leonardot a miniszter által papírról felolvasott esztelenségek egyáltalán nem izgatták, pontosan tudta, hogy ez az ember csak egy műkedvelő egzisztencia, egy talaját vesztett jogász, aki, mielőtt politikus lett volna, a Felső-Tisza vidékén volt ingatlanspekuláns, ahol főleg egyes szőlőipari projektek tartoztak hozzá, tehát semmiről sem tehet. A hülyeség, mint általában a véletlenül pozícióba került embereknek, az arcára volt írva. Ellenszenves volt ugyan, egy ragyás, sajátosan deformált arc, de nem volt különösebben izgalmas, és Leonard tulajdonképpen szó nélkül hagyta volna az egészet.

 

Válaszul a ceremónia részeként azonban pár szót ő is előadott, melyet a díjátadás előtt ott helyben, a legnagyobb kapkodásban egy papírlapra firkantott föl, afféle kis filozofikus kitérőt, amiben semmi mást nem mondott, mint hogy az ember nyomorúságos lény, és a halál az egyetlen bizonyosság, és hogy ezért van szükség, mintegy az örökkévalóságra bejelentett igény jelképeként, épületekre. Mindent összevéve előadása nem tartott tovább három percnél.

 

Az államtitkár azonban, aki kétségkívül félreértette, amit barátom mondott, egyszer csak fölháborodottan felugrott ültéből, és mint egy kesztyűt,  Leonard elé, a vörös szőnyegre vetette az átadandó díjat. Dühtől eltorzult arccal barátomat arcátlan arisztokratának nevezte, majd döngő léptekkel elhagyta a termet. Olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy a kazettás üveg ezer darabra tört.

 

A teremben mindenki felugrott. Egy pillanatig halálos csönd támadt, aztán valami figyelemreméltó történt. A meghívottak kara, akiket persze helyesebb lenne egyszerűen nyomuló, opportunista bandának nevezni, testületileg fölugrott, és az államtitkár után rohant. Távoztukban még szitkozódva odavetették barátomnak, hogy hálátlan, azzal az egész társaság, mintegy tucatnyi minisztériumi és építőszövetségi potentát, egyszóval a kollégák és hivatalnokok teljes kara egyöntetűen az ingatlanjogász nyomába eredt, a törött üvegajtón keresztül valósággal tülekedve utána rohantak, a tanácsteremből ki és a lépcsőn leviharzottak az államtitkár nyomában. Döbbenten álló barátomat, mint egy fertőző beteget, magára hagyták. Senki nem maradt vele, csak Réka, a többiek, mint az őrült, futottak az államtitkár után.

 

Barátom ekkor, midőn a felfordulás elmúlt, higgadtan egy kistányért vett a kezébe, és szépséges feleségével egyetemben nekiállt a roskadásig rakott büféasztalról az esetre enni valamit. Még évek múlva is fel tudta sorolni mind a nyolc kolléga nevét, akik kiszámított alázatukban az államtitkár után rohantak, és mindegyikről pontosan tudta, miért. Másnap az újságok is egy gőgjében felfuvalkodott mérnök-mágnásról írtak, különösen élesen az a napilap, melyet Leonard pedig kötelességtudó rendszerességgel, mondhatni penzum gyanánt olvasott (s amely azóta is a mozgalom emblematikus orgánuma). A lap egy felfuvalkodott, műkedvelő arisztokratáról cikkezett, aki vérig sértette az államtitkárt, noha valójában fordítva történt, a jámbor szőlőjogász egyszerűen nem értette meg Leonardot, az építészt. Díjat átvenni már önmagában perverzitás, jegyezte meg az eset tanulságaként barátom, állami díjat átvenni pedig különösen perverzitás.

 

 

 

Akkortájt vált szokásunkká, hogy közös barátnőnket, Ingridet a legnagyobb váratlansággal meglátogassuk, ki egy szép őszi napon legutolsó férjével átmenet nélkül Kemencére költözött, ember nem járta vidékre, mely a Belvárosból kishíján két órás autóúttal volt csak megközelíthető. Megfejthetetlen volt számunkra, mit keres ez az ízig-vérig nagyvárosi nő ezen a vad vidéken. Ingrid, aki korábban minden második estéjét színházban vagy társaságban töltötte, mintegy hetente végigvacsorázta a Belvárost (valamint nagyjából kéthetenként végigvásárolta), most egyik napról a másikra beköltözött egy zsuptetős parasztházba, melynek hátsó szárnyát az utolsó tulajdonos állítólag istállóként használt. Leonard és én egyaránt kénytelenek voltunk megállapítani, hogy minden költséges civilizációs kísérlet ellenére a viszonyok alig változtak: a belépőbe változatlanul befagyott a szusz, mert a rosszul beállított ajtó alatt befújt a szél, és mivel csak az épület fele volt alápincézve, a maradék a plafonig nedves volt. Egyszer csak ott ültek ebben a vályogfalú, öreg házban, Ingrid és az őszülő zeneesztétája, aki pedig évtizedekig a legfinomabb orgánumoknak dolgozott, mindketten egy fal mellé állított vaskályhának dőlve, mert a gáz még engedélyre várt, fényesre kopott, szinte rongyos holmikban, és saját sütésű úgynevezett parasztkenyeret rágcsálva dícsérték a vidéket és átkozták a várost. Tisztán lehetett érezni a nappaliban a lócitrom tradicionális illatát. A zenetudós nem elmélkedett többé Ligeti zongoraművészetéről vagy Stockhausenről, hanem fát vágott a fészerben és az elduguló árnyékszék kivezetését tisztogatta, és Ingrid sem áradozott immár a párizsi divatról, annál inkább a saját kezűleg füstölt húsról, melynek nehéz szaga fölváltotta a régi lakásban mindenfelé konnektorokba dugott légfrissítők illatát. Saját kezűleg akasztotta ugyanis a húst a füstölőbe, és többnyire konyhazöldségekről, valamint a szomszéd hajnalban beindított Roburjáról tartott kiselőadást, mely jármű pontban öt órakor nap mint nap fölébresztette őket, könyörtelenül belerondítva a völgyet betöltő, romantikus madárcsicsergésbe.

 

Először úgy véltük, kérészéletűnek bizonyul ez a természetes életmód iránt feltámadt lelkesedés, de csalatkoztunk. A távoli Kemencén mind kevesebb szó esett a világ dolgairól, a kultúra és a kelet-európai (provinciális) kozmosz (egyre laposodó) eseményeiről: mintha az egész világ fokozatosan a semmibe enyészett volna. Fárasztó úton lezötyögtünk hozzájuk, ahol saját tűzhelyen főzött levest kaptunk, hozzá saját sütésű kukoricakenyeret, saját termesztésű paradicsomot és retket, azonban Leonarddal mégis élveztük ezeket a rusztikus ízeket, mert tudtuk, hogy kalandtúráinkról bármikor visszatérhetünk. Valamiért mégis úgy éreztük, minden jószándék ellenére becsapnak, az orrunknál fogva vezetnek minket. Néhány hónap leforgása alatt Ingridből, a rafinált rózsadombi szüfrazsettből szenvedélyes füstölthús-aggató, tenyeres-talpas parasztasszonyság lett, lompos zöldségtermesztő észak-magyarországi gazdaasszony, ami számunkra azonos volt hajdani önmaga csontig ható leredukálásával, radikális ledegradálásával, és idővel már a téma is valósággal kikészített minket.

 

Így a hosszas autóutak fokról fokra elmaradtak, apránként elveszítettük a természetrajongó párost a szemünk elől. Arra kényszerültünk, hogy Ingrid szellemét tartósan nélkülözzük, és vitáinknak új mentort keressünk, de sikertelenül. Hiába ültünk be a Művészbe vagy a Balettcipőbe, ahol a magunkfajtának mindig adódott egy-egy ideális szöglet, ahonnan ráláthattunk a többiekre anélkül, hogy ránk valakinek hasonló rálátása lett volna, Ingrid és mondhatni a balatonszepezdi szellem nélkül, egyedül magunkra hagyatva mintha saját hajdani szellemünk is cserbenhagyott volna minket. Leonard ekkortájt költözött össze Rékával, és ez volt az az idő, amikor beszélgetéseinket egyre gyakrabban és erőszakosabban a politikai szféra irányába igyekezett terelni. Márpedig e szféra tárgyköreiben álláspontunk mind távolabb került egymástól. Mivel azonban a tehetetlenségi erő még megbízhatóan együtt tartotta barátságunkat, ha összetalálkoztunk, abban a minutumban elindultunk a Művész vagy a Balettcipő felé, már amelyik aznapi célunknak leginkább megfelelni tűnt. Amikor aztán már a megfelelő szögletünkben kucorogtunk, hamar megtaláltuk spekulációink legalkalmasabb áldozatát.

 

Elég volt egy szokás szerint némiképp otrombán falatozó külföldiből kiindulnunk, aki a városnézés fáradalmaitól kimerülten épp a dobostortáját darabolta, s a tortát mondjuk túl gyorsan ette, vagy a kapuccinóját túl mohón szürcsölte, s begyakorolt automatizmusainkkal pillanatok alatt eljutottunk saját, folyamatosan laposodó s az elállatiasodás minden jellemzőjét felmutató fogyasztói társadalmunk rituális, kéjes kipellengérezéséhez. Az ízléstelen zakójában Rigó Jancsit aprító, feltűnően habzsoló németről is rögvest levezethettük minden tömött pénztárcájú, mégis a világ szépségeire vak, pszeudocivilizált emberi lény iránt táplált zsigeri ellenszenvünket. Az ablak mellett méregdrága pulóverében üldögélő, kikozmetikázott brókerfeleség, aki abban a hitben, hogy nem látják, matricás műkörmével éppen óriási fikadarabokat piszkált ki az orrából, elegendő alap volt a számunkra minden villámgyors meggazdagodás elátkozására és arra, hogy úgy érezzük: egész életünkben felülmúltuk őket.

 

De csak addig tartottunk ki ismeretlenek mellett, míg fel nem tűnt valami ismerős (akiknek Leonard ugye bőviben volt). Ehhez az új megfigyelthez aztán olyan burjánzó, s rendszerint dehonesztáló asszociációk végtelen láncolatát fűztük, ami hosszú órákig elszórakoztatott bennünket. Ma már némiképp fölösleges, frusztrált asszociációknak érzem ezeket, különösképp Leonard, a nálamnál piszkosul sikeresebb és gazdagabb Leonard részéről, akkoriban azonban valamiért úgy találtuk, szellemes és céljainknak tökéletesen megfelelő asszociációk ezek, és jócskán vissza is éltünk velük. Olykor egy tökéletesen átlagos, levesét határozottan közömbösen kanalazó személy rövid idő alatt a világ totális céltalanságának felismeréséig juttatott el bennünket, máskor egy neveletlen unokáival rétest fogyasztó, éltesebb úrinő fölött a falon függő festmény azonnal Filippo Lippi Angyalokkal játszó Madonnáját jutatta az eszünkbe, ami az adott körülmények között akár egy Isten fogalmának teljes szükségtelenségéről kibontakozó, parázs vita kiindulópontja is lehetett. Csupán az szól mentségünkre, hogy semmiben nem ismertünk korlátokat. Egy széknek támasztott ernyőről nem csak Cherbourg és utána rögtön a maghasadás gombafelhője jutott az eszünkbe, amint az talán még ésszerű lenne, hanem Marco van Basten esernyőcsele 1993-ból, nem beszélve a borzalmas záporról a P. Mobil együttes koncertjén egy balatongyöröki építőtáborban annál is korábban, és így tovább.

 

Végtelen időkig voltunk képesek ragozni a dolgokat így.

 

 

 

Ha hosszabb ideig odahaza vagyok, vidéki otthonomban, ahol semmiféle ösztönzés nem ér, kisvártatva elcsökevényesedik a gondolkodásom, mondhatni egész magam elcsökevényesedek. Bent a városban nincs ez az érzésem. Azok, akik elköltöznek a városból, és vidéken is tartani kívánják szellemi nívójukat, Leonard szavajárásával élve borzalmas potenciállal, hihetetlen intellektuális tartalékkal kell hogy rendelkezzenek. Előbb-utóbb mégis eljutnak a stagnáláshoz, és elcsökevényesednek. Mire észreveszik magukon a leépülés jeleit, már késő. Kikerülhetetlenül rámennek, állítson bárki bármit.

 

Én már egy ideje hozzászoktam a vidék és város közti folytonos váltás számomra életfontosságú ritmusához, és úgy gondolom, ezt a ritmust most már életem végéig megtartom. Mert amilyen gyorsan teleszívja magát a fej Budapesten, olyan gyorsan elapad vidéken. A vidék közömbös a fej értékeivel szemben, még annál is közömbösebb, mint a város (ehelyütt persze egy legalább Budapest méretű nagyvárosról beszélek). A szellemi embertől a vidék úgyszólván mindent elvesz, és gyakorlatilag nem ad cserébe semmit. A nagyváros ellenkezőleg, szakadatlanul adakozik, ezt csak látni és érezni kell (noha egyre kevesebben látják és érzik, mert szentimentális módon vonzza őket a vidék, mely pedig a legrövidebb időn belül kiszipolyozza, elapasztja, végül tökéletesen üressé sorvasztja az embert).

 

Vidéki környezetben nem képes fejlődni a szellem, maximum regenerálódni (már ha károsodás éri). Manapság mégis mindenki rohan ki a városból, le vidékre, mert kényelmesek ahhoz, hogy a nagyváros radikális kihívásai ellen a fejüket használják. Inkább, mint afféle kis Rousseau-k, elbújdosnak a természetbe, anélkül, hogy ténylegesen ismernék, csak automatikus szentimentalizmussal csodálják; inkább elmennek a sárba, a betegségnemző huzatba, a nyirkos szélbe, a cikázó bogarak közé, mint hogy a nagyváros idővel és történelemmel gazdag előnyeit vennék számba. Erre alig néhányan képesek.

 

Én ismerem a vidéket, Kemence környékét és Pilisszentivánt, a halálosat, és amikor csak tudok, bemenekülök előle a nagyvárosba; be a tömegbe, a kutyapiszokba. Legyen a város akármilyen ronda, nekem még mindig ezerszer harmonikusabb, mint a vidék. Máig kárhoztatom feleségem beteges egészségmániáját, amely megakadályozta, hogy a városban éljek, amint az nekem megfelelne. Most, hogy tüdőlebenyeim csonkultak, s ténylegesen igénylik a jó levegőt, talán lassan változik a helyzet. Különben is ostobaság az embernek állandóan azon törnie a fejét, ami megváltoztathatatlan, ami már rég nem téma, és nem is lesz az többé.

 

Milyen jó az én Leonard barátomnak, gondoltam kettőezerhat őszén, hogy épek a tüdőlebenyei! Mindig is kiváló tüdőlebenyekkel bírt, így sohasem lesz igazi életszükséglete a vidék. Ő, ha sorsa úgy hozza, továbbra is megengedheti magának a belvárosi lét luxusát, amit én már nyilvánvalóan legföljebb mértékkel engedhetek meg.

 

Ha ugyan.

 

 

 

Ami Leonardot illeti, kétségkívül példásan egészséges életet élt mindvégig, nem dohányzott, és első korszakát leszámítva többé nem ivott. Kedvenc éjszakai tartózkodási helyei változatlanul mindenféle éjszakai szórakozóhelyek, egy-egy füstös bár vagy diszkó voltak, mégis az évek során példás egészségmegőrző lett belőle. Valamint kifogástalan férj, Réka halála után ráadásul még egyszer. Talán ezért is omlott össze annyira, amikor Milla a tragédiák kulminálódását követően olyan rapid módon magára hagyta.

 

Ebben az utolsó időben egyre kevésbé viselte el az otthonát. Csak utólag értettem meg, miért nem engedett fel akkoriban magához; holott az Andrássy úti lakásban korábban több ezerszer jártam.

 

A kérdéses objektum öt nagy szobából, valamint egy teniszpálya méretű nappaliból állt. Már jócskán nyár végén, a szokásos kiélezett politikai helyzetben még egyszer megmásztam vele a lakáshoz vezető lépcsőket. Feltűnt, hogy nehézkesen mozog, de nem tulajdonítottam a dolognak különösebb jelentőséget. A lift ajtaja tárva, gombján rozsdás tábla lógott. Igazság szerint én még nehézkesebben csoszogtam, mint ő, bár ekkortájt még egészségesnek gondoltam magam. Nem tűnt fel, hogy hetek óta csak a legnagyobb nehézségek árán vagyok képes lépcsőt járni. Nyolc-tíz fok után egyszerűen elfogyott a levegő. A világítás hamar kikapcsolt, egymást lelkesítettük zihálásunkkal a sötétben. Nagy nehezen sikerült fölbotorkálnunk az ötödikre.

 

Már nem szeretem ezt a lakást, jegyezte meg váratlanul Leonard. Millát is mindig deprimálta. Korábban pedig nagyra volt az otthonával, semmi különös, mondogatta, csak tágas, és tűrhető a fekvése, szerénykedett, abszolúte központi fekvés. Mulatságosan büszke volt erre a fekvésre, a tetőteraszra a szobrokkal, és hogy ez a hatalmas terasz a bukszusaival és az éjszakai világításával elérhető volt a számára. Később már ez sem számított. Gyakran gondolok arra, talán már Rékát is deprimálta, motyogta. Egy félig leszakadt ajtóra mutatott, mely a tágas előszobát a klozettól elválasztotta. A konyhai előkészítőn mosatlan edények tornyosultak, mindenütt mocskos, gyűrött ruhadarabok, állott férfiruha szanaszét. A fal mentén óriási mennyiségű fel nem használt és már tönkrement élelmiszer. Bennem akkoriban már titokban készülődött a rák, benne pedig szemlátomást küszöbön topogott az őrület.

 

A bolygó hollandi hajója, jutott egyszerre az eszembe, ahogy körülnéztem. Egy belga bársony kanapéra telepedtünk le, mindenütt bolyhosodott, és pecsétes is volt. Ücsörögtünk a félhomályban, hogy kipihenjük magunkat. Jól esett volna valami másról beszélni, nem csak hogy zavarunkat levezetendő a piszkot, a lakás züllését, sötétségét vagy éppen ragyogó fekvését kommentáljuk. A kanapé még a borsodi házból származott, utoljára Milla huzatta át pár éve.

 

Sajnos már nem vagyok képes felidézni, miről beszélgettünk. Kisvártatva felálltam, és elbúcsúztunk, reménytelenül magára hagytam barátomat, aki visszazöttyent, ült a foszlott, zöld kanapén tovább. Egyszerűen nem bírtam tovább; az volt az érzésem, hogy nem is egy élő emberrel társalgok, hanem valakivel, aki már régóta halott, és kénytelen voltam elmenekülni ettől a halottól.

 

De még a lakásban voltam, amikor hirtelen halkan nyüszíteni kezdett. Két kezét a térdei közé szorítva szűkölt, kétségbeesetten, mint egy kutya. Borzasztó erővel rázkódott a teste. Tudtam, ez már a vég, de képtelen voltam visszafordulni. Inkább, amilyen gyorsan csak tudtam, lebotladoztam a lépcsőn, ki a szabadba. Végigrohantam az Andrássy úton, átvágtam az Oktogonon, lihegve egészen a Kodály köröndig, és csak ekkor vettem észre, hogy kiszakad helyéről a tüdőm.

 

Az úgynevezett zöldterület szegélyénél lerogytam az első padra. Óvatosan kellett vennem a levegőt, hogy próbáljak szabadulni a szörnyű abroncsok közül. Bizonyosnak tűnt, hogy perceken belül megfulladok. Ültem Vak Bottyán szobrának tövében, és arra gondoltam, valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy láttam a barátomat - és valóban, hónapok teltek el, mire a légzésrehabilitáción újra összetalálkoztunk.

 

Korábban nem is gondoltam volna, milyen mértékben képes elenyészni test és elme egyaránt.

 

Az élniakarásnak egy szikrája sem látszott benne, semmi, ami arra utalt volna, hogy tovább, mint egyetlen nap, kibírná. A legmélyebben megrázott, milyen magányos lett ez az ember, amint magába roskadva ült a zöld bársony kanapéján; pont ő, aki minden ízében társasági embernek született, és akként is élt egész életében. Hirtelen eszembe jutott, hogy én most cserben hagytam ezt az embert, aki, bárhogy is, de a barátom volt; aki középszerű egzisztenciámat oly sokszor és oly intenzíven segítette, aki annyi mindent megvilágított a számomra, ami addig ismeretlen volt; utakat mutatott, friss ösvényeket, melyeket nélküle soha nem ismertem volna meg. De nem tehettem mást. Egyszerűen nem voltam képes másként cselekedni.

 

Ültem a padon, levegő után kapkodva, és egyszerre iszonyú köhögési roham jött rám. Soha nem éreztem még hasonlót. Mintha egy hasadék nyílt volna a mellkasomban. A szám elé kaptam a kezem. Valami meleget éreztem meg a tenyeremen. Lassan csitult a roham. Megnéztem a tenyerem: véres volt. Egy pillanat alatt összeállt minden.

 

Láttam magam előtt a jövőt: a saját jövőm.

 

 

 

Leonard ajtók sokaságát nyitotta meg előttem, melyek nélküle örökre zárva maradtak volna. Amikor mélyre süppedtem, mondhatni túlságosan mélyre húzott ingoványába az életem, magamhoz térített. Ténylegesen akkor, amikor Réka halálát követően kiengedték a Lipótmezőről, és összeköltözött Millával, és ismét fölfelé ívelő pályára zökkent vissza az élete, én valamiért már egy ideje beteges melankóliával, úgymond depresszióval küzdöttem. Igazság szerint tökéletesen elveszettnek éreztem magam. Elhanyagoltam a munkám, egész külsőm, a napokat teljes közönnyel kezdtem, és azzal is fejeztem be. Már évek óta gyermeket terveztünk hitvesemmel, hosszú éveken keresztül próbálkoztunk, amikor kiderült, hogy feleségem szervezete, és talán az én szervezetem is meghiúsítja egy gyermek fogantatását.

 

Visszatérően segítségért fordultunk; szakszerű segítséget igényeltünk, melynek részleteire ezúttal nem térek ki, mert e részletek kínos és szégyenletes emlékek tömkelegét idézik föl bennem, amit el kívánok kerülni. Túlságosan mély sebek szakadnának fel. Ma is, minden reggel és este, s talán örökre orromban érzem az orvosi váróhelyiségek émelyítő ovosságszagát; a vizsgálóhelyiségek kemény fémszagát, azokat a szagokat, ízeket és illatokat, melyeket egytől egyig el kívánok felejteni.

 

Látom magam előtt a műanyag székek szikkadt sárgáját. A padlókövek barna, kék és szürke színeit, a férfimosdók (ahová küvettáimmal és csészéimmel annyiszor félrehúzódni kényszerültem) sápadt félhomályát. Beszívom a vakítóan fehér lepedők illatát. Új meg új lepedők; zöld és kék, émelyítő csempék. Orvosi szájak ütemes mozgása. Fehér és bagósárga fogsorok.

 

Végül megannyi próbálkozás, anyagi és szellemi erőink lankadatlan mozgósítása után kiderült, hogy a természet törvényei útjában állnak elhatározásunknak. Fülemben lüktet ma is hitvesem vígasztalhatatlan zokogása. Forró könnycseppek csordulnak lefelé arcomon, érzem. Egy barázdált arcú nőorvos végleg és megmásíthatatlanul közölte velünk, nem lehet gyermekünk, nem is érdemes a dologra több szót vesztegetni. Nem szükséges kísérleteznünk többé: mert az élő univerzum törvényei kérlelhetetlenek.

 

Azon az estén közel álltam hozzá, hogy éltem világát (melyet pedig köztudottan ajándékba kapunk) saját kezűleg kioltsam. Éveken keresztül menekültem félelmetes és szellemölő spekulációk tömkelegébe a mindennapok elől - és ekkor egy pillanat alatt kiderült, minden hiába. Teljes súlyával rám tört a depresszió. E kilátástalan állapotba valószínűleg általános gyengeségem és mindenekelőtt jellemgyengeségem következtében engedtem oly mélyen magam, de az önvád sem segített. A kényszeresen helyben forgó termékenységi fantáziák az egészet csak még elviselhetetlenebbé tették.

 

Én magam váltam a legelviselhetetlenebbé. Feleségem, aki hat évvel idősebb nálam, megtört, és hónapokon keresztül csillapíthatatlanul marcangolta magát esetünkön, míg végül lassacskán kilábalt a kétségbeesésből, és az örökbefogadás gondolatával kezdett foglalkozni. (A nők közismerten szívósabb természetűek.) Én azonban nem voltam képes elképzelni sem, hogy lehet így is élni, utód és királyi örökös nélkül – egyáltalán, hogy lehetséges bármilyen formában tovább tengetnem életemet.

 

Nem volt életcél, mellyel azonosulni tudtam volna. Nem volt forma, melyet plasztikusan tapintottam, íz, melyet érzékeltem volna. Teljességgel képtelen voltam uralkodni magamon. Reggel, alighogy felébredtem, azonnal és halaszthatatlanul alávetettem magam túlfejlett önsajnálati mechanizmusomnak, s onnantól kezdve a nap további részében ki sem léptem belőle. Csillapíthatatlanul marcangoltam magam. Úgy éreztem, hogy mindenki elhagyott, mindenki távol került tőlem, beleértve hitvesemet, és én is távol hagytam magamtól mindannyiukat. Ez az igazság. Nem akartam látni őket, és magamat sem akartam többé látni. De gyáva voltam ahhoz, hogy véget vessek az egésznek. Egyetlen dologhoz furcsamód ragaszkodtam: bejártam dolgozni, mintha a munkahelyem még valamiképp hozzátapasztana az élethez.

 

Ez volt minden.

 

Ironikus módon ezekben a napokban kaptam meg vezetői kinevezésemet, ami létezésemet némiképp mégis a teljes középszer fölé emelte: a pozíciót, mely szobám ajtaján réztáblán jelenleg is olvasható. A dolgok sajátos ritmusban építkeznek. És ekkor, mondhatnám, kétségbeesésem tetőpontján (csöppet sem zseníroz kimondanom az ilyen szavakat: kétségbeesés, hiszen nem szándékom többé, hogy hazudjak vagy megszépítsek bármit ott, ahol egyébként semmi sem megszépíthető, egy olyan társadalomban, mely folyamatosan és a legémelyítőbb módon mégis mindig mindent megszépít és letagad), egyszóval kétségbeesésem tetőfokán ekkor váratlanul megjelent a kertemben Leonard, Millával az oldalán, majd többször nélküle, és ebben a pillanatban egy annyira teljességgel más ember volt, mint korábban, egy valósággal új ember (persze csupa olyan újdonsággal, amiért már korábban is csodáltam), hogy fokozatosan az a benyomásom támadt: létezik visszaút. Mégiscsak lehetséges. Van értelme Schumannt és Rachmaninovot hallgatni a kertben; a nyár gazdag színekben tobzódik körülöttünk, a levegőben porszemek kavarognak, szikráznak hangok, örvénylik a szél és az idő, és a táncoló hangjegyek egy távoli, nem létező, mégis fénylő és lehetséges világ üzenetét közvetítették a számomra.

 

Hogy lehetséges.

 

 

 

A légzésrehabilitáció folyosóján, immár lábadozófélben, szokott sárga műanyag kanapémon üldögélve mindez nagyon világosan tudatosult bennem. Nem szégyellem, ha most patetikus vagyok, nem szégyellem a nagy szavakat. Felhúztam a zsilipeket, és beengedem az emlékeket az agyamba, úgy, ahogyan korábban nem tettem, s ezúttal szörnyűségesen jót tesznek nekem. A legcsekélyebb mértékben sem igyekszem tompítani őket: zúduljanak a koponyámra, mint egy frissítő zápor.

 

Azon kezdtem tűnődni, azokat az embereket, akik az életben valóban számítanak, többnyire egy kezünkön is megszámolhatjuk (s gyakran még ez az egy kéz is tiltakozik a pazarlás ellen); azt gondoljuk, egy egész kezet fel kell vonultatnunk, noha ténylegesen egy-két ujjunk bőven elegendő. Minél idősebb az ember, már beteges extramenetek nélkül is tűrőképessége határáig feszített agyának mind több rafinériát, lehetséges és lehetetlen trükköt kell kiötölnie ahhoz, hogy elviselhetőnek találja a helyzetét. Végül, mert másképp már feladná, egy-két, maximum három vagy négy személynél lyukad ki, akik tartósan, s nem csak valamennyire, hanem kétségkívül a maguk idején sokat jelentettek a számára. Akik bizonyos, kritikus periódusokban szinte mindent jelentettek; nem csak „jelentettek”, hanem valóban a „lényeghez” tartoztak.

 

Egyidejűleg nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy ezen kevesek esetében is gyakran már halottakról van szó, vagy erősen halandókról. Tapasztalatból tudjuk, hogy a még élőt, a nekünk korlátok nélkül létezőt hajlamosak vagyunk kivonni a jóakaratú megítélés alól, miközben minduntalan kitesszük őket annak a veszélynek, hogy alapvetően, a legkínosabb és legnevetségesebb módon elhanyagoljuk őket (miáltal mindenekelőtt saját magunk előtt blamáljuk magunkat).

 

Ami Leonardot illeti, nincsenek kétségeim. Ellenkezőleg: huszonkilenc éven keresztül, sőt később is, az utolsó években minden lehetséges szenvedély és gondolat összekötött bennünket. Összekötött és elválasztott: eszmék, melyek szenvedélyekből és hiedelmekből táplálkoztak, folyton váltakozva. Leonard kétségkívül azok közé tartozott, akik a terméketlenség éveiben segítettek; akik létemet minden eszközzel adottságaimnak és lehetőségeimnek megfelelő módon támogatták, akik tartós egzisztálásomat egyáltalán lehetővé tették – ez is csak most, betegségem idején tudatosult bennem. Tekintettel a mellkasomat egy ideje eluraló dermesztő ürességre, mindez nem is lehetett kérdéses. Más úgy sincs erre a célra, gondoltam magamban, mint hogy legalább ezzel a néhány társsal védjük magunkat a dermesztő hidegtől és ürességtől.

 

Egyszóval senki nem volt olyan közel hozzám ezekben a napokban, mint Leonard.

 

A barát szón van most a hangsúly. Ezek az oldalak nyilvánvalóan legföljebb az én sajátos képemet közvetítik Leonardról, semmi mást. Oly sok közöset fedeztünk föl egymásban, már első találkozónk során, lent Szepezden, és persze oly sok különbözőséget  is, hogy először nagy, majd még nagyobb, végül rendkívüli nehézségi fokú barátságba keveredtünk. Ez a barátság, ezer buktatójával együtt a mind mai napig átitat és irányít bennünket; hol tudatosan, hol a küszöb alatt, de végig elementáris erővel. Most már tudom: átitat és irányít. Mert a barátságra nem elég rátalálni, a legfáradságosabban meg is kell dolgozni érte, hogy gyümölcsözzzön, s elfogadható módon megtarthassa magát.

 

Másfelől szakadatlan óvatossággal kell tekintettel lennünk a különbségekre is; mindama törékenységre, mely máskülönben viszályt szít. Míg ő, morfondíroztam a kórházi folyosó szegletében üldögélve, mint ezt mindig is állította, a kényelmes székek és az elegáns tapéta miatt nagyobb előszeretettel foglalt helyet a Művész cukrászda belső szalonjában, addig én, legalábbis nyáridőben inkább a teraszt részesítettem előnyben, amikor csak összefutottunk; és kishíján három évtizeden keresztül napi rendszerességgel összefutottunk, és hol a szalonban, hol a teraszon foglaltunk helyet, legalábbis a Művész cukrászda viszonylatában, csupán mert tekintettel voltunk egymásra (s mert persze rosszhiszemű spekulációink céljára egyik hely ugyanolyan jó volt, mint a másik). Magától értetődően a Művészben beszéltük meg az ilyen-olyan találkozóinkat, vagy a Balettcipőben, már az ún. érettebb időszakokban, amikor már az úgynevezett KEK-időkből, E-klubbeli időkből, a Kőműves-időkből kinőttünk.

 

Több mint harminc éve ismerem ezeket a helyeket. Csaknem naponta megfordultam valamelyikben: először egyetemi éveim alatt (ami egyébként más szempontból az egyik legnehezebb időszak volt), majd később, pénzügyi pályám kezdetén, amikor társaim és kollégáim a bankszférából a budapesti kávéházak és cukrászdák világába bevezettek. Ezekben a delikát intézményekben ugyanis bármikor kézhez kaptam azokat az újságokat, melyekre a tájékozódáshoz szükségem volt, és bármikor összetalálkozhattam azokkal az emberekkel, akikkel való találkozásaimból anyagi vagy szellemi hasznot remélhettem. Egy másik városban sohasem tudtam volna ennyi időt újságoknak szentelni, és nem találkozhattam volna össze ennyi emberrel sem (bár nem állítom, hogy világéletemben itt és csakis itt akartam élni; de így alakult, s utólag nézve talán nem is rosszul).

 

A kávéházak és cukrászdák vezettek rá arra is, amivel mostanában időm egyre inkább töltöm: az irodalomra. Soha nem tudtam, mi az irodalom (amint ma sem tudom); nem vagyok képes megítélni, szaporodó feljegyzéseim beleférnek-e bármiféle szabványba de nem is ez fontos. Annyi tény, hogy a Művész cukrászda csak a legritkább esetben irritált, vendégei néha voltak csak a terhemre, ritkán deprimáltak, sőt inkább elszórakoztattak. Olykor még dolgozni is tudtam ezen a helyen. És természetesen beszélgetni, Leonarddal, már amikor itthon járt - s másokkal is, emberi hangon, igen, a magam hangján, s nem azokén, akik beszélő maszkok módjára, instant érdekeiket inukszakadtukig követve, vélt nyereségeik mentén sodródva keringenek körülöttem.

 

Van még ezen kívül újabban egy úgynevezett „angol söröző” is az Andrássy úton, szegről-végről ugyanabban az épületben, melyben Leonard is élt. Ezen a helyen évek óta zavar a füst és a rossz levegő, a - föltehetőleg takarékossági okokból - minimumra állított világítás; sosem voltam képes egyetlen sort sem megerőltetés nélkül elolvasni ezen a helyen. Kényelmetlen „faboxait” nem is említem, a rettenetes ülőkéket, melyek a legrövidebb használat során is megviselik az ülepet. És akkor még nem is beszéltünk az ún. angol sörözőkben egyébként általános, penetráns konyhaszagról, mely a cigaretták füstjével együtt mélyen beleivódik az ember ruházatába (miért hitvesem kiváltképp neheztelni szokott, lévén híresen allergiás a kocsmaszagra).

 

Az angol sörözőknek másfelől kétségkívül megvannak a maguk legnagyobb előnyei (ha ezek hitvesem szemében kevésbé kielégítőek is). Ilyen a szolgálatot teljesítő pincérek példás fegyelmezettsége, melyhez adott esetben a tulajdonos csaknem ideális mértékű udvariassága társul, mely többnyire sem nem erőltetett, sem nem kevés, egyszóval éppen elégséges. Sajnos, egész nap egyfajta reménytelen félhomály uralkodik, ami előnyös lehet fiatal szerelmeseknek vagy egynémely kialakulatlan személyiségű egyetemistának, azonban semmiképpen nem előnyös egy újságolvasásra és iratainak tanulmányozására szocializálódott, középkorú személynek, amilyen én is vagyok. Aki a napi tájékozódásnak mindennél nagyobb jelentőséget tulajdonít, és az intellektuális élet szabadságát munkahelyének szigorú elvárásaival is képes volt összehangolni. E képesség nemkülönben a pénzügyi szektor sajátos viszonyainak köszönhető, s a tájékozódás velem született igényének: hogy a bevett honi lapok mellett angol és német periodikákat is áttanulmányozok, nap mint nap, és ezt ráadásul egyik legnagyobb előnyömnek tartom. Elviselhetetlen lenne a világ, ha csupán a magyar napi- és hetilapokra lennék utalva, e többségükben alantas, tunya szócsövekre, tisztelet a kivételnek (nem említve ehelyütt a bulvárlapokat, melyek nem is újságok, legföljebb a mindennapok mellé megtévesztésül kihelyezett, rikító szórólapok).

 

Mégis, itt, ebben az „angol sörözőben”, a füsttengerben, ebben a konyhaszagban, a kétségkívül változatos közönség fél-, negyed- és nyolcadműveltségű társalgásának morajában mind gyakrabban elüldögélek mostanában. Mint aki abban bízik, a félhomályban erőre kapnak a gondolatai. Kétségtelen, egy úgynevezett angol sörözőben az emberek amúgy számomra szinte mindig túl halkan vagy túl hangosan beszélnek, a pincérek túl lassan vagy túl gyorsan szolgálnak ki, és így tovább, egy igazi angol söröző mégis más, talán éppen mert annyi minden ellen van, másfelől sok minden mellett is van, legalábbis amit én a magam szürke, középszerű életében megvalósítani igyekezek. Igazi magányos időtöltőhellyé vált számomra mostanában ez a söröző, szemben az egész világon terjeszkedni igyekvő úgynevezett kávézókkal és hagyományos kávéházakkal, melyekben egyre inkább s egyre több minden inkább az ellenemre van.

 

Ebben az angol sörözőben viszont az utóbbi években valamiért egyre inkább otthon érzem magam. Sokkal inkább, mint azokban az állítólagos kávéházakban és cukrászdákban, melyeket korábbi éveimben annyira frekventáltam. Viszolygok tőlük, mégis újra és újra eljártam beléjük, úgyszólván naponta felkerestem őket, kezdetben Leonard miatt, később inkább Leonard emléke miatt, végül már csak úgy megszokásból, vagy talán épp, mert annyira viszolyogtam tőlük.

 

A szakirodalom szerint klasszikus úgynevezett kávéházba-járás-betegségben szenvedtem, egyfajta vendéglátóipariegység-látogatási-betegségben, és őszintén szólva mind a mai napig valamiféle állandóan-valahová-járás betegségben szenvedek, főleg mióta kiderült, hogy minden betegség közül ez, a megállapodásra való képtelenség kórképe a leggyógyíthatatlanabb.

 

Pedig igazság szerint mindig viszolyogtam a pesti cukrászdáktól és kávéházaktól, csak féltem bevallani. Ugyanis folyton a magamfajtával kerültem szembe bennük, és nem szeretek szakadatlanul szembetalálkozni magammal, főleg nem újságolvasásaim során, vagy amikor egyenesen azért ülök be valahová, hogy meneküljek mindenki elől, beleértve magamat is; nem pedig azért, hogy állandóan ott lássam magam és a magamfajtát.

 

Nem vagyok képes tartósan elviselni magam, nem beszélve a hozzám hasonló félsikeresek és félmagabiztosak hordájáról. Ugyanez áll irodalmi szárnypróbálgatásaimra is: ahol csak tudom, kerülöm és visszafojtom ezeket az ambíciókat, lévén magam is kerülöm, ahol tudom. Ez okból (s persze az idő múlásával egyre mélyülő frusztráció miatt) fokról fokra megtiltottam magamnak mindenfajta irodalmi tevékenységet, amint idővel megtiltottam a kávéházba-járást is; azon vagyok, hogy, noha munkabeosztásom változatlanul lehetőséget adna rá, lehetőleg ne keressek föl egyetlen ilyen úgynevezett pesti állítólagos kávéházat vagy cukrászdát sem.

 

De mivel gyógyíthatatlan vendéglátóipariegységbe-járás-betegségben szenvedek, amint másrészről gyógyíthatatlan irodalom-kór is gyötör, továbbra is kényszerítve érzem magam, hogy időnként beüljek egy-egy ilyen vendéglátóipari objektumba, és írjak, még ha minden porcikám tiltakozik is a dolog ellen. Azonban mennél inkább tiltakozik szervezetem a vendéglátóipari objektumok (és az írás) ellen, annál sűrűbben gyakorlom e szenvedélyeket. Ez az igazság. Ki tudja, hová vezetett volna az utam, ha azon a nyáron Balatonszepezden nem ismerem meg Leonardot; nélküle valószínűleg nem keveredtem volna bele ilyen erővel - ráadásul ilyen szánalmasan megkésve - az irodalomba, méghozzá minden irodalmi világok egyik legkiszámíthatatlanabbjába, a magyar irodalomba.

 

Végső soron mindenki számára az lenne a legegyszerűbb: mielőbb kényelmesen szokványossá, kezelhetővé idomulni, feladni minden korábbit, elvegyülni a sokasággal. Leonard példája volt az, ami óvott. Ő mindig lerázta magáról az ilyen béklyókat. Annak idején egyik napról a másikra, többé-kevésbé inkább önmagam ürességétől gyötörve kezdtem összejárni vele, futballmeccsekre jártunk és mindenféle szórakozóhelyekre, aztán jött a többi; elhelyezkedtem a pénzügyi szférában, megnősültem, és így tovább, belebonyolódtam a kávéházi életbe és mindenféle egyéb dolgokba, míg végül megengedhettem magamnak, hogy füzeteket firkáljak tele a magam kényére; teleírogassam őket mindenféle esetlegességgel, nap mint nap szembenézve gyarlóságaimmal és erényeimmel, és az emlékeimmel, hogy szavam ne felejtsem: mert mindenkire halálos hatása e tevékenységnek rám nézve megszűnt.

 

Az irodalmi tevékenységnek ugyanis kétségkívül halálos hatása van a tevékenykedőre, ez biztos, ezt az élet számtalan példával igazolja. Én azonban, amint múlik az idő, magamban egyre inkább otthon vagyok - sokkal inkább, mint korábban, például rettenetes egyetemi éveim során, amikor tizenkilenc-húsz évesen afféle túlélési terápiaként először elrendeltem e tevékenységet magamnak, anélkül, hogy végzetes következményeivel számot vetettem volna.

 

 

 

Amikor feleségem nyomására vidékre költöztünk, eleinte túlzottan is izoláltam magam, legalábbis nem tettem semmit az elkerülhetetlen izoláció ellen, sőt ellenkezőleg, tudat alatt a legmagasabb fokú elhagyatottságig mélyítettem ezt az elszigeteltséget (leszámítva a Leonarddal történő – ritkuló – találkozásokat). Ízig-vérig városi ember vagyok ugyanis, életem mindvégig egy nagyvárosban éltem le, mely ma is változatlan szerepet játszik az életemben.

 

Másfelől kétségtelen, Pilisszentivánra kellett költöznöm ahhoz, hogy ne kelljen a főváros fojtogató levegőjében megfulladnom. Ne kelljen munkahelyemen mindenféle hecckampányokhoz csapódnom, ne kelljen minden percben szembetalálkoznom a magamfajtával. Feleségemnek igaza volt. Inkább ingázom Pilisszentiván és a város között: reggel bemenekülök a városba és este hazainalok, hogy egyáltalán élhessek. Kétségbeesetten ingázom lakhelyem és a Belváros között: afféle ide-oda ingázó, űzött karakter lettem, aki mára jórészt ebből az elkeseredett és sebzett ritmusból egzisztál. Pilisszentivánra térek este haza, hogy kipihenjem a nagyvárost, és reggel a városba menekülök, hogy vidékiségemből kigyógyíttassam magam. Ezt az űzöttséget örököltem felmenőimtől, akiket mind ilyen nyugtalanság éltetett, és végül ebbe a nyugtalanságba is haltak bele. Mert minden elődöm megszállottan nyugtalan volt: nem bírták a várost, de a városon kívül sem bírták sokáig, és megint jött a nyugtalanság.

 

Az utolsó években Leonard egyre kevésbé alkalmazkodott ide-oda utazási ritmusomhoz: ő sokkal messzebbre utazott, és nagyságrenddel nagyobb léptékben volt nyugtalan. Kezdetben olykor le-leugrott Szentivánra, aztán gyorsan vissza, de ha véletlenül lekísért Szentivánra, azonnal azt kérdeztük magunktól, mit keresünk mi itt, és alighogy visszatértünk a városba, azt kérdeztük, mit keresünk Budapesten.

 

Amint az emberek döntő többsége, alapjában véve mi is mindig ott akartunk lenni, ahol nem voltunk, s a legszívesebben oda tartottunk volna, ahonnan épp elmenekültünk.

 

A helyzet sajnos csak romlott az utolsó években. Egyre rövidebb időközönként vágyom és egyre messzebbre, és ha odaérek, azonnal azt kérdezem magamtól: mit keresek én itt? Ténylegesen csak amikor autóban vagy repülőn ülök, akkor vagyok boldog, két hely között: amelyiket épp elhagytam, s ahová utazom. Én vagyok a legboldogtalanabb megérkező, akit el lehet képzelni; mindegy, hová érkezem meg, ha megérkezem, azonnal boldogtalan vagyok. Azok közé tartozom, akik a világ egyetlen pontján se bírják ki, és csak a változásban, a szüntelen reménykedésben boldogok.

 

Ennek ellenére hosszú időn keresztül egyetlen néven nevezhető célom volt: megállapodni. Egy gyermek révén kívántuk lehorgonyozni magunkat feleségemmel, de teljes kudarcot szenvedtünk. E kudarc személy szerint kishíján az abszolút összeroppanásig elvezetett, noha végül nem vezetett el odáig, sőt mondhatni megóvott az abszolút összeomlástól, amitől egész életemben joggal féltem. Leonardnak valószínűleg azért sikerült ebben az időszakban segítenie, mert mindketten fel voltunk vértezve; neki is ugyanaz a helyét-nem-találási betegsége volt: évtizedeken keresztül egyik helyről a másikra utazott, látszólag az alkotás vágya által hajtva, ténylegesen csak azért, hogy elhagyhassa az egyik helyet és felkereshesse a másikat. De bárhová jutott is, üldözte a boldogtalanság, s miközben ő a boldogságot üldözte, nem sikerült utolérnie soha.

 

Sokszor beszélgettünk erről. Élete második felében Párizs és Frankfurt, New York és Sanghaj között ingázott, mind nagyobb erőfeszítéssel igyekezvén megfelelni az iránta támadt igényeknek. Én természetesen kisebb léptékkel, de ugyanazzal a beteges elszántsággal ingáztam Pilisszentiván és Budapest, belváros és külváros, külső én és belső én között. Én vagyok a legboldogabb utazó, és én vagyok a legboldogtalanabb megérkező.

 

Természetesen egy mindenestől kényszerű állapotról van szó.

 

Még egy közös megszállottságunk volt, mely sokak szerint szintén gyanúsan betegség-alcsoportként aposztrofálható, az úgynevezett számolóbetegség (mely köztudottan Brucknert és Hölderlint is a hatalmába kerítette). Amikor olyan fázisba kerülök, hosszú heteken, néha hónapokon keresztül, kocsimmal a város felé ereszkedvén kényszeresen számolni kezdem a fákat, a kapualjakat, a kapualjak közötti hézagokat, a falsíkok között a kapualjakat, az ablakokat, az ablakok között a homlokzat mintázatát, és minél gyorsabban haladok, annál gyorsabban kell számolnom. Minden egyes alkalommal kishíján az őrület határán vagyok már, csak mert nem tudom elég gyorsan elvégezni a számolást.

 

Groteszk, hogy két ilyen javarészt sikeresnek mondható ember, egy építész és egy (jó, erős közepes) pénzügyes ennyire a számolás rabjává válik. Hogy meneküljek a számolóbetegségemtől, amint kocsival bearaszolok Budapestre, régóta azon igyekszem, hogy inkább lesütöm a szemem, de lehetőleg ki se nézzek az ablakon. Tekintetemet inkább a fabetétes műszerfalra szegezem, a fordulatszámlálóra vagy a CD lejátszó nyílására, és a hangszórókból áradó hangjegyekre fülelek; ez azonban iszonyú önfegyelmet igényel, és közlekedésbiztonságilag is aggályos.

 

Leonardnak ugyanez a számlálóbetegsége volt, csak sokkal erősebb. Gyakran panaszolta, hogy szinte elviselhetetlenné teszi számára az utazást. Az az engem sokszor az őrület határára sodró szokása is megvolt, ma is megvan, hogy a Belváros utcakövein sem csak úgy lépkedett, mint a normális emberek, hanem meghatározott szisztéma alapján közlekedett rajtuk: mondjuk két kő kihagyásával mindig a harmadikra lépett, és akkor sem minden koncepció nélkül helyezte a kőre a lábát, hanem hajszálpontosan a kő közepére vagy a szélére (ha épp azt vette célba). Az ilyen emberek, mint ő vagy én, semmit sem bízunk a véletlenre. Hanyagság szóba sem jöhet. Mindennek meg kell hogy legyen a maga gondosan kiókumulált szisztémája.

 

A magam részéről már az elején észrevettem Leonard számolóbetegségét, és ugyanúgy követtem, mint kreativitásának ezernyi más megnyilvánulását. Csodáltam értük, másfelől együtt éreztem vele. Azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást: a mi esetünkben az azonosságok legalább annyira vonzották egymást, ezek száma mintegy ötven körülire rúgott (legföljebb a lépték volt más). Mindez neki is feltűnt, a közös vonzalmak és ellenszenvek tucatjai. Gyakran azokhoz az emberekhez vonzódunk, akik a másik oldalról taszítanak; ez nem azt jelenti, hogy mindenben ugyanazon a véleményen voltunk, sőt nézeteink az évek múlásával egyre inkább távolodtak egymástól, különösen, miután Leonard exponálni kezdte magát a mozgalomban.

 

Igazság szerint inkább különbözött az ízlésünk, és általában a lehető legellentétesebb következtetéseket vontuk le ugyanazon dologból. Leonard például szenvedélyesen gyűlölte a rendszert, melyben felnőttünk, és konzekvensen kommunizmusnak nevezte (noha a szó pontos definiálásával mindvégig bajban volt); én a rendszert tekintve egy megértőbb vonalat képviseltem, bár a véleményem természetesen nekem is megvolt. Ő számomra érthetetlenül módon rajongott Dragan Dzsajicsért, akit én egy mechanikus cselezőgépnek tartottam, vagy viszolygott az Adriától, mely nekem máig a legkedvesebb tengerem, és így tovább. De Schubertet mindketten szerettük, és Novalist és Theloinous Monkot meg az Illés együttest is, míg a vad, művészietlen, noha kétségkívül szuggesztív Mick Jagger mindkettőnkben inkább viszolygást keltett.

 

 

 

Kettőezerhat nyarán Leonard hajdani önmagának már csak árnyéka volt, és én - több értelemben is - magára hagytam. Vannak mentségeim, de ezek legföljebb üres magyarázatok. Hogy valójában évekkel ezelőtt ő kezdett eltávolítani magától, a rátarti és felületes történelemszemléletével, egyre irracionálisabb radikalitásával, és azzal, hogy szenvedélyes közösséget vállalt a mozgalommal, melynek irracionális és fenyegető vonásai számomra már idejekorán nyilvánvalóvá váltak. Az eredményt tekintve közömbös.

 

Az egész dolog úgyis csak később világosodott meg a számomra, már a légzésrehabilitáció árnyékszabdalta folyosóján üldögélve, szokott sarkomban időzve, miközben az egykori miniszterelnök hívei a városban nyilas zászlóikkal hadonászva törtek-zúztak, torkuk szakadtából kiabáltak s félelmetes taglejtésekkel nyilvánították ki különösebb invenciót nélkülöző véleményüket.

 

Hónapok óta hallottam már, hogy az építész úr életvitele egyre több szánalmas és kísérteties vonással gazdagodik. Hogy a korábbiaknál is irracionálisabbá és - a mozgalmat leszámítva - visszahúzódóbbá, mondhatni szellemszerűvé vált. Az emberek többsége lassacskán visszahúzódott ettől az értelmezhetetlen árnytól, és bevallom, nekem is más volt már a viszonyom, mint korábban. Az utolsó hónapokban alig találkoztunk. A nyár elejétől gyakorlatilag nem hagyta el az Andrássy úti lakást, és nekem is kevesebb dolgom akadt a Belvárosban, így aztán Leonard lassacskán sokunk számára egyszerűen elenyészett.

 

Egy ízben előfordult, hogy anélkül, hogy tudomása lett volna róla, mégis meglestem a Belvárosban. Ügyes-bajos dolgaimat intéztem éppen, mikor megpillantottam a volán mögül. Nehézkesen, látható erőfeszítéssel ügyelve arra, hogy hajdani tartását megőrizze, vánszorgott a Hajós utcában. Az Opera irányába tartott, s onnan valószínűleg a Bajcsy-Zsilinszky út felé, vagy még tovább, ténylegesen önmaga kiürült hüvelyeként, és én a látványtól egész egyszerűen megijedtem, inamba szállt a bátorságom. Térdig érő, foszlott ballonkabátot viselt, ez a gigerli ember, és én nem mertem a fékre lépni és kiszólni a kocsiból, hogy „Mi van, Öreg?”, vagy csak lefékezni, helyette ültem gyáván a kormány mögött, és figyeltem, mint vánszorog. Elnyomtam a lelkiismeret-furdalásomat, nem álltam félre, és nem mentem oda hozzá. Általában igyekszünk kerülni azokat, akiket megjelölt a halál, és ebbe az aljasságba akkor én is belekeveredtem.

 

Igazság szerint ezekben a hetekban már jó ideje kerültem a barátommal való találkozást. Kerültem a fölhorkanásait, az engesztelhetetlen politikai vitakészségét, egész ajzottságát, valószínűleg alantas önfenntartási ösztönből, amit azóta sem tudok megbocsátani magamnak. Lestem ki sunyin a szélvédőn, néztem őt, a pálcikavékony, üres tekintetű alakot, aki ebből a világból gondolatban már szemlátomást kijelentkezett, noha a jelek szerint még rákényszerült, hogy az utcáit rója és a boltjaiba bemenjen. De nem tartozott már ehhez a világhoz, bár még kétségkívül benne volt. Hosszú, csőszerű karján bevásárlószatyrok lógtak, indokolatlanul sok, degesz szatyor, zöldséget és értelmezhetetlen mennyiségű konzervet vásárolt, akkor már hetek óta, hogy otthon a nappaliból kialakított raktárában elhelyezze. Görnyedten vonszolta dagadt szatyrait az utcán, láthatólag abban a titkos félelemben, hogy valaki meglátja foglalatoskodását, hogy egyáltalán bárki ebben a nyomorúságos állapotban megpillantja: nehogy szánalmat és csodálkozást ébresszen még bárkiben is.

 

Talán ezért is nem szólítottam meg: hogy ettől a kínos helyzettől megkíméljem. Esetleg inkább a félelmem és viszolygásom volt az oka: féltem tőle, aki ekkor már maga volt a téboly, a testet öltött pusztulás. És még egy sejtés lehetett az ok: meg kívántam spórolni mindkettőnknek a kínos találkozást, mert akkor még nem gyanítottam, hogy valójában ugyanott tartok én is, ahol ő.

 

Valószínűleg mindhárom ok szerepet játszott a magatartásomban. Néztem utána laposan a hőedzett üvegen át, miközben csillapíthatatlanul szégyelltem magam. Nem volt kétség, hogy szégyen, hogy így kilesem, és homályosan azt is éreztem, hogy az is szégyen, hogy én vagy bárki más még nem tart ott, ahol ő.

 

Mert ő már kétségkívül ott volt.

 

Tisztában voltam azzal is, hogy ezúttal ismét bebizonyosodott: nem vagyok jó. Nem vagyok jó ember; nem vagyok egy karakter, hogy így visszariadok a barátomtól. Ugyanúgy, akár a többiek; csak mert éppen úgy, mint ők, viszolygok a téboly és a pusztulás minden megjelenési formájától. Visszahőköltem, nehogy szembesüljek a ténnyel, mivé lett.

 

Merthogy barátomon ekkor már minden a téboly és pusztulás jegyét viselte.

 

Konokul visszahúzódott kényszerképzeteibe; nem mozdult ki otthonról, nem kezdeményezett, nem reagált. Talán nekem kellett volna jelentkeznem, akárhogy is riasztott a lénye, voltaképpen már évek óta, a szüntelen (politikai) felhorkanásai, az egész lényéből áradó, fájdalmas irracionalitás. Talán mindezt zárójelbe kellett volna tennem; de ebben megakadályozott a viszolygásom.

 

Egy ideje egyre nagyobb időközökben jelentkezett, és én egyre szánalmasabb kibúvókkal mentettem ki magam. De nem bánta. Úgy látszik, a mozgalom még mindig adott neki elég feladatot. Csak elvétve látogattunk el a Callasba vagy a Balettcipőbe; vagy, mert neki persze az volt a legközelebb, egyszerűen leugrottunk abba az angol sörözőbe. Ha végképp nem ment másképp, fölballagtam hozzá, de egy idő után lehetőleg már csak barátokkal, hogy azt az abszolút félelmeset, ami barátomból áradt, megosszák velem. Egyedül valószínűleg nem is bírtam volna ki. Milla időközben szépen kigömbölyödött, majd szült, aztán tavasszal megvoltak a választások. És akkor jött a gyerek halála.

 

Leonard egy pillanat alatt egyedül maradt.

 

Minél előrehaladottabb volt a hanyatlása, annál lepusztultabbá vált a ruházata. Foszlott, áporodott, erjedés-szagú; pedig korábban mindent a legelegánsabb frankfurti és londoni áruházakban vásárolt. Talán éppen ruházatának hajdan exluzív, most csüggetegen lengedező darabjai tették barátom látványát még gyötrelmesebbé. Mindenhogy hatott, csak lezserül nem. Leginkább megrázó volt. A napok teltek, és lassan senki már nem akart tőle semmit: az irodában kíméletből a helyébe léptek, tárgyaltak helyette, munkáit tapintatosan elvették tőle és egyeztetés nélkül, a háta mögött befejezték.

 

Az az ember, aki szemem előtt karjáról lehangolóan csüngő szatyraival a poros Belvárosban botorkált, s egy pillanatra nekidőlt az aktuális bérház rücskös falának, már régóta nem volt ugyanaz, mint aki évtizedeken keresztül szórakoztatta, vezette, összetartotta társaságunkat, miközben épületeivel egy egész lefelé tartó világ arculatát igyekezett megváltoztatni. Aki környezete unalmát kimeríthetetlen bolondozásával mindig sikeresen elűzte, orvosolta depressziónkat, fásultságunkat szóviccekkel és székely anekdotákkal enyhítette, méghozzá olyan egyéni előadásmódban, mint egy profi komédiás.

 

Végleg elmúltak már azok az idők, amikor hosszú órákon keresztül adta elő a legnagyobb expanzióban abszurd útibeszámolóit a világról, melyet keresztül-kasul bejárt; amikor minden vele született adottságával, a legnagyobb gyönyört végül saját szarkazmusában lelve könyörtelenül kikarikírozta rá sokáig neheztelő családját, afféle katolikus-nemzeti népviseletbe öltözött, molyrágta panoptikumfiguráknak beállítva őket, avítt kuriózum-kompániának, rögmagyar atavizmus-akrobatáknak.

 

Amikor mégis előadott valamit, annak immár nem volt nagyvilági levegője, igazság szerint semmiféle atmoszférája nem volt, csupán szomorúsága és idegenség-szaga. Ruházata az őt szemlélőre nem hatott tiszteletet parancsolóan, egészen pontosan gyászosan hatott, noha ugyanazokat a ruhadarabokat hordta, mint korábban. Csak éppen időközben valahogy mindene lehordottá és nyomorúságossá vált, egész valója elcsépeltté, mondanivalója üresen háborgóvá, sajátos, permanens irracionalizmustól fűtötten indulatossá.

 

Egy ízben nyár végén még utoljára kilátogatott Pilisszentivánra. Taxival érkezett, fehér gyapjúzoknival a lábán és kezében nylonzacskóval, melyben a piszkos tornacipőit tartotta (melyek az utolsó hetekben a kedvenc lábbelijei lettek). Másfél hónapja volt, hogy a gyerek meghalt. Bármennyire szívesen fogadtuk is hitvesemmel, a CD korongok valahogy sehogy sem kerültek a helyükre; igazság szerint fellélegeztünk, amikor ugyanolyan váratlanul, mint ahogy érkezett, távozott. Naphosszat nyikorgó, sárga villamosokon utazott, a műbőr üléseken meglapulva, vagy a Dunaparton ücsörgött órákon keresztül, és a piszkos víz hullámzását bámulta. Utolsó látogatásán egy Trapper farmer volt rajta, valami szakadt vitorlázókabát, alatta rossz szagú pólóing, kezében a már említett tornacipő.

 

Előre görnyedve jött végig a kerten, mint egy száműzött. Furcsán a földre szegezte a tekintetét. A legkellemesebb zenét, ami csak el tudok képzelni, egy Shubert-vonósötöst raktam föl neki, de csak pillanatokra tudtam mély szomorúságától megszabadítani. Nevek merültek föl a semmiből, emberek, akik korábban hosszú ideig mellettünk voltak, s addigra hozzám hasonlóan visszahúzódtak tőle. Valódi beszélgetés nem jött létre köztünk, csak valami zavart ide-oda motyogás. Alig érthető grammatikai foszlányokban beszélt, s e foszlányok között a legjobb akarattal sem lehetett mindig összefüggést találni. A szája nyitva volt, mint egy fogyatékosnak. Minduntalan a nyálát törülgette, közben szüntelenül körbe járt a tekintette, mint aki attól tart, figyelik. A keze remegett.

 

Kocsival vittem végül haza: szótlanul fogta át ölében átlátszó nylonzacskóját, pár alma lötyögött benne, a kertben szedtük.

 

Az úton jutott eszembe, hogyan viselkedett csak még nemrég, pár hete, Keszthelyi Rezső Katalekták című darabjának bemutatóján.

 

Igazság szerint a hajdan neves stúdiószínház kétségkívül minden előfeltételét megteremtette annak, hogy a darab példátlan bukás legyen. És úgy is lett. A fellépő művészek egy pillanatig sem álltak Keszthelyi Rezső mellé, először, mert valószínűleg nem is értették a darabját, másrészt, mert évek óta minimális a szakmai önbecsülésük. E valaha neves stúdiószínházi művészek, kiket mára nyugodtan nevezhetünk kivénhedt szinkronkirályoknak és reklánspot-királynőknek, mert a jelek szerint már nem érdekli őket a színház, csak a gázsi, hosszú évek óta a pesti színházak egyik rangosaként engedik meg e kétes teljesítményt maguknak.

 

Abban a pillanatban, hogy Keszthelyi Rezső a helyzetet felismerte, az előadástól szerződése okán el mégsem állhatott, darabja premierjeként egy olyan előadáshoz kellett hozzájárulnia, melyet leginkább talán katasztrofálisnak lehet nevezni. A minden motivációt nélkülöző főszereplők az első ellenállást megérezvén a legszégyenteljesebb módon összebratyiztak a közönséggel (ahogy a pesti színészek évtizedek óta tradicionálisan teszik); összejátszanak a darabbal és annak kiszolgáltatott szerzőjével szemben, különösen, ha a publikum az első egy-két percben (látszólag!) elutasítja a darabot, vagy a szerzőt; azonnal hátat fordítanak a szerencsétlennek. Így járnak el, csak mert sem a szerzőt, sem darabját nem értik, mert a szerző (vagy a darab) esetleg túl nehéz, és mert a pesti színészek tradicionálisan amúgy sem mennek tűzbe a szerzőért és/vagy darabjáért (különösen, ha új és kipróbálatlan szerzőről és/vagy darabról van szó). Pillanatok alatt hátat fordítanak a szerencsétlennek, azonosulva bámészkodásra szocializált közönségükkel, miáltal a világot jelentő deszkákat, mint azt dagályosan nevezni szokták, a világ egyik első színházi bordélyává teszik.

 

E fulmináns megélhetési teátristák gyakorlatilag a függöny fölemelkedésének pillanatában, mivel már a páholyból látszott, hogy nem jön be, Keszthelyi Rezső kétségkívül  kissé elvont darabja ellen szegültek. Az egész első felvonást olyan durván játszották le, láthatólag hivatali kötelességből, mintha cipőikben kavicsokkal játszanának. Játszották ugyan a darabot, de nem volt semmi közük hozzá. A csipkefinom első felvonáshoz! Egy húron pendülve érzéketlen közönségükkel orvul elárultak szerzőt, tökéletesen kilúgozván a darabból a lelket.

 

Keszthelyi Rezső természetesen egy egészen más darabot írt meg, mint amit ezek a brigantik a premieren eljátszottak. Érthető, hogy a szerző alig bírta ki az első felvonást, a függöny sem ereszkedett még le, felugrott, s abban a jeges felismerésben, hogy szándékosan és a legfondorlatosabb módon cserben hagyták, kirohant.

 

Az első mondat után nyilvánvaló volt, hogy a színészek ellene játszanak: darabját megsemmisítik, elárulják, őt magát pedig arcátlan módon nevetségessé teszik. Lerohant hát a páholyból, le a ruhatárba, ahol a lóarcú ruhatáros asszony megértően odaszólt: Az úrnak sem tetszik, igaz? Keszthelyi Rezső, őrjöngve saját, perverz hülyeségén, hogy ezzel a néven nem nevezendő színházzal a szerződést megkötötte, végigrohant a szőnyegpadlós foájén, le a lépcsőn, ki a színházból. Mi Leonarddal utána. Egy pillanatot sem lettünk volna képesek ebből a Katalektákból tovább elviselni.

 

Keszthelyi Rezső úgy rohant ki a színházból a zöld ünneplő öltönyében, mintha nem csupán darabja, hanem egész szellemisége megsemmisült volna. Átvágtunk a Körúton, visszaügettünk a Belvárosba, hogy ott legalább némi vacsora s jófajta vörösbor segítségével dühünket megengeszteljük.

 

Az előadás után azonban több barátunkkal is összetalálkoztunk, akik végig jelen maradtak az előadáson, és mind azt mondták, ezek az ő szavaik, hogy fergeteges siker volt; hogy a darab hatalmas sikerrel végződött, őrült tapsviharral, állították. Mi egy füstös étteremben üldögéltünk, és én gyűlöltem őket a hazugságaikért, a szervilitásukért, s Keszthelyi Rezsővel együtt a legszívesebben pofán vágtuk volna őket. Különösen a színészeket dícsérték, akik pedig nyilvánvalóan a legalávalóbbak, a legművészietlenebbek voltak, végső soron a darab sírásói. De aztán a másnapi lapok is tele voltak Keszthelyi Rezső dícséretével, különösen darabjának mélységét és a színészi interpretáció fogékonyságát ünnepelték.

 

Az egyetlen, aki a valósággal teljes mélységében szembenézett, Leonard volt. Az egész előadást a darab sajnálatos félreértésének minősítette, pesti kultúrszerencsétlenségnek, afféle színházi balesetnek, mely szemléletes példája a kortárs színház megrögzött szerző- és darabellenes alantasságának. Na, kisöreg, újra  áldozat lettél, mondta, márminthogy menetrendszerű áldozata a magyar művészeti élet intrikáinak és alattomosságának. És mi tiszteltük Leonardot és felnéztünk rá, mert képes volt szembenézni a tényekkel, és kimondta az igazságot.

 

 

 

Magától értetődően még a legsiralmasabb állapotában is tiszteltem Leonardot. A haldoklók lehajtják a fejüket és félrevonulnak, mert nem akarnak többé semmit a többiektől, akik nem a halálra gondolnak. Így volt ezzel barátom is kettőezerhat őszén, és így hajtottam le a fejem kevéssel később én. Ominózus szentiváni látogatását követően nem találkoztunk többé. Hiába kérdezősködtem utána, közös barátaink engem kérdezgettek, mi van Leonarddal, és egyikőnknek sem volt bátorsága, hogy felkeressük. Pedig szinte minden nap elmentem a lakása alatt; üldögéltem abban az úgynevezett angol sörözőben, s egyedül, nagy legényesen, úgyszólván barátom hűlt helye mellől merengve az Andrássy út őszies forgatagába bámultam, miközben Leonard hiánya miatt még elviselhetetlenebbnek éreztem a helyiség penetráns dohányfüst- és konyhaszagát.

 

Azon töprengtem, valószínűleg soha többé nem lesz olyan barátom, mint Leonard volt; bármennyire szanaszét szórt is a végén bennünket az idő. Ültem öt szinttel a lakása alatt, tehát úgy húsz-huszonöt méternyire tőle, és az járt az eszemben, hogy szegény flótás most minden bizonnyal ott fekszik fölöttem a kriptává züllött lakásban, valószínűleg förtelmes állapotban, és én puszta félelemből, hogy áttétel nélkül, közvetlenül lennék kénytelen szembesülni az állapotával, mégsem látogatom meg őt, sőt még csak nem is foglalkozom a gondolattal. De elfojtottam magamban ezeket az érzéseket, és sikerült is teljesen elfojtanom őket.

 

Még nem tudtam, hogy az én mellkasomban is burjánzik valami betegség, és egyszerűen nem lettem volna képes szembesülni a pusztulás tényeivel. Bármi marad is helyettem, vagy az ő helyén, morfondíroztam szokott boxomban, pillanatnyilag legföljebb arra szorítkozhatok, hogy fáradságos munkával kikeresem jegyzeteimből azokat a helyeket, melyek vele kapcsolatosak; és ebben a pillanatban elhatároztam, hogy valamilyen módon kárpótolom őt ezekből a feljegyzésekből, megpróbálom még egyszer jelenvalóvá tenni, élővé rekonstruálni; azzá a személlyé, akit emlékezetemben mindig is meg akartam tartani.

 

De csak ezek a mindenféle véletlenszerű irományok, melyek helyszíne Balatonszepezd, a Belváros, Pilisszentiván, Velence és New York, álltak a rendelkezésemre; végső soron egyfajta különös haldoklástörténet. Mert, legalábbis akkor úgy gondoltam, Leonardot legyűrte a végzete, gondoltam együttérzőn; és nem képzeltem volna, hogy kisvártatva engem is elragad saját végzetem.

 

Akkor ismertem meg Leonardot, merengtem búsan korsóm felett, amikor életét épp hogy csak megkezdte; és huszonkilenc éven keresztül követhettem üstökösszerű felemelkedését és bukását. Tetejébe kétségkívül hasznot húztam ebből az életpályából, igen: a magam részéről mindig, úgyszólván minden lehetséges módon kihasználtam. Alapjában véve nem vagyok több a magam középszerű életpályájával, mint egy huszonkilenc éven keresztül tündöklő karrier tanúja, beleértve Leonard ismétlődő megőrüléseit és haldoklását; egy Eckermann-szerű figura, aki barátja életpályájából, meg-megújuló visszazuhanásaiból rendre a maga egyéni túléléséhez szükséges erőt meríti. Legalábbis az utolsó időkig így történt.

 

Sehogy nem voltam képes elvetni a gondolatot, hogy barátomnak azért kell most meghalnia, aminthogy azért kellett már korábban is őrületei révén visszatérően megsemmisülnie, hogy az én életemet, gondolkodásomat, mondhatni egész középszerű, komfortos egzisztenciámat elviselhetővé, igazság szerint egyáltalán lehetővé tegye.

 

Egészen az utolsó pillanatig azt hittem, hogy jegyzeteim többsége, melyeket Leonardról készítettem, csupán személyes emlékeinkre, szenvedélyeinkre és kisebb-nagyobb kalandjainkra korlátozódik; az út kanyarulataira, melyek végül Budakeszire, a légzésrehabilitációra, illetve a Lipótmezőre vezettek bennünket. Közös utunkra tehát; az út visszatérő kereszteződési pontjaira, azokra a feszültségi gócpontokra, melyek egy helyre vonzottak mindkettőnket, kit-kit a saját helyére, sorsunk völgyébe, orvosainkhoz, ápolóinkhoz és betegtársainkhoz, akik sorsunk völgyét benépesítették.

 

És nem is tévedtem volna sokat.

 

De van itt egy másik történet is, és annak már valami máshoz: a pillanathoz, vagyis az országhoz, gyarapodás és pusztulás, gondolkodás és gondolati tespedtség problematikájához is van némi figyelemreméltó hozzátennivalója. Hozzátennivalója hazugság és politikai ügyeskedések tematikájához, a felvonulások, zászlók és hiedelmek problematikájához. E jegyzetek teli vannak tapasztalattal, melyek ugyan kétségkívül két meglehetősen szenzibilis ember tapasztalatai - mondhatni a két legszenzibilisebb ember tapasztalatai, akiket valaha ismertem -, azonban így utólag megvilágítanak számomra mást is: a jövőt; megmutatják ezt a társadalmat, a mienket, amely mindenben és mindenkiben gyanúsat lát, miközben rendre megtagadja saját múltját, csak hogy ne kelljen emlékeznie; felszínre törő tapasztalata üres sérelemtapasztalat, miáltal egyre nyilvánvalóbban lassan se múltja nincs, se jövője. Nincs jövője, csupán egyhelyben topogása.

 

De nem is lehet jövője, míg legjobbjai rendre bedőlnek a szervült nemzetieskedők kiskorúsító idiotizmusának és állandó partnereik, az amorális profi törtetők felelőtlen agymosásának; mert hiába kipellengérezni saját mindenkori korrupt vezetőinket, nagyzási mániában szenvedő parlamentünket, ügyetlenkedő hatalomtechnikusainkat, ha közben csak álmokat és dühös fantáziákat állítunk cserébe; mert kevés elégedetlennek lenni, miközben beengedjük szívünkbe az ordítozást és a vak haragot és az ablakcsörömpölést, s kirekesztünk mindent, ami inkább magányos gondolkodás, kétely és csend. Az a nép, amelyik nem hisz magában, nincsenek tervei, csupán mindig mindent megkérdőjelez, végső soron saját magát kérdőjelezi meg: diszkreditálja az ellenkezés esztétikáját, és hosszú időre aláássa saját teremtő és utánteremtő művészetét.

 

Leonard megőrült, mert bedőlt ennek a frusztrált, operett-rebellis, mindent pocskondiázó, a valósággal szembenézni képtelen társaságnak. Pedig tekintete éles volt, pillantása metsző; szerette ezt a népet, ugyanúgy szerette és gyűlölte, mint én, és éppen úgy szerette és megvetette. S mennyi mindent szeretett még! A pezsgő színét a kristálypoharakban, a skót gyapjúszövetek tapintását, az ún. művészeteket, en bloc, az ég színének változatait (a téli és nyári változatokat, egyáltalán: a téli és a nyári eget), a sportot, mint teljesítményt önmagában és mint az alázat kultuszát; s ugyanezzel a szenvedéllyel és kíméletlenséggel szerette és gyűlölte az embereket. A gazdagokon mint gazdag látott keresztül, a szegényeken mint szegény; az egészségesen mint egészséges és a tébolyultakon mint gyakorló őrült.

 

Végső aláhullása előtt még egyszer a hősévé lett egy legendának, melyet részben ő maga, részben barátai terjesztettek róla, s amelyet ő egész életében példásan igyekezett megvalósítani. Végül nem bírta tovább, és összeomlott. Most ott feküdt leszíjazva rozsdamarta, sodronyos ágyán, lipótmezei élőhalottként, és nem volt hajlandó táplálékot venni magához, miközben odalenn is már mindenki csak a halálára várt.

 

 

 

Idáig jutottam feljegyzéseimről való elmélkedésben, üldögélve az ominózus dohányfüstös angol sörözőben, amikor - mint akkoriban mind többször - szörnyű köhögési roham vett rajtam erőt. Egy használt szalvétát kaptam a szám elé.

 

Valami melegség csordult végig a kezemen. Elvettem a szalvétát a szám elől: véres volt.

 

Az első pillanatban azt hittem, ez csak valami vicc; amint az az előző eset is ott a Köröndön, hogy az is csak valami vicc lehetett. A második pillanatban tudtam, hogy ez most valami más. Orvoshoz kell fordulnom, haladéktalanul (amint az rövidesen be is következett). A harmadik pillanatban megértettem, hogy Leonarddal ismét közösen vezet utunk: újra összetalálkoztak annak kanyarulatai, megannyi fájdalmas kitérő és fordulat ellenére; hogy úgy tetszik, mindketten legjobb úton haladunk a halál felé.

 

Végül csak oda vezetett mindkettőnk útja, ahová valók voltunk: az enyém a mellkassebészetre, az övé pedig az őrültekházába, amint arról már esett éppen elég szó.

 

 

 

Meglepetésre mindketten túléltük ezt az őszt, és nem haltunk meg; folytattuk mindennapjainkat; mondhatni egzisztáltunk tovább, mint mondani szokás, a többi között, sorstársaink között. Az idő szokatlanul langyos volt, és már januárt írtuk, amikor végre beköszöntött a tél. Ekkor esett egy kevéske hó is, és noha hamar elolvadt, míg el nem olvadt, fehér volt, csöndes és adakozó, mint általában.

 

Ami engem illet, február első napjaiban hazabocsátottak. Hitvesemmel kissé megkésve, de szokásunkhoz híven megtartottuk a Karácsonyt. Ültünk a feldíszített fenyő alatt a nappaliban, és kevéssé ismert Pergolesi-kantátákat hallgattunk. Egy jókora képet kaptam tőle ajándékba, bekeretezett, szemcsésre felnagyított fényképet: engem ábrázolt gyerekkoromban, amint fürdőnadrágban ácsorgok, dideregve és boldogan a derékig érő Balatonban. Egyetlen furcsaság volt a képen: a kisfiú mellét óriási heg csúfította el, egy heroikus műtét nyoma.

 

Idővel a zajongás is alábbhagyott a városban, a tömeg hazatakarodott, az utcákon és tereken helyreállt a nyugalom. Aztán persze kezdődött újra; végső soron mindig minden ugyanaz. Leonard, akit már január végén úgynevezett adaptációra hazaengedtek, egykedvűen vette tudomásul a fejleményeket. A stúdió egyik alkalmazottja távolléte idején többször fenn járt a lakásban: tett-vett, selejtezett, míg kitartó munkával az egész objektumot normalizálta. Fiatal, vonzó nő volt, Leonard úgynevezett kreatív igazgatója; idős apja révén feltűnő tisztelettel tekintett minden legalább középkorú férfira. Barátom fél év után nőül is vette (ha ugyan szaladhatok ennyire előre az időben).

 

Ami engem illet, csak még néhány szót. Mivel Halottak Napján magam is halálos veszélyben forogván nem jutott rá illő alkalom, egy enyhe február végi napon nőmmel együtt kisétáltunk szüleink sírjához a …-i temetőbe. Mécsest és virágot helyeztünk el a fedlapokon, letakarítottuk őket az odagyűlt gallyaktól és más hulladéktól. Hazafelé menet, hogy-hogynem, talán ellenpont gyanánt az örökbefogadás tárgykörére tévedt beszélgetésünk, majd persze, mint korábban is annyiszor, a frissen otthonába tért Leonardra; aztán észrevétlen más irányba fordult, köznapibb irányt vett diskurzusunk tárgya.

 

Haladtunk a néptelen allén a kijárat felé, A murva keserűen csikorgott a talpunk alatt. A sétányt szegélyező fák koronája csupasz volt, ágaik feketén meredeztek. A magasban az ég szürke volt: nem közönyös, inkább aggasztó, higanyszerű és érthetetlen.